2015. február 15., vasárnap

Ötödik

Sziasztok! 
Igen, két hét telt el az előző rész kitétele óta, ami nagyon sok idő, de a blog tervezése előtt is így gondoltam, és hát szerintem ezentúl így is lesz. Köszöntöm az új feliratkozókat nagy szeretettel. Az előző bejegyzésben (ha jól tudom) még a majdnem 2500+ oldalmegjelenítést köszöntem, most viszont a 3500+ kattintásért vagyok iszonyú hálás. Mit hagytam még ki? Jut eszembe, elfelejtettem eddig szólni, hogy a drága Barby elkészítette a blog trailerét, amit megtekinthettek a menüpontban. És hamarosan egy új bloggal is szolgálhatok nektek, akik benne vannak a Facebook csoportban (link) azok egy órára betekintést nyerhettek. :) Csatlakozzatok, ha szeretnétek értesülni néhány infóról. Például, minden pénteken megosztok egy kis részletet az epilógusnak szánt levélből, és már most agyalok a második évad történésein, amiben lesz minden. De erről később.. 
Most, tehát, jó olvasást! :)


Lassan egy hónap telt el, azóta a bizonyos nap óta. Egyből kocsiba ültünk, és elindultunk. Igazából eddig nem tudtam, hogyan működnek ezek a dolgok, és most sem lettem okosabb, mert az egészet Anya és a Göndör intézte, míg én kint álltam Aaronnal. Megbeszéltünk mindent, és őszintén, nagyon örülök, amiért bele ment, és végre a régi lesz. Jó, persze ezt semmi sem garantálja, de elmondása szerint most komolyan gondolja. És én hiszek neki.
Tehát, miután ők elintézték az egész dolgot, Aaront körbevezették, mi pedig hazamentünk. Már aznap délután hazacuccoltam, és végre, minden reggel a saját ágyamban kelek fel. Kicsit fájó szívvel búcsúztam el aznap délután a Göndörtől, aki persze segítette nekünk mindenben. De rá inkább később térnék ki.
Anya kivett egy hét szabadságot, és megpróbáltuk bepótolni az elmúlt heteket. Mindig is jó kapcsolatunk volt, mindkettőnket nagyon bántott, hogy az utóbbi időben egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Így például tegnap elmentünk bevásárolni, aztán beültünk a cukrászdába csak úgy a semmiről beszélgetni. És bevallom, ez sokkal jobban esett, mint az, ha mindent megbeszéltünk volna. Pontosan ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
Sophie is hazaért végre a nyaralásukról, és ameddig a hajamat festették, a srácról beszélt, akit megismert, és ha jól tudom, most távkapcsolatban élnek. Hát, ha egy hét ismeretség után képesek erre, akkor hatalmas gratuláció nekik. Apropó, igen, egy kicsit befestettük a hajam. Anya elmondása szerint rám fért, így bejelentett a fodrászhoz, és kaptam egy kicsit sötétebb melír csíkokat az amúgy szőke hajamba. Éppen hogy észrevehető, de nekem nagyon tetszik. Elmondása szerint lezártunk egy korszakot, és csak egy küldő újítással tudunk újat kezdeni. Hát, kicsit máshogy gondolkodunk pár dologról, de rendben, belementem.
Amit talán még muszáj megemlítenem, az az apától kapott levél. Összeráncolt szemöldökkel fogtam a kezem közé a kis borítékot, amin az én nevem virított, és titokban reménykedtem benne, hogy a Göndörtől jött. De nem.
A levél rövid volt, és lényegre törő, de az állt benne, hogy szeretne látni minket a nyáron, és örülne, ha elmennék hozzá, és a barátnőjéhez egy hétre, hogy jobban megismerjük, találkozzunk a fiával - akinek most nem ugrik be a neve, pedig említette - és végre lásson minket. Egyelőre nem írtam semmit vissza, de nem is nagyon tervezem. Őszintén, mit válaszoljak, ha teljesen furán érint a gondolat is, hogy mi ott legyünk. Aaron tuti, hogy belemenne, én viszont még gondolkozok egy kicsit.
És a legfontosabbat hagytam utoljára. Vagyis, ha úgy vesszük, nem ez a legfontosabb, mert ebben a témában semmi fejlemény nincs, ami borzasztóan dühít. Akkor, mikor kiszálltunk a kocsiból, azt mondta, hogy hívni fog, de persze, mit tett? Semmit. Nem írt, nem hívott, nem keresett. Semmi életjelet nem hagyott, és őszintén, mélyen belül sejtettem. Hogy csak púp voltam a hátán, és soha nem fog többé keresni. Viszont nekem még meg kell köszönnöm mindent, amit értem tett. De tényleg, csak egy SMS-t írhatott volna. Feltéve, ha ugye, mindenben hazudott, és barátnője van a kezdetektől, mert akkor megértek mindent. Nyilván, ha lenne barátom, én sem keresném annyira a társaságát, mint így, hogy szingli vagyok. Oké, eddigi életemben nagy részében csak szingli voltam, leszámítva azt az egy srácot, akivel jártam. Igen, Angel Blacknek volt valaha barátja. Aaron egyik akkori haverjával, akinek Jeremy volt a neve. Csak azért múlt idő, mert elköltözött az anyukájával, és az óta semmi hír nincs róla. Oké, annyira azért nem hiányzik, mert csúnyán dobott egy másik lány miatt, de jó lenne néha hallani róla. Igen, az, hogy csúnyán dobott egy lány miatt, azt takarja, hogy megcsalt. De az már a múlté, igaz? Jó, kicsit nagyon ki voltam borulva. Oké, egy hónapba telt, mire feldolgoztam. És talán ez az oka annak, hogy nem bízok a férfiakban.
És lehet, hogy ezért érint olyan rosszul, hogy a Göndör átvágott. De csak lehet.
Valaki beront a szobámba, megzavarva ezzel gondolatmenetemet. Bosszúsan fordulok a személy felé, aki legnagyobb meglepetésemre barna hajú barátnőm, Sophie. Vigyorogva jön oda hozzám, és ráugrik az ágyamra, leterítve ezzel engem is.
- Helóka! - köszön, miközben elkezdi legkedveltebb elfoglaltságát, vagyis, hogy elkezd csikizni. Persze, ezt hangos visítással, és rúgkaplással díjazom. Miután egy szépen ívelt rúgással leszállítom magamról, visszaül az ágyra. Arcán látom, hogy ezer mondandója van, így hagyom, hadd beszéljen.
- Szia. Mesélj - dőlök hátra, és a szoba mennyezetét kezdem el csodálni. Őszintén, semmi érdekeset nem találok a kékre festett falban, de hirtelen ez tűnik a legjobb dolognak, amit tehetek, amíg Sophie mesél.
- Tudod, van az a fiú. - kezd bele a történetbe, amit már annyiszor hallottam.
- Hogy is hívják? Alejandro? - kérdezem összeráncolt szemöldökkel, mert hirtelen nem ugrik be a név, amit szerintem többször hallottam az utóbbi napokban, mint a sajátomat. Eddigi életemben.
- Dehogy! Alexander! De a barátainak csak Alex, nekem pedig csak Al - mondja, miközben rágóját csattogtatja. Rengetegszer kérdezték már meg, hogyan lehetünk mi barátok. Elvégre Sophie mindig vidám, mindig mosolyog, egy nagyon pozitív lány. Én pedig? Hát, messze nem ezekről vagyok híres. Csendes, nyugodt, visszafogott, és sohasem tudnék valakibe egy hét ismeretség után beleszeretni. Elvégre, a Göndörbe se szerettem bele, csupán hiányzik. Ez még nem jelent semmit. Igaz?
- A lényeg? - sóhajtok fel, mert a végén még elkezdi magyarázni, honnan származik, hány éves, hogy ismerkedtek meg, stb..
- Na, szóval. A nagynénje történetesen itt lakik, a városban, és ma fognak jönni, és látni akar - kezd vigyorogva beleavatni a nagyon fontos dolgokba. - Hát nem szuper? - kérdezi visítva.
- De, szuper - próbálok egy kis örömöt belecsempészni a hangomba, nagyon nehezen. Persze, örülök neki, meg minden, de nem tudom, nekem ehhez mi közöm. Ráadásul pont akkor jön Soph is, mikor éppen az élet nagy dolgain gondolkozok, így például nem tudtam végig gondolni mindent, a Göndörrel kapcsolatban.
- Na, ennyire ne legyél lelkes - nevet fel. - Mi a baj? - néz rám nagy, barna szemeivel, amikben kíváncsiság rejtőzik. Nyilván, érdekli, mit hallgatok el előle, hisz' nem hülye, egyből rájött, hogy a baleset estéjén nem azért hívtam, hogy megkérdezzem, hogy van.
- Semmi - vonom meg a vállam, de természetesen nem dől be nekem, mert világéletemben rosszul hazudtam.
- Naa! Ne akard, hogy anyudat faggassam ki! - emeli fel fenyegetően a mutatóujját.
- Ő sem tud semmiről - mondom ki azt, ami leghamarabb eszembe jut, de azonnal szám elé teszem a kezem. Én, meg a nagy szám, megint alkottunk.
- Tudtam! Angel Black, kötelessége elmondani, mi történt azon a héten! Azt már tudom, hogy Aaron elküldött itthonról, de azt nem mondtad, hogy hol aludtál! Tudtam, hogy fiú-ügy van a dolog háta mögött! - nevet fel tipikus tinilányosan, ahogy a filmbeli főszereplő legjobb barátnője szokott.
- Nincs semmi - mondom, és érzem, hogy az arcom egy picit vörösebb lesz. Gratulálok, Angel! Gyakorolj még hazudni!
- Persze, persze! Mikor találkoztatok, hol, hogy néz ki, milyen? - zúdítja rám egyszerre az összes kérdését.
- Addig nem nyugszol, amíg be nem avatlak? - kérdezem sóhajtva, és idegesen a hajamba túrok.
- Tudod a választ - vigyorodik el újra.
Belekezdek az egész elmesélésébe. Soph figyelmesen hallgat, néhányszor felnevet, majd elkomorodik, a szája elé kapja a kezét, vagy esetleg mosolyog. Minden apró részletbe beleavatom, és őszintén, jólesik valakink kiönteni a szívem. Mikor végzek, felvonom a szemöldököm, és várom a reakcióját.
- Azta - csak ennyit tud mondani a döbbenettől, és megértően bólintok.
- Tudom - vonom meg a vállam mosolyogva, de mikor elmondja, valójában miért is akadt ki, mosolyom lehervad. Nagyon nem ugyanarra gondolunk.
- Te szerelmes vagy - három szóval fejezi ki azt, ami képtelenség, hülyeség, és ezeknek a szinonimái. Persze, hogy nem leszek szerelmes valakibe, akit alig ismerek. Azt sem tudom, mi az, hogy szerelem.
- Mi? Te teljesen hülye vagy - csóválom meg a fejem nevetve, de elképedt fejét látva nagyon komolyan gondolja.
- Ne izélj már! Gondolj bele! Olyan átéléssel, és csodálattal beszéltél, amivel még sose hallottalak beszélni senkiről. Felcsillan a szemed, ha kimondod a nevét. Hogy is hívják? - kérdezi töprengve, mire szemforgatva válaszolok.
- Harry.
- Na, látod? Elvarázsoltak a smaragdzöld szemei, a göndör fürtjei, amik olyan aranyosan keretezik be az arcát - idéz engem, mire lesütöm a szemem. Jó, talán egy kicsit többet beszéltem róla, mint kellett volna, de.. De ez még nem bizonyít semmit!
- Ez még nem bizonyít semmit! - ismétlem meg hangosan azt, amit gondolok. Sophie legyint egyet, majd agyalni kezd.
- Van róla képed? - csillan fel a szeme.
- Persze hogy nincs! - ahogy belegondolok, rá kell döbbennem, hogy van. Mikor elkérte a telefonom, készített magáról egy képet, amit be is állított a telefonszámához, hívó képnek. - Na jó, lehet, hogy van egy.
- Mutasd! - kéri azonnal. Leveszem az íróasztalomról a telefonom, gyorsan megkeresem a képet, majd felé fordítom a készüléket. Először csak leesett állal nézi, aztán rám néz, majd vissza a képre. - Váóó! Miért nem engem ütött el? - töpreng ámuldozva.
- De hülye vagy! - csóválom meg nevetve a fejem.
- Most miért? Ez egy isten! - nézi még mindig nyálcsorgatva az amúgy egyszerű képet.
- És? Mi van akkor? Azóta sem keresett - nevetek fel.
- Tényleg? Ez egy szemét - változik meg egy pillanat alatt a véleménye.
- Nem szemét! Lehet, hogy komoly oka vannak, miért nem hív! - védem meg azonnal.
- Ahha! Most elbuktál! Angelnek tetszik egy fiú - dől hátra az ágyra, és gondolkozva mered maga elé.
- Nem igaz!
Itt abba is marad a beszélgetésünk, mert Soph kap egy hívást, és haza kell rohannia. Így egyedül maradok a kis szobámban, a kis gondolataimmal. Mennyire lenne a gáz, ha bevallanám magamnak az amúgy is nyilvánvalót? Igen, talán egy fura érzés kerít hatalmába, mikor a Göndörre nézek. Talán kicsit szaporábban veszem a levegőt. Talán kicsit kellemetlenül érzem magam. Talán szerelmes vagyok. De csak talán.
Oké, biztos vagyok benne. Ki vagyok én, és hova tettem Angel Blacket? Én még soha, de soha nem voltam szerelmes úgy igazából. Nem is értem, mi ez pontosan, de egy biztos: a Göndör nem viszonozná.
Éppen ezen gondolkozom, és hirtelen felindulásból előkapom a telefonom, és tárcsázom a számot. Kicseng.
Már azt hiszem, sohasem veszi fel, mikor végre beleszól egy hang.
- Haló? - el sem hiszem. A hang, melyet már egy hónapja várok, végre felcsendül. Oké, álmaimban ez a jelenet teljesen máshogy zajlott. Felhív, én felveszem, randira hív. Aha, majdnem.
- Öhm. Szia. Angel vagyok - hadarom, de semmi válasz.
- Ja, igen. Szia - látom lelki szemeim előtt, ahogy a fejéhez kap. De ez a "Ja, tényleg" szörnyen fáj. Ezek szerint nem hiányoztam neki semennyire sem. Szuper.- Mit szeretnél? - kérdezi nem túl kedvesen. Ez annyira szíven üt, hogy megszólalni sem tudok hirtelen. Egészen addig, amíg meg nem hallok egy nevetést. Egy női hang nevetését. Szóval ott van nála a barátnője.
- Öhm. Nem akarok zavarni, szia - gyorsan lecsapom a telefont, és az ajkamba harapok. Gondolhattam volna. A rendes fiúk általában becsapják az embert. Azt mondja, nincs barátnője, de ha azt mondja, akkor az biztos hazugság.
És én mennyire hülye voltam! Bedőltem ennek az aranyos kinézetnek, amihez egy kedves modor is hozzájárult, és máris szerelembe esek! Hülye hormonok.
Ránézek az órára, és már fél tizet mutat. Nem akarom tudni, pontosan mit zavartam meg a telefonhívásommal, bár a nevetgélő hangokból következtetve tudom.
Angel, Black, gratulálok. Életedben egyszer vagy szerelmes úgy igazából, azt is mindössze egy nap ismeretség után szerezted, ráadásul egy olyan srácba zúgtál bele, aki átvert, otthagyott, és még barátnője is van. Természetesen nem is te lennél. Szóval, ajánlom, hogy mondj le arról a fiúról, akinek göndör fürtjei vannak, smaragdzöld íriszei, és a világ legaranyosabb mosolya.
Ezekkel a gondolatokkal kell magam álomba ringatnom, ami bevallom, most az egyszer nagyon nehezen megy.










2015. február 1., vasárnap

Negyedik

Sziasztok! :) Igen, meg is érkeztem a következő résszel, amit már tegnap kitehettem volna, de nem tettem. Mert ma egy új hónap kezdete, és a mi Göndörünk szülinapja van. 21 éves.. HAPPY BIRTHDAY, HARRY! :)  Most nem akarok sokat mondani, viszont, mégis van mondandóm. (Esküszöm, mint az osztályfőnök osztályfőnöki előtt.. :D)
Szóval, az első, és a legfontosabb, hogy az oldalra kitett szavazás szerint szeretnétek Facebook csoportot. Így hát lett, mindenkit várok szeretettel benne, IDE kattintva érhetitek el.. :)
A második, hogy már túlléptük a 2500+ oldalmegjelenítést, ami nagyon, de nagyon jól esik, köszönöm! :)
A harmadik, hogy indultam pár blogversenyen, ahol két kategóriában is értem el helyezéseket, amikért borzasztó hálás vagyok, és az okleveleim is itt vannak. 
Mától névtelenül is lehet kommentelni, be van állítva. :) 
Valamint, egy kedves barátommal (akit nem rég óta ismerek) közös blogba fogunk fogni, ami szintén One Directionos lesz. Erről bővebb információkat osztok majd meg veletek a csoportban.
Azt hiszem, ennyi lett volna. Most jön az én személyes kedvenc részem, főleg, a vége, de nem árulok el titkokat, jó olvasást! :)












Ha így belegondolok a dolgokba, őszintén nem tudom, mire számítottam. Az idilli családi pillanat elmaradt, hiába szorongatom a telefonom, miközben a Göndör éppen ebédet készít, úgysem érkezik majd semmi válasz Aarontól. De erre számíthattam, már attól a pillanattól kezdve ott bujkál az agyamban, mióta elment. És bármennyire szeretném, a problémáim nem fognak egy pillanat alatt megoldódni.

Az egész már két teljes éve tart, és mindig, minden egyes nap ugyanoda jutunk el. Talán még maga Aaron sem látja be, hogy komoly problémái vannak, és itt kezdődik a baj. Amíg nem fogja elismerni, addig mi sem tudunk segíteni, pedig most a családja támogatására van szüksége. Félreértés ne essék, eleinte megpróbáltuk, de belefáradtunk a folytonos dolgokba.
Talán kicsit sokat elmélkedek egyes dolgokon, de mindig is sokat beszéltem.
Ahogy kinézek az ablakon, egy kövér esőcsepp gördül végig az ablakon. Kicsit sokat esik az eső, és én mindig azokban a pillanatokban nézek oda, amikor egy csepp legördül az ablakon. Talán a kedvemet akarja színleltetni az időjárás, vagy csak nyáron, mikor melegnek kéne lennie, kikaptam a legcsapadékosabb hetet.
Igazából próbálom elterelni a gondolataimat, és azért nem vágok nyíltan a mondandóm közepébe. Jó, ezt már százszor végig gondoltam, de úgy érzem, ha nem rágom át magam újra mindenen, beleőrülök a dolgokba. Idegességemben összefüggéstelenül beszélek, de egyszerűen minden lényeges dolgot le kell írnom, hogy összeálljon a kép. Mint valami rossz detektív, komolyan.
Szóval. Ugye, Aaron átjött, hogy hazavigyen. Hűvösen viselkedtem, és tudom, hogy tudtam, hogy ezzel fel fogom idegesíteni. Ennek tudatában továbbra is folytattam a gyerekes viselkedést, aminek az lett a következménye, hogy kaptam egy pofont. Illetve, kaptam volna, mert a Göndör beleavatkozott. De miért tette? Most egy szép nagy seb éktelenkedik az arcán, ráadásul miattam ez még napokig fog látszani. Vajon végig gondolta ezt? Mert akkor most más lenne a helyzet: rajtam lenne a csúnya piros folt. Egyel több seb, mit számít az már?
De neki igenis számít. Mert nem hagyta, hogy ez legyen, inkább magára vállalta.
De miért?
Nézzük, mik lehettek a szándékai.
Az a lehetőség az, hogy ösztönösen cselekedett. Hiszen minden fiúnál beugrik valami, mikor egy lányt akarnak bántani, és megvédik. Ez a legvalószínűbb, de reménykedek benne, hogy más oka volt. Igen, tudom, lehetetlen, hogy más lenne, biztosan ez volt, viszont reménykedni szabad, nem?
A b az, hogy meg akart védeni. Viszont ez badarság, hisz' egy napja ismer. Akkor miért tette? Azért legbelül, reménykedem, hogy ez történt. És akkor már nem csak ezer jótulajdonságot tudnék felsorolni róla, hanem ezeregyet.
Jó, megint ott tartok, mint ezelőtt egy perccel. Tehát, megint nem jutottam semmire. A fejemben kavargó gondolatok kusza hálójában elveszve bolyongok, és annyira bekavarodtam, hogy sose fogok kijönni belőlük.
- Merre jársz? - zökkent ki egy hang a kusza hálókból. Gyorsan feleszmélek, és meglátom magam előtt azt az óvatos mosolyt.
- Csak gondolkodtam - vonom meg a vállam, és érdeklődve figyelem minden mozdulatát. Otthonosan a hűtőhöz sétál, kinyitja, és kivesz belőle egy csomag jeget. Óvatosan az arcához emeli, ráteszi a fájó pontra, és egy kicsit ott tartja. Közben mosolyogva nézi, ahogy aggódva végigmérem, majd könnyedén felül a pultra.
- Oké, ne nézz úgy rám, mintha most támadtam volna fel - kuncog, és aranyos gödröcskéi megjelennek. - Csak egy ütés volt, ennyi. Volt már nagyobb bunyóm is, ne aggódj. Ez semmi - legyint, én pedig kicsit fellélegzek. Jó tudni, hogy annyira azért nem fájt neki, viszont kicsit zavar, hogy azt mondja, volt már ennél nagyobb bunyója. Csak álca ez a jófiúsdi? - Nyugi, az már régen volt. Még mikor tizenhat, tizenhét éves lehettem - emlékszik vissza. Mintha kitalálná a gondolataim, ami kicsit fura, és ijesztő, de valamiért tetszik. Nagyon is. - De három éve nem keveredtem bajba, szóval büszke vagyok magamra - vigyorodik el önelégülten. Megforgatom szemeimet, majd végig nézek rajta. Göndör fürtjei ugyanolyan kócosan állnak, mint tegnap. Férfias vonásai mintha kicsit erőteljesebbek lennének, mint tegnap voltak. Szemei alatt sötét karikák húzódnak végig, fekete egyszínű pólója kiemeli széles vállát, és szálkásan izmos testét. Ahogy ott ül, megnyugvást sugároz, és boldogságot. Bármilyen rossz dolog is történik, Ő nyugodt marad. És ezt csodálom benne.
- Jól vagy? - felállok az asztaltól, és szemügyre veszem a sebét. Minden hátsó szándék nélkül simítok végig a piros folton. Légzése kicsit felgyorsul, szíve hevesebben ver, majd felszisszen. Gyorsan elhúzom a kezem, hiszen persze, tudhattam volna, az érintéstől csak még jobban bizseregni kezd.
- Persze, nem fáj. Holnapra már kutya bajom lesz - mosolyogva leszáll a pultról, és megáll a hűtő előtt. Kinyitja, szemügyre veszi, mi van benne, majd a faliórára néz, végül becsapja az ajtót, és felém fordul. - Oké, mivel semmi ehető nincs itthon, elmegyünk kajálni - jelenti ki.
- A tegnapi ruhámat hova tetted? - kérdezem vigyorogva. Lehet, hogy nem nagyon látszik meg rajtam, de imádok enni. És szerencsére az a fajta vagyok, akin nem látszik meg semmi, így bármit összeehetek.
Követem a Göndört az emeltre, ahol megkapom a tegnapi ruháimat. Elvonulok a fürdőbe, felöltözök, majd a fésűért nyúlok. A tegnapi ábrázatom nem javult, csak annyit, hogy már nem látszanak a nagy, piros foltok. A hajam mindig is kezelhető volt, így most sem okozott nagy gondot, hogy a kelleténél kicsit kócosabb lett.
Miután kész vagyok, gyorsan levonulok a lépcsőn. Szokásomhoz híven majdnem elesek, és így is az utolsó lépcsőfok után majdnem nekimegyek a Göndörnek, de sebaj, a lényeg, hogy lejutok.
Kilépünk a házból, és az időt látva kedvem lenne azonnal visszafordulni. Oké, nem volt olyan brutális a helyzet, mint amilyennek tűnik, de az eget szép nagy felhők borítják. A nap próbál előtörni, hogy egy kis kedvet csaljon az emberek arcára, kevés sikerrel.
A Göndör megáll egy fekete autó előtt, ami egy kicsit ismerős, de a színén kívül másra nem emlékszem. Viszont most leesett állal bámulom a hatalmas autót.
- Hölgyem - nyitja ki udvariasan az anyósülés ajtaját.
Miután Ő is beül, és valahogy elindulunk, unottan bámulok ki az ablakon.
- Nem hiszem el, hogy július közepén ilyen idő van. Mi van most, november? - kérdezem egy sóhaj kíséretében. Megajándékoz egy kedves mosollyal, majd félig az útra, félig rám koncentrálva elkezd beszélni.
- Pedig de. Jövőhétre már felmelegedést mondanak, szóval csak ez a hét ilyen. Egyébként te mindig ilyen negatív vagy? - nevet fel, miközben bekanyarodik egy étterem elé.
- Nagyjából mindig - nevetek vele együtt én is.
Kikászálódunk a kocsiból, majd az étterem felé vesszük az irányt. Oké, nem is egy étterem, inkább kajálda, de a szándék a fontos.
Leülünk egy viszonylag eldugott kis boxba az egyik sarokban, és böngészni kezdjük az étlapot.
- Hozhatok valamit? - áll meg előttünk egy körülbelül negyvenes nő. Az a tipikus kiszolgáló, akit szinte minden filmben lát az ember. Kedves, pozitív kisugárzás, kontyba kötött barna haj, vastag keretes szemüveg, piros fehér kockás kötény, kezében egy jegyzetfüzettel, aminek a sarkába valószínűleg éppen rajzolgat.
- Két kólát kérünk - válaszol helyettem a Göndör, még mielőtt kinyithatnám a számat.
- Más valamit? - kérdezi unottan rágózva az eladó, akinek a névtáblájára ez van írva: Margaret.
- Egyelőre nem, köszönjük - mondja Harry, majd visszafordul hozzám. - És egyébként, mire számítasz? Aaron mit fog válaszolni? - kérdezi, miközben Margaret elmegy, de a szemem sarkából látom, hogy mosolyog.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Két évvel ezelőtt még kapásból rávágtam volna, hogy: 'Természetesen azt fogja mondani, hogy elmegy, hisz' Ő Aaron. De most már nem vagyok biztos semmiben - mondom neki, mire megértő fejjel bólint. Ezután különböző témákra terelődik el a beszélgetésünk, majd a Göndör hirtelen feláll.
- Bocsáss meg, elmegyek a mosdóba - azzal ott hagy. Egy kicsit nézelődök, szemügyre veszem a kockás terítőt, és a vázát az asztal közepén, mikor Margaret bukkan fel egy tálcával a kezében.
- A barátod hova ment? - kérdezi széles mosolyra húzva a száját, miközben leteszi elém a kólám.
- Ő nem a barátom - motyogom, mire, ha lehet, még szélesebb lesz a mosolya.
- Persze, hogyne - bólint még mindig vigyorogva. - Margerat vagyok - nyújtja a kezét, amit elfogadok, és kezet rázunk. Bevallom, eléggé szimpatikus, mintha a nagynéném lenne.
- Angel. Örülök, hogy megismerhetem - mosolygok rá.
- Tegezz nyugodtan, nem vagyok még olyan öreg - csóválja a fejét, mire felnevetek. - Ha erre jársz, nézz be hozzám. Szimpatikus lánynak tűnsz.
- Mindenképpen - őszinte mosollyal nézek a szemébe. Biztos vagyok benne, hogy párszor be fogok nézni ide, eléggé megkedveltem ezt a helyet. Igen, ezt simán kijelentem az első alkalommal, amikor itt vagyok.
- És kis göndör srác, aki az előbb itt volt? Kedvesnek tűnik - kezd el csevegni velem.
- Igen, az - bólintok.
- Hogy ismerkedtetek meg? - érdeklődik tovább.
- Tegnap éjszaka elütött az utcán, hazavitt magához, és így - igen, talán nem kellett volna megemlítenem ezt az apró tényezőt, mert furán néz rám.
- Érdekes történet. Ilyen megismerkedést sem hallottam még - nevet fel, és vele együtt én is.
- Lemaradtam valamiről? - jön vissza a Göndör. Leül az asztalhoz, és mosolyogva néz rám.
- Nem - felelek őszintén.
- Még valamit hozhatok? - néz felváltva rám, és a Göndörre Margaret.
- Öhm. Én egy hamburgert kérek sült krumplival - nézek újra az étlapra.
- Rendben. Neked? - firkantja fel a jegyzetfüzetébe, majd érdeklődve néz a Göndörre.
- Ugyanez jó lesz - mosolyog rá a nőre, aki vigyorogva elmegy.
- Megtaláltad a mosdót? - kérdezem meg az első kérdést, ami eszembe jut. Kicsit furán néz rám, de bólint.
- A mobilod nálad van? - kérdezi, mire bólintva a kezébe nyomom a készüléket. - Köszi - elkezd rajta nyomkodni valamit, majd előveszi a telefonját, ott is beír valamit, majd visszaadja - Tessék, itt a számom, ezen bármikor fel tudsz hívni.
- Rendben. Remélem, már nem leszek sokáig a terhedre, holnap hazajön a legjobb barátnőm a nyaralásukról, beköltözök majd oda - a szavaim hallatán kicsit megfeszül, és felsóhajt.
- Hányszor kell még mondanom, hogy addig maradsz nálam, amíg akarsz? - kérdezi idegesen.
- Nem akarok a terhedre lenni - motyogom szemlesütve.
- Istenem. Nem vagy a terhemre - sóhajt fel újra.
- Miért törődsz velem ennyire? - bukik ki a kérdés, és azonnal meg is bánom, hogy kimondtam.
- Mert fontos vagy nekem - mondja ki egyszerűen, és hátradől a székében.
Azt hiszem, ez az egy mondat kellett ahhoz, hogy megvilágosodjak. Mégis csak a b opció az igaz. Tényleg törődik velem. De miért érdekel ez annyira?!
- Itt is vannak a hamburgerek - jön vissza hozzánk Margaret, és leteszi elénk a hatalmas hamburgereket. - Jó étvágyat - kacsint ránk, majd mosolyogva elmegy.
Lassan enni kezdünk, egyikünk sem szól egy szót sem. A hamburger nagyon finom, csak kár, hogy telenyomták ketchuppel, így szinte csak az érződik.
Hirtelen pityeg egyet a telefonom, mire előkapom. A Göndör érdeklődve nézi, ahogy elolvasom a rövid, de lényegre törő üzenetet, és vigyorogva felé mutatom. Rövid, mégis minden benne van:


Hugi! 
Rendben, benne vagyok, elmehetünk az elvonóra. 
Nagyon sajnálom az elmúlt két év sérelmeit.
XxxX: Aaron



- Látod? Én mondtam - mosolyog rám, miután végig olvassa.
- Nem bánod, ha felhívom? Jaj, annyira boldog vagyok. És ezt neked köszönhetem! - lelkesedek be, és vigyorogva nézek rá. Mosolyogva figyel, szemében azonban van valami fura. - Mi az? - nevetek fel.
- Semmi, csak olyan jó rád nézni, mikor örülsz - legyint, én pedig felállok, és tárcsázom a bátyám számát.
- Szia! Pakolj össze, nemsokára megyünk érted! - mondom köszönés gyanánt.
- Szia, Hugi! Máris? Ó, oké - nevet fel.
- Persze. Örülök, hogy végül belementél - mosolyodok el.
- Csak maradt valami a régi Aaronból, igaz? - kérdez vissza.
- Igen.
- Sajnálom. Sajnálom az elmúlt két évet. Csak nehéz feldolgozni, hogy apa itt hagyott minket. És igazából sosem téged okoltalak, inkább magamra voltam dühös - vallja be halkan.
- Semmi baj. Ha újra a régi leszel, én leszek a legboldogabb. Na, de pakolj, nem tartalak fel - elköszönünk, és elégedetten nézek a telefon kijelzőjére. Talán újra a régi lesz minden, és soha többé nem kell átélnem ezeket a dolgokat.
Felnézek az égre. A nap is sikeresen áttörte a felhőket, és boldogan világít le rám. Mosolyogva beszívom a friss levegő illatát.
Hirtelen egy kezet érzek meg a derekamon, és odafordulok. A Göndör néz le rám mosolyogva, kezében egy zacskót tartva.
- Gondoltam, hogy egyből indulni akarsz majd, ezért becsomagoltattam neked - mutatja fel a zacskót, amit azonnal el is veszek tőle.
- Köszönöm. Köszönöm mindent - hirtelen felindulásból szorosan átölelem. Egy kicsit meg van lepődve, de végül Ő is a karjába zár. Érzem, hogy szívverése felgyorsul, és sóhajt egyet. Légzése egyre szaporább lesz, de most semmi sem érdekel. Csak tudatni akarom vele, hogy mindent köszönök neki. Hiszen ha Ő nem lenne, most én sem lennék ilyen boldog, és talán most is az utcán aludnék.
Mikor úgy érzem, sikerül mindent belesűrítenem az ölelésbe, eltávolodok tőle.
Beülünk a kocsiba, és némán elindulunk. Talán holnaptól minden más lesz.