2020. február 29., szombat

II. Tizennegyedik

Reggel Harry karjai között ébredni a világ egyik legjobb érzése. Másfél éve nem keltem így, és már eléggé hiányzott az érzés, be kell vallanom. Hope-hoz éjszaka Harry ment át, és a pici, mintha megérezte volna a helyzetet, összesen egyszer kelt fel, ami eléggé haladás a hasfájós korszakához képest, amikor két óránként át kellett menni hozzá, mert sírt. Így tehát, reggel magamtól nyílik ki a szemem, és miután nyújtózok egy hatalmasat, a mellettem békésen alvó fiúra tekintek. Ahogy keze öleli a derekam, a torkomban egy bizonyos görcs keletkezik. Talán nem kellett volna a tegnap éjszakának megtörténnie...
Egyszerűen hiba volt. Nem szabadott volna elgyengülnöm, hiszen nem tudtam, mi tévő legyek, Harry nagyon jól tudta ezt, és kihasználta a helyzetet. Kihasznált engem is... Napok óta láthatta rajtam, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek, és mégis addig folytatta ezt az egészet, olyan szavakat mondott, amiknek nem tudtam ellenállni. Azzal fenyegetőzni, hogy elmegy, mikor még csak most kaptam vissza? Persze hogy egyből a nyakába ugrottam, és mindent megengedtem neki.
Ahogy ezeken gondolkozok, kezdek undorodni magamtól. Hihetetlen mennyire könnyen beadtam a derekam, sőt, én csókoltam meg őt. Ennek az egésznek rohadtul nem szabadott volna megtörténnie...
Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, és fejemet erőszakosan a párnába mélyesztem, hátha el tudok bújni így a világ elől, és legfőképpen magam elől. Szerencsétlenségemre erre Harry picit megmozdul, amiből sejtem, hogy hamarosan ő is felébred. Próbálom csillapítani a szívverésem, és nem arra gondolni, hogy meztelenül fekszünk egymás mellett, de mikor kicsit belemarkol a derekamba, szaggatottan fújom ki a levegőt. Gyorsan becsukom a szemem, és próbálok úgy tenni, mint aki alszik, de sajnos nem sikerül, bizonyára észrevesz, mert hamarosan már arccal felé találom magam, miközben óvatosan felkönyököl. Kicsit felkiáltok a hirtelen mozdulatsortól, ami csak nevetésre készteti őt.
- Jó reggelt szépség - suttogja mosolyogva, és nyom egy csókot a számra. Képtelen vagyok őszinte mosollyal visszanézni rá, eléggé hamiskásra sikerül, amit valószínűleg ő is észrevesz.
- Jó reggelt - sütöm le a szemem, és borzasztó bűntudatom van.
- Baj van? - ráncolja össze a szemöldökét, mire megrázom a fejem. Nem kell erről tudnia, hiszen a végén még megsértődik miatta. - Angyalom, tudod hogy nekem bármit elmondhatsz - simít végig az oldalamon, mire megborzongok. Ezt a beszélgetést folytathatnánk felöltözve is...
- Tudom, de ez nem olyan dolog, amit most kéne megbeszélnünk azok után amit tegnap mondtál - kezdem el piszkálnia körmömet.
- Mire gondolsz? - fekszik vissza mellém, mire sóhajtok egyet.
- Tegnap azt mondtad. Válasszak. És ha nemet mondok, visszamész New Yorkba, emlékszel? - fordulok felé az egész testemmel, mire bólint. - Ami történt éjszaka, megtörtént. De ez egy hatalmas hiba volt - hunyom le a szemem, mire kétségbeesett arcával találom szembe magamat.
- Én azt hittem, hogy ezzel minden más lesz, és újra a régi - suttogja elkeseredve.
- Nem. Nem lehet ennyi miatt minden a régi, Harry. Elhagytál, hogy tudnám elfelejteni? Hogy tudnánk továbblépni? - már ledobom magamról a takarómat, és a bugyimat keresem. Miután megtalálom, felkapom magamra Harry pólóját, aki közben felhúzta az alsógatyáját, és már mögöttem is terem.
