2020. február 29., szombat

II. Kilencedik

Harry sejtése, miszerint meleg volt a homlokom, igaznak bizonyult. Estére szépen be is lázasodtam, és annyira gyenge voltam, hogy az egész napot az ágyban kellett töltenem. Én mentem volna kitakarítani ettől függetlenül a házat, de Harry az ágyba kényszerített. Mivel betegként kicsit hisztis vagyok, sikerült kiharcolnom, hogy Hope-pal egész nap a nagy franciaágyban pihizhessünk, a srác pedig tökéletesen kiszolgált minket. Jól esett egy kicsit csicskáztatni? De még mennyire...
Egyébként nem panaszkodott, sőt, szerintem még élvezte is, hogy teljesen kiszolgáltatott voltam, és mindent ráhagytam. Komolyan, bármit kérdezett, ha bevásárolni ment, még akkor is amikor semmire nem lett volna szükségünk. De hát, nem tiltakoztam, elvégre nagyon aranyos ez az egész, legalább kimutatja, hogy mennyire fontosak vagyunk. Egyébként, a helyi kórházban is volt állásinterjúra, mert azt mondta, itt az ideje dolgoznia menni. Emiatt mondjuk kicsit duzzogtam, mert így kevesebbet lesz velünk, de azzal indokolta, hogy ha el akar minket tartani, kell az a pénz. Bár utána hozzátette, hogy csak viccel, a New York-i fizetését semmire nem költötte, és ott főorvosként eléggé jól keresett, így tökéletesen állunk, de már hiányzik neki a munka. Tényleg szereti ezt csinálni, úgyhogy nem mondtam rá rosszat, és várjuk, hogy hívják. Egyelőre nem tették, de mivel tegnap jelentkezett, és talán nincs megüresedés,de majd hívják a hét folyamán. Szegény annyira elkeseredve jött haza, hogy arccal befeküdt mellénk az ágyba, magára húzta Hope-ot, aki kicsit vigasztalta, de még úgy sem érezte jobban magát. Így mivel tegnap már ki tudtunk kelni az ágyból, felhívtam Niallt, hogy amint megkapja az állást, rendezünk egy kertipartit. Természetesen belement, ahogy Sophia is, így már csak a hívást várjuk. Bár Harry egész nap a telefonját szorongatja, az meg sem szólal, csak akkor, mikor valamelyik szülőnk érdeklődik afelől, hogy hogy vagyunk Hope-pal.
Ma már jobban érzem magam, így a kicsivel a kezemben megyek le kávézni, és lábujjhegyen megyünk el a nappaliban alvó Harry mellett. Szegényt már sajnálom, hiszen tegnap is panaszkodott, hogy fáj a háta, de nem tudok mit csinálni vele. Nincs több szabad szobánk, tényleg kellene egy nagyobb ház, de amíg így sehogy se állunk, nem tervezek semmit.
Sajnos Hope túlságosan szereti Harryt ahhoz, hogy szó nélkül tűrje a jelenlétét, amint meglátja elkezd ugrálni a kezemben, és visítozva nyújtja a kezét felé, mire a srác felül, és elveszi a kicsit, aki már a hajában turkál, és a göndör tincseket húzgálja. Harry tetkókkal borított csupasz felsőtesttel... Azt hiszem, ez már reggel is sok...
- Ne haragudj, nem akartunk felkelteni, csak jöttem kávéért.. Kérsz? - kérdezem egyik lábamról a másikra állva.
- Igen, köszi. Addig én elleszek ezzel a kis rosszcsonttal. Felkeltetted aput, igen? - már csillogó szemekkel a kislánynak szenteli minden figyelmét, mire mosolyogva bemegyek a konyhába. Annyira látszik rajta, hogy szereti Hope-ot.
Gyorsan odateszem főni a kávét, és két poharat veszek ki. A tejért és cukorért nyúlok, majd amíg elkészül, a telefonommal a kezemben lehuppanok egy székre. A nappaliból Hope kacaja és Harry nevetése hallatszik át, és ahogy a kettő keveredik, akaratlanul is megdobban a szívem. Annyira aranyosan szoktak játszani, és annyira szeretik egymást. Ha a kislány meglátja az apját, egyből bepörög, és ha csak teheti, az ő kezében van. Harrynek mindig csillog a szeme, ha ránéz a babánkra, és szinte lesi minden kívánságát. Mindig "hercegnőm"-nek hívja, és reggel ő az első dolog, akit keres.
