2020. február 29., szombat

II. Hatodik

Miután apuék elmentek, igazából semmi érdekeset nem csináltunk. Egészen hajaztunk azokra  szülőkre, akik csak otthon vannak, és élvezik a gyerek okozta nyugalmat. Bár ez ránk nem mondható, hiszen azért maradtunk otthon, mert Hope lebetegedett, és borzasztó nyűgös volt az utóbbi napokban. Már kezd átmenni rajta, de a napi hiszti adag még így is megvan, ami már nem csak engem, hanem Harryt is kiakasztja. Szegény már nem a kezdetektől fogva van a fronton, most csöppent bele ebbe a szerepbe, és az első hisztinél csak nézett. Az első komolyabb hisztinél... 
De a nap végén, mikor már mindketten hullafáradtak voltunk, Hope viszont tele volt élettel, és Harry ráfektette mérgében a hasára, és magyarázott neki, a kislány elaludt. Akkor néztem csodálattal a fiúra, hiszem sikerült neki az, amit én sose tudtam. Lenyugtatni Hope-ot. 
Éjszaka felváltva keltünk volna fel, ha Harry meghallja a sírást. De mivel nem sikerült neki, enyém volt a folyamatos kelés, ami miatt még fáradtabb és ingerültebb lettem. Ha összeszámolnám, hányszor veszekedtünk Harryvel, nem lenne elég hozzá a két kezem. 
Már alapból ingerülten keltem ki az ágyból, hozzá hasonlóan, és ha egyszer is beszólt, már egyből rámordultam. Szerintem nap végére legszívesebben kivágott volna, de az sem segített, hogy feltűnően került. És nem tudom miért. 
Már tegnap valamivel békésebb volt a hangulat, ami annak tudható be, hogy többet aludtunk éjszaka. 
Éppen a reggelikészítésben vagyok benne nyakig, mikor Harry kócos hajjal, egy szál alsónadrágban, és Hope-pal a kezében megjelenik a konyhaajtóban, és sóhajtva felém fordul. 
- Mikor hagyja már abba ezt?- kérdezi dörmögve, de a kislány a kezében csak vigyorogva pislant egyet. Nagyon kis huncut ilyen téren...
- Harry. Hat hónapos. Fogalma sincs arról, mi baja, egyszerűen csak fáj a hasa, ahogy a doki mondta. És te is ott voltál, hallottad - emlékeztetem, de csak lepattan egy székre, és beszélni kezd a lányához. 
- Idefigyelj bébibogyó - igen, az utóbbi időben így hívja. Szerintem nagyon aranyos, mindig elmosolyodok ezen, de persze ő ezt sosem látja. - Apunak elege van a hisztiből. Ha mindig ilyen leszel, meg fogok bolondulni - szerintem inkább magának mondja ezeket, mint Hope-nak, de nem tudom megállni, hogy bele ne szóljak. 
- És én is - teszem hozzá nevetgélve. 
- És anyu is. Szóval fejezd be lassan, mert már nem akarok felkelni reggelente, mert mindig ez fogad - csóválja meg a fejét. Megforgatom a szemem, majd egy kis csönd támad. - Van egy ötletem - kiált fel Harry, miközben felpattan. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, és várom a csodás ötletet. 
- Na? 
- Elmegyünk sétálni - lelkesedik be a srác, de csak unott tekintettel meredek rá. 
- Sétálni? Harry, hideg van - rázom meg a fejem. 
- Jaj, Angyalom, ne legyél már ennyi pesszimista. Elmegyünk sétálni, tudok egy tök jó helyet, nézd meg, élvezni fogod. És Hope is lefárad, legalább annyira, hogy délután alszik - mondja csillogó szemekkel. 
- De - kezdek el szabadkozni, de leint. 
- Nincs de. Öltözz fel melegen - kacsint rám, majd a kezembe nyomja Hope-ot és eltűnik. Szuper, megint az én feladatom a gyerek öltöztetése. 
Felbaktatok az emeletre, egyenesen a gyerekszobába. Ráaggatok egy csomó ruhát, kis télikabátot, nehogy megfázzon. Anya szerint mindig túlöltöztetem, de eddig maximum melege volt, nem fázott meg. Éppen mennék át a gyerekkel a saját szobámba, mikor Harry robog el előttünk. A szövetkabátjában és fekete farmerében borzasztó jól néz ki, ráadásul a haja is tökéletesen áll. Kezdek elgyengülni... 
- Kész vagy? - kérdezem tőle nagyra nyílt szemekkel. 
- Ühüm - bólint, és nekitámaszkodik az ajtónak. 
- Akkor akár meg is foghatnád a gyereket - vigyorgok rá, és a kezébe nyomom Hope-ot. 
- Jézusom, hova készül ez a lány? Síelni? - utal a rengeteg ruhára. 
- Nm akarom, hogy megfázzon - vonom meg a vállam, de Harry elröhögi magát,. 
- Gyere, bébibogyó, leveszünk pár réteget, amíg anyu elkészül. Jut eszembe, vettem neked valamit, szeretném, h abban jönnél - vigyorog rám. 