- Továbblehetne. Csak te nem akarsz. Ez azért jelentős különbség - válaszol idegesen, mire megcsóválom a fejem.
- Nekem azt kell néznem, Hope-nak mi a legjobb, értsd meg kérlek! - már könnyes szemmel suttogok, de nem hatja meg, arcizmai megfeszülnek, hajába beletúr, és csupasz felsőteste előtt összefonja a karját.
- És szerinted a gyereknek nem az apja mellett lenne a legjobb? - szemei szikrákat szórnak, nyilván nem ért egyet a döntésemmel.
- Az apja mellett lenni neki a legjobb. De nem úgy, hogy anyja képtelen megbízni az apjában - most már nekem is kibaszottul elegem van. Nyilván nem azért feküdtem le vele, mert nem szeretem, ezt ő is tudja. Egyszerűen, fogalmam sincs arról, mi lenne a helyes döntés. Olyan nehéz ezt megérteni?
- És mégis mit akarsz? Meddig várjak még rád? Mindent azért teszek, hogy végre visszagyere hozzám! Neked nem elég a kedves oldalam? Mondd, Angel, mit kéne mit tennem? Nem várhatod el tőlem hogy a végtelenségig várjak rád - csóválja meg szomorúan a fejét. Ez így kimondva elég durván hangzik az ő részéről...
- Akkor mit akarsz tenni? - kérdezem teljesen megsemmisülve állva előtte. Szomorúan lehajtja a buksiját, és remegő hangon megszólal.
- Talán az lenne a legjobb, ha visszamennék New York-ba.
Azt hiszem, ez az a mondat, amire a legjobban nem számítottam. Talán én mondtam azt, hogy még nem tudom mi legyen, és ez az egész egy hatalmas hiba volt, de az, hogy újra el akar minket hagyni, mindennél rosszabb. Nem jutnak el az agyamig a mondatai, könnyes szemmel állok ott, ő pedig kikerülve engem kisétál a szobából. Ő ilyen lazán kezeli a dolgot, én viszont jelenleg egy nulla vagyok ehhez. Tényleg képes megint elkövetni ugyanazt a hibát, és csak úgy egyszerűen itt hagyni? Ráadásul megint?
Az én hibám. Valószínűleg most éppen a cuccait pakolja össze, vagy már repülőjegyet néz a neten a leghamarabbi indulással, vagy mindkettő. De azért van bennem annyi tartás, hogy nem szaladok le hozzá, nem mondom neki, hogy szeretem, és csak időt kérek, ne hagyjon el emiatt, inkább egyszerűen hagyom megtörténni. A sorsot nem mi alakítjuk, ha nekem az a végzetem, hogy ne legyek együtt Harryvel, akkor így lesz. Egyszer minden véget ér, és most hagynom kell megtörténni. Másodjára teszi ezt meg, ha most visszafogadom, újra és újra képes lesz rá.
Biztos hogy helyesen cselekszem? Talán mégis utána kéne mennem... 
Pontosan ebben a pillanatban gyereksírást jelez a bébiőr, így könnyekkel küszködve rohanok át Hope-hoz. Amint beérek, kiveszem az ágyból, és szorosan magamhoz húzom. Csak értetlen nagy szemekkel néz rám, mire hangtalanul elkezdenek folyni a könnyeim. 
- Sajnálom kicsikém - nyomok egy puszit a homlokára, és lassan kimegyek vele a szobából. A lépcsőn letörlöm a sírás jeleit, de ami a nappaliban vár rám, arra nincs elég lelkierőm. A bőröndjébe bedobálva a cuccok, éppen egy újabb fekete pólót dob idegesen a kupacra, majd bezárja a bőröndöt, és amint észrevesz minket, megpördül a tengelye körül, és mint aki észre se vesz engem, egyből a babára koncentrál. Elveszi tőlem, és leülteti az ölébe, miközben ő is lepattan a kanapéra. 
- Remélem tudod, apróság, hogy apu szeret téged. Apu anyába is szerelmes, de anya nem szereti apát, ezért apuci elmegy tőletek. Sajnálom, hogy csalódást okozok neked, de muszáj megtennem ezt, mert nem maradhatok így itt. Bár ha anyu szeretne, még tehet ellene - ennél a mondatnál rám pillant, mire lesütöm a szemem. - Talán nagyon sokára fogunk találkozni legközelebb, de én nagyon szeretlek - ő is nyom egy puszit Hope homlokára, de a kicsi szomorú szemekkel kezd keserves ordításba. Mint aki megértette, miről van most szó. Harry a hátát simogatja, mire lassan abbahagyja a sírást, és a srác visszaadja nekem. 
A bőröndjét megfogja, és elkezdi húzni a bejárathoz. Lábaim önálló életre kelnek, és követem őt, de talán nem kellett volna. Látni, ahogy felkapja a kabátját, cipőjét, és kinyitja az ajtót, örökre beleég a fejembe szerintem. Még visszanéz ránk, odasétál, és magához húz mindkettőnket. Amint szoros karjaival átölel, a sírás határán állok, de csak akkor engedem ki, mikor kilép az ajtón. Ami egyben az életünket is jelképezi. 

***

Három óra. Ennyi idő telt el azóta a bizonyos esemény óta, de még túl friss az emlék ahhoz, hogy tényleg felfogjam. Még csak most kaptam vissza, és újra kicsúszik a kezeim közül. És én hagytam. 
Talán életem nagy szerelmét veszítettem el a mai nap folyamán, de lehet, hogy lesz más. De itt állok, huszonegy évesen, egy gyerekkel, az apjával, aki még valószínűleg a reptéren ül, és várja a gépet. 
Én pedig ugyanezt csinálom, csak itthon, miközben éppen Hope-ot szoptatom. Ez a gyerek miért hasonlít ennyire az apjára? Bármikor ránézek, Harry fog eszembe jutni, és a dolgok, amiket elrontottam. 
Én sem tudnék ezer évig várni rá, szóval jogisan mondott mindent amit mondott. Miért nem tudok egyszer normálisan csinálni valamit? 
Van még esély arra, hogy helyrehozzam? Gyorsan felhívom anyát, hátha tud valami tanácsot adni. Pár csörgés után fel is veszi, és gondterhelten beleszól. 
- Kislányom, te teljesen meghibbantál? - kezdi köszönés nélkül, mire morgok egy sort. Remek, még ő is csesszen le. 
- Miről beszélsz? - kérdezek vissza, mire sóhajt. 
- Harry felhívott egy órája, hogy két óra múlva megy a gépe, te sehol sem vagy, és ez így egy rossz helyzet, mert esze ágában sincs elmenni. Gyermekem, én semmire sem tanítottalak? - Harry tényleg felhívta? Istenem, de édes. 
- Arra, hogy harcoljak azért amit szeretek - forgatom meg a szemem, miközben felidézem az elmúlt másfél évben legtöbbször hajtogatott mondatát. 
- És ebben az esetben ez Harry - folytatja a gondolatmenetét. 
- Nincs miért harcolni, anyu. Már elment - motyogom halkan. 
- Azt is hozzátette, hogy csak az utolsó pillanatban fog felszállni arra a járatra - hallom a hangján, hogy elmosolyodott. 
- Mit is mondtál, mennyi időm van? - pattanok fel Hope-pal a kezemben. 
- Már csak negyvenöt perced - komolyodik el újra. 
- Meg tudom csinálni? - sóhajtok fel. 
- Ha most azonnal elindulsz, meg - nevet fel. 
- Imádlak. Szurkolj - fújom kis szaggatottan a levegőt. 
- Sikerülni fog. Bízok benned - kinyomom a telefont, és azonnal felveszem a kabátomat és a cipőmet. Hope-ot belerakom a hordozóba, és már bent sem vagyok. A kocsimhoz rohanva berakom a babát magam mellé, majd még be sem ülök, de már el is fordítom a kulcsot, és miután bekötöttem magam, baromi gyors tempóban indulunk el. Szegjük meg a szabályokat, de hozzuk vissza Harryt. Egy csekk ebben nem akadályozhat meg.
Persze, nekem nem lehet egyszer az életben szerencsém, a repülőtér a város másik végén van. 
Az úton nincsenek sokan, így kétszer olyan gyorsan hajtok, mint lehetne, nem is csodálkozok, hogy hamarosan egy rendőrautó szorít le az út szélére. Most fogják elvenni a jogsimat...
Letekerem az ablakot, és amint meglátom a zsarut, könnybe lábad a szemem. 
- Kisasszony, elmondaná, miért veszélyezteti a saját és a gyereke életet? - elégge kedvesnek tűnik, és mivel kevés időm van, elhadarok neki mindent. 
- Kérem, biztosúr, életem szerelme most készül felszállni egy gépre. Biztos vannak gyerekei! És felesége! Nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel - ujjaimmal a kormányon dobolok, ő pedig eltűnődve néz rám. 
- Mennyi ideje van odaérni? - lágyul meg, mire elvigyorodok. Nyertem. 
- Már csak tizenöt perc - sóhajtok fel.
- Menjen - legyint mosolyogva. - És ha valamelyik kollégám megállítja, mondja, hogy ismeri Pault. Mentse meg a kapcsolatát! - felvisítok örömömben, és hálás szavak hagyják el a számat. Eltávolodik a kocsitól, én pedig belehúzok újra. 
Tíz perc múlva már a reptér bejárata felé futok Hope-pal a kezemben, ahol rengeteg ember van. Mégis hogy találjam így meg Harryt? 
Elolvasom a táblákat, melyik indul New Yorkba, és mikor, majd a kijelölt helyiségbe futok, ahol már csak pár ember lézeng, de Harry sehol. Ekkor tudatosul bennem, hogy elment. Valószínűleg örökre, és soha nem fogom látni. 
- Hát, kicsim, ennyi volt - húzom oda magamhoz a kis hordozót, mikor meghallok a hátam mögül egy hangot. 
- Angel? - megpördülök a tengelyem körül és Harryre pillantok, aki a bőröndjét húzva és a kabátját tartva közelít felénk. - Mit kerestek itt? - cövekel le előttünk, mire mély levegőt veszek, és belekezdek. 
- Nem mehetsz el. Nem hagyhatsz minket el megint. Egyszer már megtetted, akkor nem csinálhattam semmit ellene, de most igenis fogok! Nem tudom elfelejteni az együtt töltött pillanatainkat, bármennyire is szeretném, és a tegnap estét se. De tudod mit? Nem is akarom. Mert nem hagyhatom, hogy a lányom apa nélkül nőjön fel. Annyiszor csalódtam, benned nem akarok még egyszer. Hope-nak szüksége van rád. Nekem szükségem van rád - a szaval csak úgy ömlenek belőlem, de minden egyes mondatot őszintén mondok. Harry egy pillanatra elgondolkozik, majd a következőben ledobja a cuccait a földre, megragadja a derekam, és szorosan magához húzva megcsókol, miközben ügyel Hope-ra. Meglepve válaszolok nyelvére, amit finoman tol át a számba, és a hordozót a kezembe fogva karolom át a nyakát. A váróban már nincsenek emberek, Harry gépe valószínűleg elment, de már nem számít. Csak ő, Hope és én vagyunk a világon, és más nem is számít. Mert mi így vagyunk egy család. 
Miután elszakadunk egymástól, mindketten vigyorogva nézünk a másikra, majd egy újabb puszira odahajolok hozzá. 
- Menjünk innen - fogom meg a kezét. Bólint, és felkapja magára a kabátját. A bőröndöt húzza maga után, és sietve hagyjuk el a repteret. A kocsihoz érve bedobja hátulra a csomagot, a vezetőüléshez sétál, míg én berakom a babát hátra,  és beülök az anyósülésre. 
- Menjünk el ebédelni - mosolyog rám a srác, mire én is hasonlóan bólintok. 
Így tehát, egy új szakasz kezdődik... 

***

Még nyomok egy utolsó puszit a békésen alvó babám arcára, majd lábujjhegyen kisétálok a szobájából. Már lefürödtem, így a köntösömet még jobban összehúzom magamon, majd a nappaliba sétálok, ahol Harryt hagytam. 
Elmentünk kajálni egy kis egyszerű étterembe, elugrottunk Sophiáékhoz utána, és mire észbekaptunk, már hét óra volt, és jöttünk haza. 
A helyiségbe beérve kicsit meglepődök, mikor a kanapé megágyazva van, Harry pedig ott ül egy szál alsógatyában. 
- Mit csinálsz? - lépek elé, és eltakarom a látóterét. 
- Aludni készülök - válaszol egyszerűen. 
- És miért itt? - elkapja a derekam, és az ölébe ültet. 
- Mindig itt alszok - néz komolyan rám. - Hol máshol kéne? 
- Mondjuk velem. A hálónkban - miért ilyen értetlen? Mikor végre leesik neki, bólint. - Olyan üres ott minden nélküled - hajtom a fejem a mellkasára. 
- Akkor ezen változtassunk - áll fel, majd szerencsére lerak a földre, és a kezemnél fogva húz fel a lépcsőn. Sajnos Hope szobája előtt elhaladva sírást hallok, így megállok. 
- Menj előre, megnézem, mindjárt megyek - nyomok egy puszit az arcára. Miután gondoskodok a piciről, megállapítom magamban, hogy újra visszatértek a hasfájós időszakok. 
- Minden oké? - kérdezi, mikor bezárom az ajtót, és ledőlök mellé az ágyba. 
- Csak a szokásos. Hasfájós korszak - sóhajtok, mire átölel és belepuszil a hajamba.
- Akkor éjszaka felváltva megyünk át hozzá - vonja meg a vállát, mintha ez teljesen természetes lenne.
- De te holnap dolgozni mész - könyökölök fel egy picit.
- Holnap vasárnap lesz, te butus. Csak hétfőn megyek - nevet fel, mire beharapom a számat. Basszus, ennyire elnézni az időt.
- Akkor holnap az egész nap a miénk? - fúrom a fejem a vállába.
- Igen - nyom egy puszit a számra.
- Akkor most hogyan tovább? Úgy teszünk mintha az elmúlt másfél év és a mai nap meg sem történt volna? - kérdezem idegesen dobolva az ujjaimmal a hasán.
- Például. Ne gondoljunk a múltra - suttogja a fülembe, mire kiráz a hideg. Ajkai a nyakamat becézgetik, mire megborzongok, és kicsit eltolom magamtól.
- Tudod, hogy én is nagyon szeretnék együtt lenni vele, de ha Hope fél óránként felkel, és olyan helyzetben vagyunk, nehéz átmenni hozzá - dünnyögöm, mire csak mosolyra húzza a száját és bólint.
- Akkor nem szabad olyan helyzetbe keverednünk - válaszol játékosan, mire vigyorogva megforgatom a szemem, és odahajolok egy csókra hozzá. Sajnos gyanúm beigazolódik, és Hope hamarosan sírni kezd, de mielőtt megmozdulnék, Harry már fel is pattan, és elindul az ajtó felé. - El ne aludj, mindjárt jövök - bezárja az ajtót, mire én ráhanyatlok a párnára, és lehunyom a szemem. Nem tudok eleget tenni kérésének, hamarosan már az igazak álmát alszom,meg sem várva őt. Ez van...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése