2015. november 29., vasárnap

II.: Prológus

Sziasztok olvasók! :) 
Visszatért a TVAV, immáron az új évaddal, ami rengeteg új fordulatot, új szereplőket, új helyzeteket tartalmaz! :) olyan dolgokat próbálok ebben az évadban leírni, amik teljesen újak számomra xD
Remélem ez is tetszeni fog nektek, bár ez teljesen más lesz, mint az előző! :) 
Jó olvasást! :)






Másfél év telt el azóta, hogy Harry kisétált az életemből. 
Ezalatt az idő alatt, megtanultam felejteni. Elfelejteni Harryt, és a vele járó fájdalmat, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy sikerült továbblépnem. 
Az első hetek, hónapok borzasztóan nehezen teltek. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna igéző zöld szemeire, amik az első pillanattól kezdve megbabonáztak, göndör fürtjeire, amikbe a nap minden egyes percében beletúrtam volna. Nem ettem, nem ittam, csak aludni akartam, egész nap. Talán a terhesség volt az oka, vagy Harry, esetleg mindkettő. Anya elküldte hozzám Aaront, végig ott volt velem, nálam lakott, átsegített a nehéz időszakon. Az is jót tett, hogy Harry mostohaapja kicsit helyrerázott, határozottan kijelentette, hogy ha így folytatom, a gyerek semmi táplálékot nem kap és ha már magamat kinyírom lelkileg, legalább a babám élje túl.
Így történt az, hogy egy másfél órás beszélgetést követően, bejelentkeztem a fodrászhoz, elmentem vásárolni, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fejemben kotorászó hangot, ami folyamatosan a volt barátom nevét suttogta. A hajamat barnára festettem, beszereztem egy hajsütővasat, és minden reggel előszeretettel kínzom a hajam, hogy göndörséget vegyen fel. Pár tincset szoktam, és egy nagyon kicsit, mert nem akarok göndör fürtöket, csak egy kis hullámot. Időközben természetesen megnőtt a hajam, így már a hátam közepéig ér, de minden hónapban megyek a lenövésemmel kezdeni valamit, így aki eddig nem ismert, az az hihetné, ez az eredeti hajszínem. 
A kezemben tartott gyönyörű kislányomra nézek, aki békésen pillantgat, és felfedezi a világot. Egyszerűen ha ránézek, az apja jut az eszembe. 
A szüléstől borzasztóan féltem. De mikor odakerült a sor, május kilencedikén, öt óra harminckét perckor világra jött az én édes pici babám, akinek göndör rövidke barna tincsei, gödröcskéi, mikor nevet, egyből Harryt juttatták eszembe. A szeme és az orra az enyém, ezt anyával megállapítottuk, de Anne mutatott pár kisbaba képet Harryről, és teljes egészében rá hasonlít. Hát, ez az én szerencsém, nem igaz?
Harry családja nagyon örült a babának, de persze ők is elátkozták a srácot, mert ők sem tudnak róla semmit. Havonta egyszer küld nekik egy képeslapot, és ennyi. Bármennyire is fura ez most, az egyetlen személy, akire a terhesség alatt, és azután is számíthattam, az Gemma volt. Ő vitt be a kórházba, mert pont nálam volt, mikor megindult a szülés, ő izgulta végig a vajúdásom, és ő volt az első, akit értesítettek a baba állapotáról. Makk egészséges kislány...
Tehát, minél jobban megismertük Gemmával egymást, annál jobban megkedveltem. Minden hétvégén nálunk van, nem tud betelni a kislányom gyönyörűségével, tökéletes keresztanya. Játékokkal halmozza el, mindenhova elviszi, és egyszerűen imádja. 
Sophia és Niall kapcsolata is rendeződött, bár a gyerek még nem jött össze, egyelőre nem is akarnak nagyon. Próbálkoznak, de úgy vannak vele, hogy majd egyszer jön. A srác vállalkozása fellendült, az országban szerte vannak autókereskedései most már, és nem is jár be szerelni, csak a papírmunkát végzi. Sophia is dolgozik, jelenleg egy étteremben, de az egy év alatt ez már a sokadik állása. Állítása szerint egyik helyet sem érzi igazinak, de nem akar egész nap otthon ülni. 
Harry azt mondta, találjak magamnak valakit, éljem az életem. Nem regisztráltam párkereső oldalakra, olyan helyen jött be az életembe egy srác, ahol nem is gondoltam. A játszótéren voltam, éppen az akkor három hónapos kisbabámat, mikor a mellettünk lévő hintát elfoglalta egy három éves kisfiú, és az apukája. Elkezdtünk beszélgetni, mindkettőnknek hasonló a helyzete, az anyuka megszülte a fiút, és rásózta. A neve Louis huszonöt éves, egyedülálló, és egy úriember, ha ezt mondhatom. Ha ránézel, először egy tetovált srácot látsz, de igazából vajból van a szíve. Egyre többet beszélgettünk, telefonszámot cseréltünk, majd egyszer elhívott vacsorázni, és azóta folyamatosan randizgatunk. Még semmi komoly, csók sem volt, egyelőre csak próbáljuk megismerni a másikat. Imádja a lányomat, én is oda vagyok a fiáért, szóval, talán ebből valami több is kisülhetne. 
Az egészben annyi a rossz, hogy bármikor beszélgetek vele, olyan érzésem van, mintha Harry éppen felcsóválva nézné a jelenetet. Egyszerűen bűntudatom van, mikor érzem, hogy már azóta ezer lánnyal volt. Még mindig lezáratlannak tekintem a kapcsolatunkat, de ha holnap úgy döntene, hogy beállít hozzám, biztos, hogy távolságtartó lennék. De ha eddig nem jött, miért jönne pont most? Tökéletesen megvagyunk mi ketten, nincs szükségem férfira a boldogságomhoz. Annyiszor átvertek már, hogy Louisnak is csak most kezdek el megnyílni, mikor már két hónapja randevúzunk. Szeretem benne, hogy figyelmes, kedves, mindig megnevetett, de nem érzem azt, amit Harry mellett éreztem. Bár, ameddig Harry nem csókolt meg, nála se éreztem akkora szenvedélyt.
A kezemben lévő apró csöppség emlékeztetni fog egy egész életen át azokra a göndör fürtökre, smaragdzöld íriszekre. érzem csókjának ízét az ajkamon, bármelyik közös pillanatunkra gondolok, mosoly szökik az arcomra. Kétségtelenül is életem legszebb öt hónapja volt, amit vele tölthettem.
Óvatosan ringatom a lányomat a karomban, aki eléggé kifáradt ma, délben nem jól aludt, így szinte automatikusan csuklik le a szeme. Ugyanolyan nyugalmas, és békés alvás közben, mint az apukája.
Mintha egy törékeny kis porcelánt raknék le a polcra, úgy helyezem az ágyikójába a kisbabámat. Aki már nem is annyira kicsi. Hat hónapos, nagyon jó baba, egy rossz szavam sem lehet. Talán az élet így kárpótolt Harry miatt...
Az ágy melletti kis szekrényről leemelem az egyik kedvenc cuminkat, és a kicsikém szájába rakom. A cumizás megnyugtatja, csak cumival képes aludni, de nap közben nem kéri, nincs szüksége rá. A kis barna tincseket kisöpröm a szeméből, nyomok egy puszit a homlokára, és az ágynak hála ringatni kezdem. Sajnos nem alszik el egyből, így újra kiemel, leülök az egyik kis székre, és mesélni kezdek neki. A hangom ilyenkor mindig megnyugtatja, bár általában mesekönyvből olvasok fel neki, most egy saját mesét mondok.
- Volt egyszer egy királylány, Hope-nak hívták. Hope anyukája és apukája fiatalon ismerkedtek meg, de egyből tudták, hogy szeretik egymást. Hamarosan egy párt alkottak, összeköltöztek, és gyermeket szerettek volna. Hope apukája nagyon szeretett volna egy kislányt, mégis, mikor a királylány anyukája terhes lett, az apa elment. Hope apukája sosem ismerte meg a királylányt, mert nem is tudott róla, de az anyukája próbált a kis Hope-nak mindent megadni. Boldogan éltek, apa nélkül, míg meg nem haltak - nevetve veszem észre, hogy már el is aludt, így újra az ágyba rakom, és óvatosan betakargatom. - Nincs szükségünk férfira, itt vagyunk egymásnak, nem igaz? - fogom meg apró kis kezét, de már semmit nem érzékel ebből, mert elaludt. Hangos sóhajjal és apró mosollyal nézek végig az apró kislányomon, aki talán az utolsó reményem még arra, hogy Harry visszajön hozzám.
Ő az egyetlen dolog, aki Harryhez köt, és az életemnél is jobban szeretem.
A kislányunk neve is erre utal. Hope... Mert Ő az egyetlen reményem....