- Harry Styles, ha valami gusztustalan, perverz ruhát vettél, esküszöm veled vetetem fel - mondom neki, mire elröhögi magát, és továbbmegy. Idegesen tépem fel a szobaajtót, de sokkal kellemesebb látvány tárul elém, mint amilyenre számítottam. Egy vastag pamutharisnya hever az ágyamon és egy magas derekú fekete szoknya, hozzá egy fekete pulcsi, az ágy mellett pedig egy fekete magassarkú csizma. Nem tudom, Harry miért vette ezeket, de mióta Hope-ot megszültem, nem volt rajtam szoknya. Egyszerűen felszedtem pár kilót a szülésnél, és igyekeztem ledolgozni őket, ami miatt csak farmerokban jártam, teljesen elveszett a nőies oldalam. 
Így most miután magamra kapom a kapott szettet, és a tükör előtt tollászkodok, rá kell jönnöm, hogy valamelyest sikerült visszanyernem a régi alakom. A hajam göndören hullik a vállamra, egy gyors sminket is megengedek magamnak, majd leszaladok a lépcsőn. Már amennyire egy magassarkú cipőben szaladni lehet... 
Felkapom a szövetkabátom, mert most nem érdekel a szoknya, pluszban a sálam, és keresni kezdem a két szökevényt. A nappaliban ülnek, Hope Harry lábán, és valami békás mesét néznek a tv-n. Harry felém kapja a fejét, egy vigyorral veszi észre, hogy azokat vettem fel, amiket vett nekem, és egyből felpattan. 
- Mikor megláttam a próbababán, tudtam, hogy jól fog állni - nevet fel. 
- Hát, öhm. Nem tudom, mire és miért kaptam, de köszönöm - hebegem zavartan, mire előreenged a bejárati ajtónál. 
- Úgy gondoltam, ilyen kis békítőajándék, amiért a héten olyan bunkó voltam - vonja meg a vállát. A babakocsiba én rakom bele Hope-ot, de Harry kezdi el tolni, én csak mellettük sétálok. November vége révén nagyon hideg van, mintha a télbe léptünk volna ki, de ez az utcán nem látszik. Gyerekek játszanak a kertben, az utcán, kocsik haladnak el mellettünk. Néhány házra már most kirakták a karácsonyi dekorációt, pedig hol van még az. 
- Mindjárt karácsony  - mondja Harry, miközben egy házat csodál. 
- Igen - bólintok, mert igazából nem tudom, mit mondjak. 
- Az első közös karácsonyunk - teszi hozzá, mire a másik irányba fordítom a fejem, és elmosolyodok. 
- Igen. Az előző karácsonyom nem éppen olyan volt, mint amilyenre számítottam - motyogom halkan, és a cipőmet kezdem el tanulmányozni. 
- Miért? - kérdezi, és bár nem látom, tudom, hogy engem vizslat. 
- Nem is tudom. Titkon mindig abban reménykedtem, hogy majd megjelensz karácsony előtt, és minden jó lesz. De nem így történt - mondom könnyes szemmel. Még mindig fáj felemlegetni azt az időt, mikor nem volt itt. 
- Hé - kap az állam után, és szembefordítja a fejem a sajátjával. - Most itt vagyok, és együtt fogunk karácsonyozni - emlékeztet, de csak megrázom a fejem. 
- Akkor sem ugyanolyan, mint mikor terhesen a szüleidnél töltöd kedvtelenül az ünnepeket, és a gyereked apját várod - szedem össze egy kicsit magam. Harry hirtelen megáll, és mélyen a szemembe néz.
- Muszáj mindig emlékeztetned életem legnagyobb hibájára? Azért vagyok itt, hogy jóvátegyem - mondja szomorú mosollyal, mire megrázom a fejem, és inkább a cipőmet kezdem el kémlelni. Hazudik. Mióta visszajött, minden egyes mondata csak hazugság.
- Ahányszor rádnézek, csak arra a hibára tudok gondolni - vágok vissza gúnyosan.
- Elegem van ebből a stílusból - emeli fel egy kicsit a hangját. - Mindenkivel normális vagy, én kapom meg a bunkó oldaladat? Ezzel akarod tudtomra hozni, hogy meg sem érdemlem, hogy normális legyél velem?  Sikerült - vált át ő is gúnyosra. Talán kicsit túllövök néhányszor a célon, de most például nem éreztem ezt. Úgy tűnik, néha nem fogom fel, milyen súlya van a szavaimnak, de ő sem.
- Mégis hogy kéne viselkednem? Tisztázzuk már - emelem én is fel a hangom, és kezdek egyre dühösebb lenni - Hirtelen belép az az ember az életedbe újra, aki egyszer kiszállt onnan. Mégis mit kéne csinálnom? Egyből a karjaidba ugrani, és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi? Egyszerűen képtelen vagyok rá. Tudtad az exem mekkora szemétláda volt, tudtad, min mentem keresztül miatta, és eljátszottad ugyanezt! Mondd, ezek után hogy kéne veled viselkednem? Kíváncsi vagyok rá - fel sem tűnik, de a végére már szinte ordítom a mondandómat. Szerencsére olyan részhez értünk, ahol nincsenek emberek, mert tuti hülyének néznének.
Harry emésztgeti a szavaimat, amiket alaposan a fejéhez vágtam, majd halkabban és kedvesebben folytatja.
- Ilyen téren megértelek. Viszont. Gondold végig az én szemszögemből. Úgy kellett elmennem, hogy nem akartam. Lana kényszerített rá. Itt hagytam a terhes barátnőmet, de nem tudtam a gyerekről. Aztán, tudod te mennyire hiányoztál? Mennyire fájt ez az egész. Minden este, mikor egyedül feküdtem az ágyamban, és rád gondoltam, fájt. Aztán, tudod mennyi erő kellett ahhoz, hogy visszajöjjek? Számítottam rá, hogy ilyen leszel. De tudod mennyire jól esett volna egy ölelés? Amíg távol voltam, csak te tartottál életben. És visszajövök, aztán hallani sem akarsz rólam, és távolságtartó vagy? Mit kell tennem, hogy újra szeress? Vagy ez már lehetetlen? Örök életemben olyan valaki után fogok sóvárogni, aki nem lehet az enyém? - teszi fel a rengeteg rengeteg kérdés, amikre fogalmam sincs, mit válaszoljak.
Még mindig szeretem. Minden egyes nap egyre jobban felerősödik bennem az érzés, szinte már fizikai fájdalmat érzek, ha rosszban vagyunk. A héten nem csak Hope miatt voltam kiakadva, hanem Harry miatt is, hiszen ő is ideges volt, és velem is egész bunkó módon viselkedett, amit nem értettem.
- Elvesztetted a bizalmam azon a napon, mikor kisétáltál az ajtón - rázom meg a fejem, mire szomorúan bólint. - De tény, hogy nem tudlak kitörölni az éltemből akkor sem, ha akarnálak.
- Tudom. Egy év alatt próbáltam, de lehetetlen volt - mosolyodik el.
- És, hülye kérdés, mert nem vagyunk olyan viszonyban, de mit csináltál azalatt az egy év alatt? - kérdezem, mert már ez eléggé régen érdekel.
Összeszedi kicsit a gondolatait, és belekezd.
- Igazából, New Yorkba mentem. Befejeztem az egyetemet, mert már csak egy évem volt hátra, aztán egy kórházban dolgoztam. Mielőtt eljöttem, elő akartak léptetni főorvosnak, de a szívem visszahúzott. Tudod, nagy volt a honvágy, meg ilyenek. Egy csendes kis környéken laktam egy családiházban, ami tökéletes lett volna nekünk. De ugye, nem így történt. Igazából, szabadidőmben bejártam a várost. Annyi látnivaló van ott, komolyan! Mindent láttam, ami gyönyörűvé teszi a várost. Összeszedtem bár jó fej srácot a fősuliról, de igazából eléggé magányos voltam. Gondolj bele. Egyedül egy idegen városban, nem túl jó. Ráadásul, annyira társasági ember sem voltam, mert nem csajoztam velük, nem jártam klubbokba. Egyetlen srác volt, aki megértett, és sosem erőszakoskodott, a legjobb barátommá vált. De aztán, összeveszett velem. Ez volt a végső löket ahhoz, hogy hazajöjjek. Így repülőjegyet foglaltam, felmondtam, és hazajöttem, vissza, hozzád. És jól tettem - néz le egy pillanatra Hope-ra, aki a kis sapijában olyan aranyosan néz ki.
Igazából, azt hittem, hogy az élete az egy év alatt csak a nők körül forgott. Hiszen Harry egyből be tudna csajozni, bárhová is megy. De ő mégsem tette.
- És a lányok? - most már rákérdezek, egye fene.
- Csak egy lánnyal feküdtem le, ha erre gondolsz. Céges volt és a recepciós csajjal mindketten a volt kapcsolatunkat sirattuk, aztán összemelegedtünk. És igen, megtörtént. De utána barátok maradtunk - vallja be teljesen őszintén, mire bólintok. Teljesen jogos, ezerszer rosszabbra számítottam. - És te Louisval? - kérdezi enyhe féltékenységgel a hangjában.
- Hát, öhm. Mi csak találkozgatunk. Semmi komoly - vonom meg a vállam, mire felhúzza a szemöldökét.
- Legalább már lesmárolt?
- Öhm. Nem - túrok bele a hajamba, mire gúnyosan elröhögi magát. - Hé - ütök bele a vállába, de fuldokolva nevet tovább.
- Komolyan olyan béna, hogy még meg se csókolt? Én már az első pillanattól le akartalak smárolni - nevet még mindig.
- De ő igazi úriember - védem meg Louist.
- Igazi úriember. De gumira nem volt pénze, értem én - vigyorodik el perverzen.
- De neked sem - emlékeztetem, mire abbahagyja. Most én kezdek el nevetni.
- És úgy őszintén - folytatja komolyan. - Szerinted komoly lesz köztetek? - kérdezi, miközben megvakarja a fejét.
- Nem tudom. Eddig azt hittem, igen. De aztán megjelentél. És minden megváltozott. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése