II. Nyolcadik

A hétfői vásárlást követően, Hope kicsit lebetegedett, még jobban, mint eddig. Folyik az orra, utálja ha ki akarjuk tisztítani, ha letesszük a kezünkből egyből elkezd sírni, lázas is volt, és fogalmam sincs, hol szedte össze. Harry szerint mi is elkaptuk már vagy el fogjuk, mert mindkettőnket letüsszögte vagy ezerszer, plusz egész nap vele vagyunk. Hát, ő az orvos nekem teljesen mindegy. 

Így, hogy szombat van, és kihagyjuk a szokásos találkát Harry családjánál, mert mindketten hullafáradtak vagyunk, a kicsi meg beteg, semmi dolgunk nincs egész nap. Mivel főznöm kell, takarítani, és minden egyéb itthoni dolgot csinálni, a srác leült a gyerekkel az ölében valami szombat reggeli mesét nézni, és miközben Hope a kis plüssállatkáját szorongatja cumival a szájában, ami egy picit elhallgattatta, nekiállok kaját csinálni. Mivel nincs időm egész reggel itt állni, gyorsan odarakok egy húslevest, mert abból még Hope is tud enni, ha összeturmixolom, és jót tesz neki. És miután Harryvel közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy egy gyors rántott hús sültkrumplival tökéleres lesz nekünk, azt majd gyorsan később megcsinálom. Helyette inkább lázcsillapító sziruppal a kezemben sétálok oda hozzájuk, és gyorsan kiveszem a cumit a baba szájából. Abban a pillanatban felsír, mikor közelítek felé, de gyorsan a szájába dugom a kis fecskendőféleséget, de nem akarja lenyelni, inkább a szájában tartogatja. 

Lehunyt szemmel pattanok le Harryék mellé, és szaggatottan kifújom a levegőt. 

- Elegem van - temetem az arcom a kezembe. Harry vigyorogva befogja Hope orrát, aki erre lenyeli a narancsos löttyöt, és mielőtt sírni kezdene, gyorsan a szájába dugja a cumit, így a kislány a fülét birizgálva helyezkedik újra kényelmesen az apja karjában. 

- Hogy tudod ennyire lenyugtatni? Hogy van türelmed hozzá? - pillantok rá, mire megvonja a vállát. 

- Csak ilyenkor a kedvében kell járni. Ha cumit akar, cumit adsz neki, ha ölben akar lenni, ölbe veszed. és próbálod elterelni a figyelmét arról, hogy éppen beteg - magyarázza, miközben egy puszit nyom a kicsi hajába. Annyira édesek, és annyira hasonlítanak.

- Túl jól bánsz vele. Elkényezteted  - nevetek fel, mire ő is hasonlóképpen tesz. 

- Ha már van egy lányom, megadok neki mindent - válaszol csendesen, és kicsit szomorkásan. Tudom, hogy még mindig magát hibáztatja, amiért eddig nem találkozott vele, mikor az én hibám. 

- Ha nem vagyok nyuszi, és hamarabb elmondom... - kezdek bele sóhajtva, mire közbeszól. 

- Ha nem hagylak el, nem történik meg mindez, és mára már egy boldog család lennénk - mosolyodik el szomorkásan, mire kicsit közelebb húzódok hozzájuk, és miközben Hope-on megigazítom a kis felsőt, ráhajtom a fejem Harry vállára. Annyira belefáradtam már abba, hogy mindig önmagát okolja ezért. miért nem tudunk egyszerűen továbblépni, és elfelejteni ezt az egészet? Attól, hogy nem alkotunk egy párt, még igazán továbbtudnánk jutni ezen. 

Mivel éjszaka rengetegszer felkeltem a gyerekhez, a szemem automatikusan csukódik le, bármennyire is akarom, képtelen vagyok kinyitni. Egyszerűen hagyom, hogy a fáradtság magával ragadjon, bármennyire is nem méltó ez egy anyához. Jó lenne, ha akár egy napot is kivehetnék, amikor az egész napot az ágyban töltöm, de képtelen vagyok rá, hiszen akkor mi lenne a kicsivel. 

Fogalmam sincs, mennyit aludhatok, ha ezt alvásnak nevezhetjük, de halk szólogatásra leszek figyelmes. Egy hatalmas sóhaj következtében kicsit kinyitom a szemem, és meglepve veszem észre, hogy már nem Harryn fekszek, hanem egy puha párnán. Harry a fejét vakarva áll előttem, a kislánnyal a kezében, aki álmosan pislog, és bocsánatkérően tekint rám. 

- Nem akartalak felkelteni, ne haragudj, de letenném aludni, és meg kéne szoptatni - köszörüli meg a torkát, mire azonnal felülök. 

- Már ennyi az idő? - kérdezem tőle, és el is veszem Hope-ot, kiszabadítom a mellem a ruhából, és azonnal a kicsi szájába nyomom, aki el is kezdi szopizni. Harry zavartan lesüti a szemét, és úgy beszél hozzám. 

- Igen, de megyek is, majd szólj, ha végeztek - el akarja hagyni a szobát, mire megrázom a fejem. 

- Ne érezd magad emiatt kellemetlenül. Láttál már meztelenül, és amúgy is. Számomra a szoptatás nem megalázó, és nem összekeverendő semmilyen szexuális dologgal - hadarom el, mire bólint, és leül egy fotelbe. 

- Ezek szerint, így mindenki előtt szoktál szoptatni? - nyögi ki a kérdését, mire felnevetek. 

- Természetesen idegenek előtt nem. De anyu, Aaron, Gemma, Sophia előtt szoktam, igen - vonom meg a vállam. 

- Öhm, értem. Egyébként, jól érzed magad? Az előbb eléggé meleg volt a fejed, mikor keltegettelek - néz rám aggódva, mire csak bólintok. Semmi bajom, legalábbis nem érzem magamon a rosszullét jeleit. - De azért majd megmérhetem a lázad, ugye?  Egyébként, a húsleveles készen lett, majd ha éhes vagy - mosolyodik el. 

- Megcsináltad? Ezt is? - kérdezem csodálkozva. 

- Igen - válaszol büszkén. 

- Köszönöm. Fogalmam sincs, miért aludtam el, mikor ezer dolgom van - sóhajtok. 

- Csak szimplán fáradt vagy - Hope közben befejezi az evést, így Harry el is veszi, és miközben újra a szájába nyomja a cumit, már a kislányhoz beszél tovább. - Gyere kishercegnőm, elmegyünk csucsulni - mikor ezt így kimondja, hatalmas mosoly terül szét az arcomon. Hogy bánhat ennyire édesen vele? Hogy lehet ennyire aranyos?

- Lefekteted? - kérdezem meglepve, mire hátrafordul, és bólint. 

- Persze, pihenj csak, mindjárt hozom a lázmérőt. 

Mikor kimennek Hope-pal, a plédet magamra terítem, és elkezdem kapcsolgatni a tévét. Mennyire jól jártam ezzel a sráccal, Istenem. Pár perc múlva vissza is tér, egy lázmérővel a kezében, és odaadja nekem. 

Miután meggyőződünk róla, hogy nincs nálam, letelepszik mellém, és észrevehetetlenül átkarolja a vállam. Kihasználom az alkalmat, és szorosan hozzábújok. 

- Bárcsak minden a régi lenne - mondja halkan, mire felé sandítok. 

- Hogy érted ezt? - kérdezem halkan, mire a nyakamba temeti az arcát. 

- Bárcsak elfelejthetném azt az egy évet, vagy meg nem történté tehetném. Akkor minden teljesen más lenne. Nem mennél találkozgatni azzal a sráccal, már rég összeházasodhattunk volna. Elköltözhettünk volna olyan messzire, amilyen messze csak akartunk volna. Mi lettünk volna a legboldogabbak, és te lettél volna a királynőm. De  féltem az elkötelezettségtől, fogalmam sem volt, mit akartam, ráadásul olyan személyek tűntek fel, akikről jobb lett volna, ha nem tudsz semmit, így menekültem. Nem Lana miatt tettem. De téged akartalak védeni - tálal ki, de bennem felmegy a pumpa. Másfél évig hazugságban éltem? Az egészet csak kitalálta, mert berezelt?

- Mégis milyen személyek? És miért nem mondtad el? Folyton azt hangoztattad, együtt mindent megoldunk. És akkor, mikor tényleg szükséged volt rám, az egészet hagytad a fenébe. Még a búcsúleveledben is hazudtál nekem, aztán visszatérsz, elmondod ezt, és azt hiszed, megértem? Miért nem tudtál őszinte lenni? - már nem pihen a vállán a fejem, már nincs idilli családi kép, csupán az ő bűnbánó szemei, és én, aki mindjárt felrobban. 

- Annyira sajnálom. De nem mondhattam el. Rendeznem kellett azokkal az emberekkel az ügyeimet, és abba nem fért bele egy gyenge pont. Sőt, még a család se. És nekem te voltál a gyenge pontom. Nem kockáztathattam - süti le a szemét. 

- Mégis milyen ügyek? Jézusom Harry, ha kiderül, hogy régen bérgyilkos voltál, tényleg olyan lesz, mintha egy szappanoperában lennénk - forgatom meg a szemem, mire felnevet. 

- Nem. De a Lanás korszakomból emberek. Viszont, már megoldottam mindent, újra boldogok lehetünk - simít végig az arcomon, de elrántom a fejem onnan. 

- Ne érj hozzám - nézek keményen rá. - Annyira utállak. Mindig, mikor éppen jól alakulnak a dolgaink, tönkreteszed egy ilyennel, és kezdhetjük újra az elejéről - dühöngök, de igazából nem haragszok rá annyira. Annyira. Igaz, hogy megint tönkretette ezzel a dolgokat, de emiatt nem utálhatom meg, hiszen nem teljesen az ő hibája. Lana tehet mindenről. 

Azóta se találkoztam vele. Mintha elhagyta volna ezt a várost, és soha nem akarna visszatérni. Hála istennek.. 

- Vagyis már jól alakultak a dolgok? - kérdezi féloldalas mosollyal, mire felmordulok.
- Megfogtad a lényeget - forgatom meg a szemem.
- Hé, nekem ez igenis fontos, jó hogy ez marad meg - vigyorodik el.
- Még mindig nem érted - sóhajtok egy hatalmasat.
- Mit kéne értenem? - ráncolja össze a szemöldökét.
- Úgy értem, mint barátok, jól alakultak a dolgaink. Mint két ember, akiknek gyerekük van, de nincsenek együtt, mégis együtt laknak - próbálok magyarázni, de eléggé hülyén hangzik így ez az egész.
- Tudod. Ilyen nincs - vakarja meg a fejét. - Mert ha már gyerekünk van, nem lehetünk barátok. Úgy nem, ha mindketten többet érzünk a másik iránt, és a gyerek szerelemből született - adja meg a szerinte helyes választ, mire legszívesebben felgépelném.
- Én nem érzek többet - rázom meg hevesen a fejem.
- Ó, valóban? - kérdezi, miközben közelebb jön hozzám, de újra tiltakozni kezdek.
- Igen - vágom rá túl hamar.
- A heves tiltakozásod pont az ellenkezőjét mutatja - fejét már csak pár centi választja el az enyémtől, már a kanapé végében vagyok, szinte félig fekve, ő pedig felettem, amit fogalmam sincs, hogy hogy hoztunk össze.
- Szállj le rólam - nyögöm ki, de lélegzetvételem egyre jobban felgyorsul, szívem hevesen ver, szerintem az arcom lángba borult az új érzéstől és szenvedélytől, amit ez az aprócska mozdulat kiváltott belőlem.
- Úgy gondolom, pont az ellenkezőjét szeretnéd - mosolyodik el óvatosan, és végigsimítja a kezét az arcomon. Beleremegek érintésébe, és mielőtt észbekapnék, már ajkait óvatosan az enyémekre helyezi. Ahelyett, hogy ellökném magamtól, hirtelen egész testem lefagy, az ajkam bizseregni kezd, és kizárom a külvilágot. Csak Harry létezik ebben a percben, és mikor óvatosan megmozdítja ajkát, a mennyországban érzem magam. Teljesen átadom magamnak az érzésnek, amit már másfél éve nem éreztem, és elveszek a karjai között. Puha fürtjei közé túrok, és kicsit meghúzom azokat, mire belemosolyog a csókba.
Mikor nyelvével végigsimít alsó ajkamon, megszólal  babaőr, és Hope sírása szakítja meg a pillanatot. Azonnal lelököm magamról a srácot, és felrohanok az emeletre.
Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Egyszerűen nem. Már abban a pillanatban el kellett volna löknöm, mikor rám mászott. Annyi a zavaró tényező, és nem fogom ilyen hamar beadni a derekam. Gyorsan kiveszem a kicsit a kiságyból, és nyugtatóan ringatni kezdem. A srác feltrappol mögöttem a lépcsőn, és bár nem nézek hátra, tudom, hogy mögöttem áll. Szorosan behunyom a szemem, és próbálom kiverni a fejemből az elmúlt perceket.
Két kezet érzek meg a derekamon, mire megugrok egy kicsit, és előrébb lépek.
- Angyalom - kezdi a srác elkeseredve, mire könnyes szemmel szembefordulok vele. - Te sírsz? - lép közelebb, de hátrálok.
- Nem. De tiszteletben kellett volna tartanod, hogy csak a barátod akarok lenni, semmi több - sütöm le a szemem, és Hope érdeklődve figyeli az eseményeket. Mint egy rossz romantikus regény, komolyan...
- Ne haragudj, én azt hittem, hogy... - kezd el szabadkozni, de közbevágok.
- Rosszul hitted - ezután egy pillanatra kínos csönd telepedik közénk, majd mélyen elgondolkozva megszólal.
- Vagyis, te azt szeretnéd, ha csak barátok lennénk? - És végre leesett neki... Tapsoljak?
- Igen - bólintok, mire beharapja az alsó ajkát.
- És mi lenne akkor. Ha megvárnám, amíg te közeledsz felém? - kérdezi vigyorogva.
- Ez nem fog megtörténni - vágom rá, mire sunyin elmosolyodik.
- Ó, persze. Igyekezni fogok, mert vissza akarlak kapni, de először megvárom, hogy te csókolj meg - beszéli meg inkább saját magával.
- Ha azt mondom, oké, akkor barátokként folytatjuk? - sóhajtok egy nagyot.
- Igen, pontosan.
- Akkor oké - adom be a derekam. 

Valamiért azt érzem, olyan dologba mentem bele, amit később piszkosul meg fogok bánni. Sőt, már most megtörtént. Mi lesz most velem? Hogy nézzek ezek után majd pénteken Louis szemébe? Ha egyáltalán lesz péntek, hiszen a mostanit is lemondta. Mióta Harry visszajött, az egész életem sokkal bonyolult. Eddig csak a kisbabámon járt az eszem, esetenként Louis-n, de most, minden egyes pillanatban látnom kell Harryt, amikor itthon vagyok. És ez nagyon nem tesz jót nekem, hiszen még mindig szeretem. De első sorban, azt kell néznem, Hope-nak mi lesz a jó, és ebben az esetben, együtt kellene lennem a sráccal. Vagy elhajtani, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Szerintem, elfelejtem ezt a csókot, és igyekszek a lehető legjobban cselekedni.
Egyszerűen el kell érnem, hogy Harry kimenjen a fejemből, méghozzá sürgősen. Ezért isfogom azonnal felhívni Louist, és megbeszélni vele egy hamarabbi időpontot.
Ezt kell tennem...