Nála jobb apukát nem is kívánhatnék, de komolyan. Olvastam egy könyvet, amit egy pszichológus írt, és az első részében tökéletesen leírja az átlagos férfiakat. kik hazamennek, sörrel a kezükben beülnek tévézni, és mindent a nő csinál. De Harry nem ilyen. Egy igazi főnyeremény.
A kávé lassan elkészül, és miután felöntöm tejjel mindkét csészét, be is viszem a nappaliba. amint meglátom, hogy Hope mászik Harry felé, majdnem eldobom a kezemben tartott forró tárgyakat. Még sohasem mászott. A srác mosolyogva biztatja, és bár Hope összeesik egyszer-kétszer, mégis odaér hozzá. Harry azonnal felkapja, a levegőben megpörgeti, és össze-vissza puszilgatja. Mikor meglát, olyan lelkesedéssel kérdezget, mint még soha, és én is gyorsan lerakom az asztalra a kávékat, és ott termek mellettük.
- Úristen, el sem hiszem. Annyira ügyes vagy. Anya szeme fénye már mászni is tud? - átveszem tőle a babát, és könnyes szemmel ringatom.
- Láttad? - kérdezi Harry vigyorogva, mire bólintok, és lehuppanok a kanapéra Hope-pal a kezemben. Annyira ügyes. El sem hiszem. Most született, és máris tud mászni. Mintha tegnap lett volna, hogy először a kezemben tartom, ma meg már lassan az első lépéseit teszi meg.
- Igen. Annyira büszke vagyok - nagyban Hope-ot nézem, mikor hirtelen fényképezőkattanást hallok, és Harryt, aki pont most lőtt el rólunk egy képet. Kissé felháborodva kérem számon. - Hé,ez minek kellett? - kérdezem duzzogva, mire megvonja a vállát.
- Nincs rólatok képem - adja meg a szerinte helyes választ, és elveszi a kávét.
- Jut eszembe. Hivatalosak vagyunk az unokatestvérem esküvőjére - vigyorodok el, mire felhúzza a szemöldökét.
- Vagyunk? - kérdez vissza, mire megforgatom a szemem.
- Igen. Most kaptuk a meghívót, január végén lesz - vakarom meg a fejem, mire csak bólint.
- Amennyiben valami dögös ruciban leszel, szexi fehérneműben, én benne vagyok - vigyorodik el perverzen, mire megforgatom a szemem.
- Persze, hogyne - hagyom rá.
- És miért csak most kaptunk meghívót? - ráncolja össze a szemöldökét.
- Mert még csak most készültek el? - kérdezek vissza, mire összefonja a karját a mellkasa előtt.
- A mi esküvőnknél tuti hamarabb küldjük ki őket - kezd el gondolkozni, és fel sem tűnt neki, hogy a mi esküvőnkről beszélt. Akaratlanul is nagyot dobban a szívem, és mosolyra húzódik a szám, de aztán megrázom a fejem, és inkább elkomorodok, majd Hope arcára nyomok egy puszit. - Le sem tagadhatnád, annyira hasonlít rád - néz minket elérzékenyülve.
- Azért valamit sikerült jól összehoznunk - mosolygok rá.
- Jók voltunk együtt - helyesel, majd egy kicsit halkabban folytatja. - Még most is jók vagyunk.
- Tudod, ha nincs ez az év, én lennék a legboldogabb ember a világon - vallom be őszintén, mire érdeklődve néz rám.
- Miért?
- Lenne egy kislányom, egy srác, akit teljes szívemből szeretek, és valószínűleg addigra már a vőlegényem lennél, vagy esetleg a férjem. Nem kéne semmi miatt aggódnunk, egy szép új házban élnénk, csak mi hárman. Fogtad volna a kezem a szülésnél, te tartottad volna először a kezedben a kislányunkat. Együtt rendeztük volna be a gyerekszobát, együtt raktuk volna össze a kiságyat. Segítettél volna felvenni a cipőmet, mikor már akkora volt a hasam, hogy nem fértem miatta hozzá a cipőfűzőmhöz. Együtt karácsonyoztunk volna, vagy együtt megyünk el valahova mikor itthon hideg van. Bármit megtehettünk volna, mi lettünk volna a legboldogabbak a világon. De semmi nem így történt. Egyedül Hope az, aki mellettem volt a nehéz időszakban, még akkor is, mikor el akartam vetetni őt - hunyom le szorosan a szemem a rossz emlékek hatására. Harry sokkolva emészti a szavaimat, majd teljesen kikelve magából áll fel.
- El akartad vetetni? - kérdezi idegesen, fátyolos tekintettel, mire lesütöm a szemem. Egyáltalán nem vagyok erre büszke.
- Gondolj bele. Az apja elhagyott, húsz éves voltam, és teljesen kilátástalan volta helyzetem. Annyira bánom, ha lehetne, visszacsinálnám. Nem akartam, hogy bármi is emlékeztessen rád. De végül, megtartottam. Mikor először éreztem azt, hogy már nem csak az én életem a fontos, hanem az övé is. Mikor először éreztem magam anyának - szorítom még jobban magamhoz a lányomat, mire Harry leül, és lassan kezd megnyugodni.
- Ugye tudod, hogy ha elvetetted volna. És rájövök, akkor azonnal kisétálok azon az ajtón, mikor elmondod - temeti a tenyerébe az arcát, mire beharapom az alsó ajkam.
- Tudom. Utálnám magam érte - suttogom elhaló hangon. Utálom felemlegetni ezt az időszakot. Mikor majdnem elkövettem életem legnagyobb hibáját.
- De nem tetted meg, így kár rágódni ezen. Gyere ide - áll fel, és mikor odaér hozzánk, szorosan átölel minket. De sajnos a telefon csörgése zavarja meg az idilli pillanatot. A srác sóhajtva előhúzza a telefonját, majd elkerekedett szemekkel felém tartja. A kijelzőn a kórház neve csillog, mire azonnal vigyorogva megszólal.
- Vedd már fel - nevetésem nem csillapítja, sőt, ha lehet még idegesebbé válik, és remegő kezekkel szorítja a füléhez a készüléket.
- Igen? Jó napot! Valóban? - kérdezi meglepve, de arca semleges. - Igen. Persze. Rendben. Köszönöm szépen! - és le is ették.
- Na, mit mondtak? Tiéd az állás? - ugrok fel hirtelen, mire a kezemben tartott kislány felvisít. Harry lehajtott fejjel a zokniját kezdi el tanulmányozni, mire sejtem, hogy eléggé rossz a helyzet.
- Hát, tudod. Az van, hogy - fújja ki szaggatottan  levegőt, mire elszomorodok. Annyira szerette volna ezt az állást, annyira beleélte magát, és így elutasítják. - Enyém a meló - vigyorodik el, és szinte azonnal ráugrok. Hogy lehet ilyen gonosz? Már kezdtem megsajnálni, és éppen ki akartam gondolni valamit, amivel felvidítom. Kap az alkalmon, és szorosan magához ránt, ügyelve arra, hogy a kicsi kapjon köztünk levegőt. Eléggé baráti ölelés, semmi hátsószándék nincs benne.
- Utállak - morgom a fejemet megtámasztva a mellkasán, mire felröhög. Igazán ördögien. - De azért gratulálok - mosolygok rá őszintén.
Kevesebbet lesz itthon, de legalább azt fogja csinálni, amit szeret. Egyébként nyolctól négyig kellesz majd bent lennie, Hope-pal tökéletesen elleszünk. Majd mindennap főzök neki, mire hazaér, és legalább nem fogjuk majd egész nap ölni egymást. Visszatér a régi kerékvágás, amikor még egy nap kétszer mentünk játszótérre, és mi voltunk egymásnak. Sokkal jobban lefárad majd, mégis, Harry attól még mindig itt lesz esti fürdetésnél, az altatásnál, és minden egyéb fontos dolognál. A srác elveszi tőlem a kicsit, és őt is szorosan átöleli. Kezdem azt érezni, hogy Hope lassan jobban szereti őt, mint engem... De nem hibáztatom, hat hónapig nem is tudott az apja létezéséről, neki olyan természetes volt, hogy nincs mellettem senki. De azért, ha a társaságban volt egy férfi, mindig csak nála akart lenni. Nagyon apás.


***

Az egész fürdőszoba habokban úszik már most. Mivel Hope eléggé hisztizett, mikor behoztuk, Harry próblt neki egy kis kedvet csinálni. A karjába vette, elkezdték együtt csapkodni a vizet, buborékokat csináltak, és a végére már nevetve öltöztette le a kicsit. A hangos kacagások visszhangoztak az egész házban, és én sem állhattam meg mosolygás nélkül. Hogy lehet ennyire érteni a gyerekek nyelvén? Én már rég idegösszeroppanást kaptam volna, ennek meg spontán ilyen ötletei vannak. Felháborító. Fogalmam sincs, mikor tanult meg így bánni a kölykökkel, de hogy nagyon jó apa, az biztos.
- Hogy tudtad pár perc alatt így lenyugtatni? - kérdezem, miközben lehámozom Hope-ról a ruhadarabokat. Ahogy közelítek vele a kis kádhoz, újra hangos sírásban tör ki, mire Harry a két keze közé fogja az arcát, és elkezd hozzá gügyögni. A kislány azonnal csillogó szemekkel kezdi el inni apja szavait, én pedig gyorsan benyomom a kis testét a víz alá, és alaposan megmosom mindenhol. Mikor már lenyugszik, Harry huncut mosollyal rám néz, amit nem tudok hova tenni, így egy zavart mosoly kíséretében
- Annyira imádom - nyom egy puszit a baba arcára, mire az kacagva belekap Harry hajába, és a kis markába véve tépni kezdi a tincseket. A srác csak óvatosan lefelejti a szorító ujjakat, és inkább hagyja, hogy a kicsi a mutatóujját markolja meg erősen.
- És ő is imád téged - csavarom egy törölközőbe Hope testét, majd a pelenkázóra fektetve elkezdem a szokásos esti kenceficés szokásunkat.
- Biztos vagy benne? - kezdi el tördelni az ujjait, mire összevonom a szemöldököm.
- Halálbiztos. Amint meglát, egyből felcsillan a szeme, és csak a te öledben akar lenni. Neked mászott először, mikor már két hónapja próbálom rávenni - nézek rá halálosan komolyan.
- De hat hónapig nem voltam vele. Akkora lelkiismeretfurdalásom van emiatt. Igyekszek mindent megadni neki, hogy elfelejtse - vakarja meg gondterhelten a fejét.
- Hé. Még csak hét hónapos, hidd el, örül, hogy az apjával lehet, nem jut eszébe, hogy ezt számon kérje tőled. És ha úgy akarod, nem fogjuk elmondani neki soha - vonom meg a vállam, mire őszinte döbbenettel néz rám.
- Komolyan nem mondanád el neki? - kérdezi eléggé furán, mire sóhajtok.
- Nézd Harry. Nekem természetesen nem az a célom, hogy a lányunk megutáljon téged emiatt. Lesz olyan időszak, mikor majd kamaszodik, és lázad, de akkor se fogom hagyni, hogy ellökjön magától. Te is tudod, hogy ez a mostani állapot átmeneti. Nem fogunk mindig egy házban élni, de a gyerekedet akkor látod majd, amikor akarod. Nem akarlak elszakítani titeket egymástól - kicsit meglepett ez az értelmetlen kérdés, hiszen nekem sose voltak gonosz szándékaim vele.
Látszólag ledöbben, és csak keresi a szavakat, majd végül kinyögi, amit akar.
- Azt mindig tudtam, hogy rendes vagy. De azt nem, hogy ilyen jól állsz ilyen dolgokhoz. Más nő az első pillanattól kezdve utált volna, a gyereket eltiltja tőlem. Te meg visszafogadtál a házba is. Azt hiszem, nálad jobbat nem is kívánhatnék - vigyorodik el.
- Én se kívánhatnék jobb apát a gyerekemnek nálad - mosolygok rá, majd a kezébe nyomom a már felöltöztetett kicsit. - Most pedig menj és kösd le, amíg felmosok innen. Sipirc! - paskolom meg a fenekét, miközben kilököm az ajtón. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése