2015. január 24., szombat

Harmadik


Sziasztok! :) Igen, most kivételesen szombaton érkeztem meg az új résszel, mivel szerdán volt időm írni egy keveset, és holnap nem nagyon lesz időm. Remélem, a felvételizők megvannak elégedve magukkal, és sikerült annyi pontot szerezniük, amennyit akartak. Én kicsit meglepődtem, mert rosszabbra számítottam, de ez sose baj. 
És még valami, ami nagyon fontos. Illetve, annyira nem, de elszeretném mondani nektek, hogy mennyire, de mennyire szeretlek titeket! Már 20 kiscsibét köszönthetek itt, ami nagy szám, álmaimban sem gondoltam volna, hogy összejön az ennyi. Legszívesebben megölelgetnék mindenkit egyesével, de ugye, ez lehetetlen, így küldök egy hatalmas, virtuális ölelést! 
De most, érkezzen a rész. Bevallom, nekem a negyedik a személyes kedvencem, de ebbe is sikerült egy kis izgalmat vinnem. :) Hamarosan új szereplőkkel bővülünk.. 
Valamint, lenne egy kérdésem, amire várom a válaszokat kommentbe, vagy chatbe. Sokat gondolkoztam rajta, de mégis az lenne az információközlés egyik legkönnyebb módja. Megtudhatnátok néhány hasznos információt, az epilógusnak szánt levélből egy-két szösszenetet. Szóval, Facebbok-csoport..
Valamint, ezentúl a részek előtt egy-egy kis mondatot fogok kitenni, nem sorrendben, a rejtélyes levélből.. Na, nem akartam sokat beszélni, de csak sikerült.. Jó olvasást!


,,Emlékszel, mennyit nevettünk? Mennyiszer mondtam el, hogy szeretlek? Emlékszel arra az éjszakára, mikor találkoztunk? Már akkor elindult bennem valami."



Először furán nézek magam elé, és csak merengek azon, hogy kerül ő ide. Miért keresett meg, és hogyan?És mi az, hogy nyomkövető alapján? Kinézek az ablakon, és egy esőcsepp gördül végig rajta. Lassan folytatja útját, mintha nem is lenne más dolga. Van valami varázslatos az esőben, amit sose tudtam megmagyarázni. Egyszerűen magával ragadnak az esőcseppek. Az már más kérdés, hogy a villámcsapásokat nem nagyon kedvelem, valamint a dörgéseket sem, ezért nem is kedvelem a viharokat. Amíg csak az eső szállingózik, az varázslatos, de ha már felvillan az első villám, akkor már rémisztő.

Igen, miközben ezen gondolkozok, valaki éppen az ajtó előtt áll, és engem keres. De inkább nem is foglalkozok vele, hátha a Göndör lerázza, és akkor nem kell megtudnom, ki a frász keres reggel hat órakor egy vadidegen házában, valami nyomkövetőről magyarázva, amivel megtaláltak. Igen, egy tökéletes, probléma mentes világban így lenne. De ez a világ nem az. Ha annyira tökéletes lenne, most nem lennék itt, hanem otthon, egy filmet nézve a bátyámmal, aki sose iszik egy kortyot se, mindig vigyáz rám. Kár, hogy ezzel csak áltatom magam, mert nagyon nem így történnek a dolgok az életemben.
A göndör idegesen besétál, megáll előttem, majd rám emeli tekintetét, ami nyugtalanságot tükröz. Érdeklődve nézek fel rá, várva, hogy megszólaljon. Végül megköszörüli a és sóhajtva magyarázni kezd.
- Téged keresnek. Valami srác van itt, arról magyarázva, hogy mennyire bánja a tetteit, úgy sajnálja, amit művelt, és menj vissza hozzá. Bizonyára a barátod - morogja az utolsó mondatot, a cipőjét fürkészve.
- Vagy - kezdek bele. Mégis hogy gondolhatja azt, hogy barátom van? Akkor őt hívtam volna először. - Az idióta bátyám. Ugyanis nincs barátom - sóhajtom, majd felállok. - Hogy néz ki a srác az ajtóban?
- Kábé száznyolcvan centi, sötétszőke, már majdnem barna haj, kék szemek, kissé ideges kinézet - kezdi el leírni a srácot. Igen, egyből felismerem, hogy az én idióta bátyám jött megint bocsánatot kérni. De ezúttal erősebb leszek, és nem fogom hagyni. Megmondom neki mik a lehetőségei, és vagy ehhez tartja magát, vagy én fogom becsapni az ajtót.
- Akkor az Aaron lesz - mondom, és elkezdek sétálni a bejárati ajtó felé. Hirtelen egy kéz nyúl utánam, és visszahúz. Ijedten nézem a Göndört, mert már megszoktam, hogy ezekből az apró mozdulatokból általában hatalmas nagy sérüléseim lesznek.
- Biztos vagy benne, hogy egyedül akarsz vele beszélni? - néz mélyen a szemembe, és aggódva mér végig, aztán az ajtó felé néz, majd újra rám.
- Őszintén? Nem. Nem maradnál ott? - kérdezem kissé feszülten. Nem akarok egyedül beszélni azzal az elmebeteggel, akihez sajnos rokoni kapcsolat fűz. Pedig nem volt mindig ilyen.
- De persze. Vagy be is hívhatnád, és akkor míg ti beszéltek a konyhában, főzök egy kávét - mosolyog rám biztatóan.
- Nem nagyon szeretném behívni - mondom kicsit feszengve.
- Ha meggondolnád magad, akkor itt a lehetőség - mosolyog még mindig, majd elengedi a kezem, és elkezd kifele menni. Kicsit félve követem őt az előszobába, és egy pillanatra megállok, amikor meglátom a bátyám. Haja tökéletesen be van zselézve, nem is látszik meg rajta, hogy tegnap este ivott. Fekete pólójára egy bőrdzsekit vett rá, emellett fekete csőgatyát visel. Ha valami nem ismerné, akkor azt mondaná rá, hogy mennyire helyes, meg minden. De ha ismered, megtudod, miért jó őt messziről elkerülni az utcán.
Mindenki azt mondja, kinézetre mennyire hasonlítunk, de amint megszólalunk, egyből rájönnek, hogy csak az az egy dolog közös bennünk.
Engem általában anyához hasonlítanak, a visszafogott stílusommal, nagy, kék szemeimmel, és szőke hajammal. A ruhatáram sem erőlködik a színektől, általában szürkét, feketét, és fehéret hordok, néha-néha egy kis kékkel.
Aaron azonban más. Ő nem csak abban ütött apára, hogy helyes, hanem abban is, hogy jó a dumája. Amíg nem kezdődtek el a problémái, hetente új barátnője volt, akik mindtől egyig gyönyörűek voltak.
Ő a suli legmenőbb sráca, tök mindegy, hova megy, mindenki bomladozik utána. Elnézést, múlt időben kellett volna írnom. Mert csak bomladoztak.
Amint meglát, felveszi a bűnbánó arcát, és a cipőjét kezdi bámulni. Megállok előtte tisztes távolságban, és keresztbe fonom a mellkasom előtt a kezeimet.
- Mit akarsz? - kérdezem kicsit sem kedvesen, és hűvösen tekintek rá. Szemét rólam a Göndörre vezeti át, majd sóhajtva beletúr a hajába.
- Csak bocsánatot kérni. A tegnapi miatt. Nem úgy gondoltam, sajnálom - motyogja, és egy pillanatra úgy gondolom, talán tényleg bánja. De aztán eszembe jutnak a szavai, és elhessegetem a gondolatot, hogy újra bedőljek neki.
- Hallottam ezt már párszor - mondom idegesen. Aaron csodálkozva néz rám, mert ilyenkor általában már nevetve odaszaladok hozzá, és hagyom, hogy megöleljen. De ma másképp van.
- De most tényleg komolyan gondolom - néz rám megrökönyödve.
- Tegnap reggel is ezt mondtad - emelem fel egy kicsit a hangom. Igen, emlékszem a tegnapi beszélgetésünkre, amikor pontosan ugyanezek a mondatok hangzottak fel, csak nem ebben a sorrendben.
- Tudom. De komolyan sajnálom - süti le a szemét.
- Ezért jöttél? Mert ha igen, akár el is mehetsz - mondom ki könyörtelenül. Hallom, hogy a Göndör kicsit felkuncog mögöttem, de miután Aaron egy szúrós pillantást vet rá, inkább elhallgat.
- Azért jöttem, hogy hazavigyelek - vége, előjött az igazi Aaron. Most már jelét sem látom a bűnbánatnak, helyébe jött az a srác, aki tegnap este volt.
- Úgy nézek ki, mint aki haza akar menni? - tárom szét a karom. A Göndör már szinte köhögve fuldokol a kitörni készülő nevetéstől. Milyen jó, hogy Őt legalább szórakoztatja a vitánk.
- Miért? Nem beszélhetnénk négyszemközt? - utal arra, hogy nem akar mindenről a Göndör előtt beszélni.
- Nem - mondom egyszerűen.
- Gyere be nyugodtan, főzök egy kávét - ajánlja fel Harry megtörve a kínos csöndet, ami már egy perce ül a szobában.
- Köszönöm - Aaron könnyedén belép, kicsit esetlenül forgolódik, hogy mégis merre menjen. Sarkon fordulok, és követem a Göndört a konyhába. Kicsit szúrós pillantásokkal illetem, mire eltátog egy "Nyugi!"-t. Hát, megnyugodni nem nyugodtam meg, de legalább van min dühöngenem. Kihúzok egy széket és leülök rá. Kezeimmel nyugtalanul dobolok a térdemen.
Aaron leül egy velem szemben lévő székre. Egy ideig farkasszemet nézünk egymással, majd sóhajtva belekezd abba, amit mondani akar még mindig.
- Gyere haza velem. Anya aggódik érted - adja be az aduászt, aminek hatására azt gondolta, talán hazamegyek.
- Ó, tényleg, Anya. Mennyi sérülést szerzett, miután eljöttem? - kérdezem kicsit gúnyosan.
Miután bárki azt feltételezné, hogy ilyen vagyok, elmondanám, hogy nem. Sose beszéltem vissza senkinek, de úgy érzem, itt az idő, hogy egy kicsit Aaron is szenvedjen. Mindig a szófogadó hugicája voltam, akinek ha annyit is mondott, hogy menjen, fusson egy kört, akkor ment, és futott egy kört. De nem. Már tizenkilenc éves vagyok, nem fogok úgy táncolni, ahogy ő akar. És, hogy itt van velem a Göndör, még nagyobb biztonságban érzem magam. Nem tudom, miért, egyszerűen megnyugvással tölt el az, hogy bármelyik pillanatban kidobhatja Aaront.
- Jól van. Mi a bajod? - néz rám úgy, mint aki nem tudja.
- Mi a bajom? Még megkérdezed? Mondjuk az, hogy komoly problémáid vannak! - kiáltom felpattanva.
- Nincs semmilyen problémám! - mondja még mindig nyugodt hangon.
- Dehogynem! Két választásod van! Vagy elmész egy rohadt elvonóra, és újra normális leszel, vagy soha, de soha többé nem látjuk egymást! - mondom halkabban, de mégis komolyan gondolom. Elegem van belőle. Most mondhatnám azt, hogy az egész az Ő hibája, de nem teszem. Mert ez nem igaz. Csakis magamat okolhatom minden miatt.
- Nem teheted ezt! Mi az, hogy nem látjuk egymást soha?! - kérdezte teljesen kikelve magából. Felállt, úgy, hogy még a szék is felborult, majd elkezdett közeledni felém. Dúlt-fúlt, látszott rajta, hogy nagyon, de nagyon ideges. Ijedten hátráltam, majd a következő pillanatban egy kicsit felsikítottam.
A Göndör beállt elém, így helyettem őt találta az ütés. Odakap orrához, majd miután elveszi a kezét, egy vörös csík marad rajta. Vérzik. Kicsit begőzölt, látom rajta, de tartja magát, mert nem üt vissza. Talán érzi, hogy ha ezt megtenné, azzal örökre elásná magát a szemembe.
- Menj innen - mondja mély, kimért hangon, mégis parancsolóan. Aaron még egyszer rámnéz, majd hátat fordít nekünk, és ott hagy minket. Már az ajtóban áll, mikor utána szólok.
- Gondolkodj el azon, amit mondtam. Holnapra kérem a válaszod - bólint, jelezve, hogy felfogta, mire is gondolok. Kiviharzik a házból, becsapja maga mögött az ajtót. Egy kicsit fellélegzek, mert nem ütött meg, nem tett velem semmi rosszat. Ellentétben a Göndörrel.
Gyorsan odafordulok felé, és szemügyre veszem a sérülést. Igazából csak egy kis horzsolás, mégis mikor hozzáérek, felszisszen. A vér már nem folyik, viszont a seb véraláfutásos lett.
- Ülj le, hozok jeget - terelem be a nappaliba, majd a konyha felé veszem az irányt. Egy ideig matatok a hűtőben, közben gondolkozok.
Oké, most Harry megvédett. De nem lesz ott mindig, és ha Aaron nem megy bele az elvonóba, lakni se tudok sehol. Nem fogok örökre itt ragadni, csupán kedvességből maradhatok itt pár napot, aztán kiteszi a szűröm. A megtakarított pénzemből maximum egy hétre tudok elmenni szállodába, utána, pedig az utcán éjszakázhatok.
Ráadásul érdekes, hogy a Göndör nem vágott vissza egyből Aaronnak, mint a legtöbb férfi. Ráadásul nyugodtsággal hallgatta az egész beszélgetést, nem szólt közbe, és ezt nem mindenki tenné. Egy nap ismeretség után ilyen jól lereagálta, és kezelte a problémáimat, ami megdöbbentő.
Sajnos képtelen vagyok tovább gondolkodni, vissza kell mennem.
Egy csomag jéggel térek vissza a Göndörhöz, aki a nappaliban fekszik a kanapén, becsukott szemmel. Megállok felette, orrára helyezem a pakolást, ami még az én kezem is fagyosra hűtötte. A hirtelen érzéstől szeme kiugrik, felül, így leesik róla az orrán lévő zacskó.
Sóhajtva felveszem, majd megismétlem az előző mozdulatot, bár most úgy, hogy ő is tudja, mikor fogja végre hűteni a sebét a jég. Odaszorítom rá, miközben leülök mellé.
- Sajnálom, hogy megütött - mondom nagyon halkan. Széles mosolyra húzza a száját, gödröcskéi megjelennek.
- Ugyan, ez semmi nem volt. Holnapra már el is fog múlni - legyint, majd óvatosan megfogja a kezem, és leveszi a jéggel együtt az arcáról.
- De engem kellett volna eltalálnia. És akkor most nem lenne bajod - motyogom.
- Igen, akkor nem lenne bajom. Viszont te, már lehet, hogy itt feküdnél, és nem csak az orrod lenne véres - mondja komoran.
- Megköszöntem már? - kérdezem belenézve zöld szemeibe, miközben a pólója ujját húzgálom. Mármint, azt a pólóját, amit tegnap kaptam kölcsön, nem pedig azt, ami rajta van.
- Hogy megvédtelek? Azt nem kell - mosolyodott el újra. Én viszont komoran néztem magam elé.
- Nem azt. Persze, azt is, de mást. Hogy itt maradhattam. De ígérem, már nem leszek sokáig!
- Ne butáskodj már! Nem hagyom, hogy visszamenj oda! Még megöl! - csattan fel, majd feláll. Idegesen néz le rám, majd a hajába túr.
- Nem arra gondoltam, hogy visszamegyek! Eszemben sincs! - mondom kicsit sírós hangon, miközben úgy érzem, mindjárt elbőgöm magam. A Göndör láthatja rajtam, mert hirtelen arcvonásai megenyhülnek.
- Jól van, nem úgy gondoltam, ne haragudj! - lehajtom a fejem, de a következő pillanatban erős karok fonódnak körém, és húznak magukhoz. Hallom szívverését, ami egyre szaporább lesz, lélegzetvételét, és hirtelen minden rosszat elfelejtek. Mintha valami mágikus hatás lenne az, minden rossz kiszivárog agyamból, és helyébe valami más jön.
Mint mikor a filmekben a fiú átöleli a lányt, hirtelen lelassul minden, és csak őket veszi a kamera hosszú perceken keresztül. Mintha eltalált volna valami, azt érzed ilyenkor.
- És mit szeretnél csinálni ma? - hallom meg a választ egészen távolról. Talán ideje lenne visszatérni a való világba, és elfelejteni az iménti hülyeségeim...












2015. január 18., vasárnap

Második

Sziasztok, Drága Olvasók! Bevallom, sose gondoltam volna, hogy már az első fejezet után ennyi mindenkit fog érdekelni a blog. Annyira, de annyira hálás vagyok nektek! Szerintem minden blogger/bloggerina álma, hogy egy ilyen aranyos csapat álljon mögötte. Őszintén megmondom, a felvételi után erőm, sem energiám nem volt, de mikor megláttam, hogy már 13 kis csibét (hülye becenév, bocsánat) köszönthetek, megjött a kedvem, és az ihletem. És arról még nem is beszéltem, hogy már majdnem 1000 oldalmegjelenítésnél járunk. A kommentekért is borzasztó hálás vagyok, nagyon jól esnek. 
Pont tegnap gondolkoztam azon, hogy az ilyen kedves embereknek milyen jó blogjai lehetnek, ezért neki álltam nyomozni. Oké, azt még nem mondom, hogy minden feliratkozómét elolvastam, de igyekszem. Olyan gyöngyszemekre találtam, amiket még most is olvasok. 
És idő közben Ask.fm-re is regisztráltam, hogy még közelebb kerüljek hozzátok. :) Szóval, kérdezzetek nyugodtan, a blogról, akár személyes dolgokról, szívesen válaszolok rájuk. (LINK)
Annyira szeretlek titeket! :)
Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok! :)







-Harry. Harry Styles - mondja, majd kilép az ajtóból, otthagyva engem a teljes sötétségbe. Fejem beletúrom a párnába, és fáradtan sóhajtok. Ez a mai nap, maga volt a pokol. És talán a legjobban anyáért aggódok. Kitudja, mit tett vele Aaron, miután kidobott.
A szoba csendességbe burkolózik, egyetlen suttogás sem hallatszik. Zavar, hogy nem a saját ágyamban fekszek, és az egész szoba. Már bánom, hogy visszaszóltam, és hagytam, hogy kidobjon a lakásból.

Ha nem lennék ilyen, talán most a szobámban ülnék, a plüssmackómat szorongatva, a saját ágyamban, és boldog lennék. Na jó, az, hogy boldog lennék, nem valószínű, sőt, elképzelhetetlen. De legalább nem lennék a Göndör terhére.

Mióta megjelentem itt, szerintem teljesen bepánikolt, és nem mer semmit sem csinálni. Biztos, akad jobb dolga, mint szombat este egy lányt ápolgatni, akit fél órája ütött el.
A gyomrom korog egy hatalmasat. Fájdalmasan könyörög ételért, mert ha jól számolom, a reggelim volt az utolsó, ami belém került. Imádok enni, de az utóbbi időben sikerült nagyon alacsonyra venni az étkezéseim számát.
Megfordulok, mire testem egy kínzó érzéssel reagál. Fájdalmasan felnyögött, majd próbálok valami kényelmesebb pózt keresni.
Mire végre megtalálom, percek alatt nyom el az álom.

***
Az eső elkezd esni. Először csak lassan, és reménykedek benne, hogy hazaérek, a vihar előtt. Befordulok a következő sarkon, de egy zsákutcában találom magam. A cseppek hangosan koppannak az ereszeken, kísérteties hangulatot keltve. A házakban vérfagyasztó csönd, és sötétség uralkodik, az utcát a lámpa gyér fénye világítja meg. Érzem, hogy vissza kellene fordulnom, de a lábaimnak nem tudok parancsolni, végig mennek a hideg aszfalton.
Lépteket hallok az utca túlsó végéből, és mikor hátrafordulok, látom, hogy egy sötét alak közelít felém. Kezében egy kést tart, és egyre közelít felém. Hajam, és ruháim teljesen átáztak, a hideg levegő megcsapja arcom.
Mikor a félelmetes alak már csak pár lépésre áll tőlem, meglátom az arcát. Aaron.
Fekete kapucniét jól a fejére húzza, így alig vehetők észre arcvonásai, és tengerkék szeme. Hátrálok pár lépést, de sajnos hamar utolér. Fenyegetően felemeli a kezében tartott gyilkolóeszközt, és megszólal mély, erős hangján.
- Minden a te hibád! - mondja alig hallhatóan, szemem idegesen, és mérgesen villan rám.
- Miről beszélsz? - kérdezem remegve. Teljesen átfagytam, ráadásul eléggé megrémít a viselkedése.
- Minden miattad van! - ordítja. Beleremegek, amint a csöndben hirtelen felhallatszik a félelmetes hangja. - Ha te nem születtél volna meg, Apa még most is velünk lenne! - vágja a fejemhez a sérelmeket. Könnyeim utat törnek maguknak, és csendben folynak le az arcomon.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Akkor is elhagyott volna, nem az én hibám minden! - kiáltok vissza neki sírva.
- Minden akkor kezdődött! Azon az átkozott napon, amikor Anya elmondta, hogy terhes! Apa teljesen ki volt akadva! Azt akarta, hogy vetessünk el téged! Mert csak egy baleset vagy! - mikor szavai eljutnak tudatomhoz, még jobban rám tör a sírás.
- Hogy mondhatsz ilyeneket? - kérdezem, alig hallva saját hangom a sírástól.
- Mert így van! - most már egyre hangosabban ordít, de senki nem hajlandó kinézni az ablakon. A szél is feltámad, belekap a hajamba, és arcomba fújja. Az eső szüntelenül csapkodja az ereszeket, és félő, hogy sose fog elállni. Mennydörgések hangzanak fel, és villámok világosítják ki az eget pár pillanatra.
- Nem igaz! Nem tehetek arról, hogy egy alkoholista, durva állat lettél! Hidd el, ha megváltoztathatnám a dolgokat, megtenném, de nem tehetek róla, hogy erre az átkozott világra jöttem! - egyre jobban felemelem a hangom, amit ő nem díjaz. Fenyegetően emelgeti fel a kezében tartott kést, és egyre többször szegezi nekem.
- Hogy mersz így beszélni velem! Te csak egy baleset vagy, engem meg mindig is akartak! Minden miattad van, minden a te hibád! - egy ordítással elkezd felém futni, és a kést maga elé tartja. Felsikoltok a fájdalomtól, amit a belém fúródó kés okoz.

***
Riadtan ülök fel az ágyban, a hajam izzadtan tapad a homlokomra. Zihálok, és szívem sebesen ver, félő, hogy egyszer majd kiugrik a helyéről. Az ajtó kinyílik, a villany felkapcsolódik, és egy álmos, mégis féltő szempár szegeződik rám. Ahogy belenézek, nem bírom tovább tartani magam, könnyeim legördülnek az arcomon. A Göndör idegesen jön oda hozzám, és ül le az ágyra. Térdeimet felhúzom, fejem megtámasztom rajtuk, és hagyom, hogy minden fájdalom elő törjön.
Erős karok fonódnak körém, és húznak az ölébe. Védelmezően átölel, ami még inkább sírásra kényszerít.
- Sss. Ne sírj, Angyalom, minden rendben lesz - ringat. Fejem a mellkasára hajtom, és szépen lassan kezdek megnyugodni.
- Minden. Az. Én. Hibám. - mondom szaggatottan. Nagy kezeit az arcomra helyezi, és állam felemelve kényszerít arra, hogy a szemébe nézzek.
- Nem igaz. Minden okkal történik, de az élet nem kegyetlen. Elveszi, amit el kell vennie, de mindig ad valami szépet - mosolyog rám, és gödröcskék jelennek meg az arcán. Megdöbbent az optimizmusa, mert én eddig mindig csak a negatív dolgokat kerestem.
- Miért? Miért pont velem? - kérdezem suttogva, mire mosolyogva közre fogja az arcomat, és kisimít egy tincset belőle.
- Talán ez egy új kezdetnek a kezdete. Most pedig aludj - parancsolja, de hangjában semmi fenyegetőt nem vélek felfedezni. Lerak az ágyra, abbahagyja ringatásom, majd szép lassan feláll, azzal a szándékkal, hogy kisétál a szobából. Csak egy melegítőalsót visel, így jól láthatom tökéletes felsőtestét, amit tetkók borítanak be. Haja rendezetlen, és kócos, zöld szemei pedig álmosan fénylenek. Leoltja a villanyt, és kisétál.
- Várj! - kiáltok újra utána. Gyorsan visszarohan a szobába, és aggódva néz rám. A hold fénye beszűrődik az ablakon, és megvilágítja arcát. Kezével beletúr hajába, és tincseit kisimítja a szeméből. - Nem maradnál itt? - kérdezem teljesen zavartan. Nem tudom, hogy gondolom ezt, hiszen most ismertem meg, és eddig még senkivel nem aludtam együtt. Látva arckifejezését gyorsan visszaszívnék mindent, de már nem tehetem. A szavak kicsúsztak, a Göndör hallotta, és már nincs menekvés. Mosolyogva bólint, majd közeledik felém, és befekszik mellém. Ránk húzza a takarót, és vigyorogva néz rám. Kicsit feszengve érzem magam, és ezt gondolom ő is látja.
- Mi a baj? - kérdezi teljesen komolyan, bár a szemén látom, hogy magában mosolyog.
- Semmi. Csak, olyan szokatlan ez az egész - sütöm le a szemem. Kezével az állam után nyúl, felemeli azt, majd mélyen a szemembe néz.
- Ne zavarjon. Engem se zavar - kezét arcomra helyezi, és hüvelykujjával megsimítja az arcom. Mintha valami elektromos vonzás lenne köztünk, úgy bizsereg a terület, amihez hozzáérinti nagy ujját.
- De ez nem ugyanaz. Velem még senki nem tett soha, semmi ilyesmit - ismerem be zavartan, mire elneveti magát. Hát, persze, gondolhattam volna! Kiröhögi a tudatlanságomat, hogy aztán majd a haverjaival jót derüljenek rajta. Sóhajtva lehajtom a fejem, és már fel is készülök a bántó szavakra, amiket annyiszor hallottam már.
- Tényleg? Nem is értem, miért, Angyalom - tetszik, hogy Angyalomnak hív, holott nem is illik rám ez a becenév. - Hiszen olyan elbűvölő vagy. Sugárzik belőled a kedvesség, és a félénkség egyszerre, de tetszik - mondja, miközben furán mosolyog. Muszáj vagyok felnevetni szavain, mire széles mosolyra húzza a száját. Gödröcskéi megjelennek, és késztetést érzek arra, hogy megérintsem az arcát. - Mesél magadról egy kicsit - kér meg. Hangjában van valami, ami arról árulkodik, hogy tényleg érdekli őt az életem, nem csak úgy unaloműzésképpen mondja.
- Hát, nincs semmi érdekes bennem. Ugye, azt már tudod, hogy a bátyámmal, és az anyukámmal élek együtt, mióta Apám elhagyott minket. Van egy nővérem is, de róla már azóta nem hallottunk, hogy a barátjával elköltözött. Őszintén, én is azt tenném, ha Aaron nem keresne meg, és lenne kivel elmennem. Apám is alkoholista volt, de mióta új családja van, azóta felhagyott az ivással. Anya minden idejét a munkájával tölti, hogy meg tudjon nekünk mindent adni. Őszintén, fogalmam sincs, mi lesz velem, vagy mit fogok csinálni, miután leérettségiztem, de nem is érdekel. Csak el akarok menni innen, mert ezt már nem bírom - sóhajtok fel, és nézek rá, meggyőződve arról, érdekli-e még. Smaragdzöld szemei kíváncsian fürkészik arcom, várva történetem folytatását. Úgy döntök, megosztok vele minden bizalmas információt, amiről még soha, senkinek nem meséltem. - Aaron, mikor betöltötte a tizennyolcat, elkezdett folyamatosan bulizni járni, inni. Minden akkor kezdődött, amikor részegen hazajött, és feldühítettem. Akkor vert meg először, itt talán tizenhat éves lehettem, de lehet, hogy fiatalabb. Ez a terror már körülbelül három éve tart, folyamatosan. Anya beleőszült, és minden nap sír emiatt. Engem már nem érdekel, beletörődtem, hogy egyszer egy ilyen estén fog halálra verni - vontam meg a vállam, mire közbeszólt.
- Istenem, Angyalom, ne is folytasd! Ez egy elmebeteg állat, biztos, hogy nem mész vissza abba a házba többé. Felejtsd el az egészet! Nem fogom hagyni, hogy egyszer hullarészegen halálra verjen! - csattant fel, majd idegesen felült.
- Te ezt nem érted - kezdek bele halkan, mert már így is elég ideges. - Nem hagyhatom magára Anyát vele. Már csak ő maradt nekem - mondom olyan halkan, hogy alig hallhatja a hangom. Felsóhajt, és megfogja a kezem. Sokáig tanulmányozza, mire végre megszólal.
- Akkor két lehetőségünk van. Az egyik, hogy feljelentjük, de ezt nyilván nem akarod - forgatja meg a szemeit, mire bólintok. - A másik, hogy elvonóra küldjük - fejezi be gondolatmenetét.
- Sose fog beleegyezni - nevetek fel kínosan. Kicsit közelebb jön hozzám, majd újra a kezem kezdi el tanulmányozni.
- Pedig muszáj lesz neki. Vagy ez, vagy az. - vonja meg a vállát, és egy kicsit elgondolkozom. Igaza van. Aaron sose fogja ezt abbahagyni, ha nem teszünk ellene. Nem is merek bele gondolni, mit tett szegény anyával, miután eljöttünk.
- Most mesélj te egy kicsit magadról! - kérem mosolyogva.
- Hmm. A szüleim hét éves koromban elváltak, most anyám a nevelőapámmal él. Van egy nővérem, Gemma, ezen kívül semmi érdekes nincs velem - von vállat, mire felnevetek. - Mi az? - kérdezi bosszúsan.
- Olyan könnyedséggel beszélsz a családodról, és olyan röviden. Én itt elhadarom neked a legrosszabb napjaimat, te meg két mondatban letudod az egészet.
- Mert nincs mit mondanom. Veled ellentétben nekem unalmas életem van, semmi érdekes nincs benne - mosolyog rám.
- Ugyan. Biztos van még valami. Barátok, mondjuk, hogy miért járkálsz az éjszaka közepén az autópályán egyedül, minek készülsz, mit csinálsz szabadidődben. Ezek érdeklenek - mondom neki, mire mosolyogva végre belekezd.
- Igenis, hölgyem. Hát, öhm.. Az életem. Nézzük csak. Miután befejeztem a gimit, fősulira mentem, viszont abbahagytam. Most jelenleg nincs munkám, de folyamatosan keresek. És most éppen anyukáméktól jöttem haza, mert minden hétvégén családi programjaink vannak. Nem vagyok túl társasági ember, viszont van pár barátom. Szabadidőmben olvasok, vagy tévét nézek, szóval nagyon érdekes dolgokra ne számíts. Már érted, miért van unalmas életem? - nevet fel, mire mosolyogva bólintok.
- Mennyi az idő? - kérdezem tőle, mire előhúzza zsebéből a telefonját.
- Mindjárt öt óra - ásít.
- De én már nem vagyok álmos - motyogom, mire felkuncog.
- Akkor gyere, nézzünk egy filmet - kiszáll az ágyból, megfogja a kezem, és kihúz a nappaliba. - Mit óhajt nézni, kisasszony?  - kérdezi udvariasan, miközben odaáll a polchoz és elkezd böngészni a könyvek között.
- Valami vicceset.
Miután kiválasztjuk a filmet, letelepszünk a kanapéra. A vicces részeknél együtt fulladozunk a nevetéstől, a szomorú részeknél én magam elé meredek, a Göndör pedig engem néz.
Már a film felénél járunk, mikor csöngetnek.
- Ki a frász az hajnali hatkor? - kérdezi dühösen, majd kisétál.
- Öhm.. A nyomkövető alapján itt kell lennie. Ismered Angel Blacket? - kérdezi egy ismerős hang. Egy nagyon ismerős hang.




2015. január 11., vasárnap

Első

Sziasztok! Igen, tudom, hogy jövőhétre ígértem a részt, de mivel az előírt fejezeteimből megírtam egy újat, így semmi akadálya nem volt, hogy ezt kitegyem. Viszont a Másodikra már többet kellesz várni, mert félév van, és bele kell húznom pár tantárgyból, ráadásul mindjárt itt a felvételi, amitől már most félek, fogalmam sincs, mi lesz, szóval szurkoljatok! :) Szóval valószínű, hogy két hét múlva érkezik a következő rész, addig is jó olvasást! Bár ha a hétvégén lesz egy icipici időm, plusz erőm, elkezdem írni a következő előírtat, és amint az kész, jön is a rész! :)
De nem is beszélek sokat, jöjjön a rész. Remélem, nem fogtok csalódni benne. elárulom, hogy a következő részek sokkal, de sokkal hosszabbak lesznek, bár ez is lett majdnem tízezer karakter. 
Szóval, jó olvasást!

A szoba falai mintha egy láthatatlan dobozban tartanának, ahonnan nincs kiút. Most is csak ülök, és bámulom a sötét falakat, amik talán egyszer majd összezárulnak, és beszippantanak egy fekete lyukba. Az ablakon semmi fény nem szűrődik be, de ennek talán az az oka, hogy a redőnyt teljesen lehúztam. Minden teljesen fénytelen, az orrom közepéig sem látok el. Talán így akarok védekezni a sok bántástól, ami akkor ér, ha a bátyám hazaér. Képtelen elfogadni, hogy Apa elhagyott minket, ezért italba folytja a bánatát. Ha hazajön, és túl részeg, ránk támad, de semmit nem tehetünk ellene. Többször vert már meg, amikért másnap bocsánatot kér. És mi mindig megbocsátunk, mert hisszük, hogy a holnap talán más lesz. Naiv tett, tudom.
Lassan végigsímitok a lila folton, amit tegnap rakott rám. Az ujjai belefúródtak a bőrömbe, ezzel jelezve, mit fog tenni, ha legközelebb hazajön. 
Hallom, ahogy csapódik az ajtó. Mélyen lehunyom a szemem: hazajött, és megismétlődik a tegnap, ha nem teszek valami mást. Valamit, ami talán örökre sebet ver a szívembe, és mindig elviselhetetlen bűntudatot fogok érezni. 
De nincs más választás. 
- Angel! Hol a francba vagy? - hallok egy részeg kiáltást, majd nyitódik a szoba ajtó, és meglátom Aaront bejönni a szobámba. Jobb kezében egy whiskyt tart, arcán egy hatalmas, véres karcolás fut végig. - Nem is köszönsz, hugi? - jön erőszakosan közelebb, mire egy kicsit hátrébb lépek. Ha ez a pszichopata megint annyit ivott, mint tegnap, vagy többet, megint kapok. Muszáj lesz befognom, különben nem élem meg a holnapot. 
- Szia, Aaron - szűröm a fogaim között, mire elhallat egy halk röhögést. Az üveget a földhöz vágja, ami ezer darabban terül szét a földön. Pár szilánk beleszúródik a talpamba, de most nem tudok foglalkozni a kínzó fájdalommal. Erőszakosan közelebb lép, elkapja a karom, és közelebb ránt magához. Ujjaival egy újabb pontot keres, amibe beletudja vájni ujjait, majd miután megteszi, elégedetten vizslatja a kezem. Fájdalmasan felszisszenek. 
- Ez nem volt tisztességes üdvözlés. Vagy talán akarsz még egyet a tegnapiból? - néz rám szúrósan, s kezem egyre jobban szorítja. Nem tudok parancsolni magamnak, kicsúsznak a számon azok a szavak, melyek végleg elássák a sulykot. 
- Engedj el, te beteg állat! - kiáltok rá, majd anyát látom, aki betör a szobába. Barna haja kócosan meredezik felfelé, látszólag éppen megtépték a haját. Barna szemeit rám emeli, és tekintetében félelmet vélek felfedezni. 
- Minek neveztél, te cafka? - morogja mélyen, majd a földre lök. Ebben a pillanatban anya felkiált, de Aaron őt is arrébb löki. Néhány üvegszilánk felsérti az arcomat, és mikor odakapok, érzem, hogy a meleg vér végigfolyik rajta. Hallom, hogy anya halkan elkezd sírni, miközben Aaron hajamnál megfogva felránt a földről. Felemeli kezét, nyilván azért, hogy megüssön. 
- Ne! - hallom anya hangját ugyanabban a pillanatban, amikor megérzem az első ütést az arcomon. Csatt. Csatt. Csatt. Pár ütés után végre elenged, így fájdalmasan rogyok le. Az ütések helye égetően fáj, biztos, hogy pár napig látszani fog a helye. Odakapok, de amint hozzáérek, borzasztóan elkezd bizseregni az egész. Úgy érzem, soha többet nem leszek képes mosolyogni, mert az összes arcizmom örökké sajogni fog. 
- Takarodj a házamból! - ordítja az arcomba, majd felemel, és kirángat a szobából. 
- Ez nem a te házad! - kiáltok én is vissza, miközben végighurcol az egész lakáson. Annyi időm van, hogy elvegyem a cipőmet, majd szószerint kidobott. 
- Soha többé ne gyere vissza! - bevágja az ajtót, engem pedig ott hagy a kétségeimmel küszködve. 
Fogalmam sincs, mi lesz ezek után, vagy egyáltalán hova menjek, hiszen egyetlen barátom van, ő is elutazott a hétre. 
Minden csontom fáj, alig bírok lábra állni. Semmi értelme nincs már az életemnek. Talán senkinek sem hiányoznék, ha egy nap nem találnának. 
Elindulok, minden mindegy alapon, közben megpróbálom kiszellőztetni a fejem. 
A mobilomat előhalászom a zsebemből, és tárcsázom Sophie számát. Pár csöngetés után felveszi, és vidáman szól bele.
- Szia, Angel! Mi újság? - kérdezi a lehető legkedvesebben, és úgy döntök, nem fogom tönkretenni a nyaralását a problémáimmal. 
- Semmi érdekes, gondolom, megkérdezem, hogy telik a nyaralás - nevetését hallom a vonal végéről, majd egy fiú hangét. - De nem akarok zavarni, hallom, társaságod van - önkéntelenül is elvigyorodok, ami a helyzetemen nem segít, sőt az arcom is fájdalmasan bizsereg, ezen tett hatására. 
- Nem zavarsz, de most mennem kell, majd hívlak! Szia - köszön el, és rakja le a telefont.
- Szia - sóhajtom fáradtan. 
Ahogy sétálok az utcán, több kocsi is elhajt mellettem, tudomást sem véve arról, hogy egy tizenkilenc éves kamasz lány sétál az éjszaka közepén. Fogalmam sincs, merre mehetnék. A lábaim fájnak, a szemeim minden pillanatban leakarnak csukódni, és bárhol eltudnék aludni. 
Egy útkereszteződéshez érek. A kocsiknak fel sem tűnik az, hogy én ott vagyok, eszükben sincs megállni, rohannak hazafele. Egy pillanatra elkalandozok, és lelépek az útról. 
A fekete autó, mely pont most ér oda, rátapos a fékre, de ez sem előzi meg a hangos csattanást, és a fájdalmat a csípőmnél. Egy hangos kiáltás kíséretében lehanyatlok a földre, és megmozdulni sem tudok. Egy hangos ajtócsapódást hallok, de szemem lecsukódik, és már nem érzékelek többet a külvilágból. 


***

Lebegek. Semmit nem érzek, csupán nehéznek érzem minden végtagomat. Egy folyosón lépkedek, talpig fehérben, és csodálkozva nézek az útvégén egy fehér fényre. Csalogatóan szól hozzám valaki az út végén, mire léteimet kicsit megszaporázom. 
- Gyere, Angel. Nincs mit veszítened - suttogja egy angyali hang, mire futni kezdek. Egyre közelebb kerülök az ajtóhoz, de mintha nem is mozdultam volna. - Ne ébredj fel. Jobb lesz neked itt - nyúl hirtelen ki egy kéz az ajtón.
Nem tudom, miért, de késztetést érzek arra, hogy elérjem, és megszabadítson mindentől. Nem akarok visszamenni, és nincs miért visszamennem. Aaront soha, de soha többé nem akarom látni, hiszen ez az oka mindennek. Anyára is haragszom, mert megállíthatta volna. Apára, amiért otthagyott minket, és a bátyám ilyen erőszakossá vált. A gázolóra. Rá a legjobban. Biztos, valami negyvenes, ittas pasi volt, akit aztán tök mindegy, hogy feljelentek-e, úgyis börtönbe zárnak, én pedig maradok az utcán.
De legfőképpen magamra. Mert az egész az én hibám. Ha nem érkezek meg felesleges gyereknek, akkor talán még most is boldog család lennének, mint régen. Talán anya nem temetkezne a munkába, és talán apa nem nézett volna magának egy másik nőt, akit jobban szeret nálunk. És akkor Aaron normális lenne, és akkor nem futkosnék itt, tönkretéve ezzel valakit, aki az én figyelmetlenségem miatt most valószínű börtönbe fog kerülni, mivel meg fogok halni. Igen, érzem. Ha elkapom azt a kezet, akkor talán, soha, de soha többé nem nyitom ki a szemem a földön. 
Mikor már pont elkapnám a kezet, valaki erősen megfog, és elkezd visszafele húzni.
- Ne, kérem! Jobb lesz ott nekem - kapálózok visítva, de nem tudom megakadályozni azt, ami történni fog. A mennyország kapujából visszahúznak valami sokkal mocskosabbra. A földre. 

***

Lassan nyitom ki a szemem, fejemet tompa fájdalom járja át. Aggódó zöld szempárral találom szemben magam, aki szakszemmel vizslat. Odaakarok kapni, hogy megérintsem a fájdalmas pontot, de amint felemelem a kezeimet, azok visszahanyatlanak az ágyra. 
- Kérlek, nyugodj le - szólít meg egy hang. Egy zöld szempárral rendelkező fiú az, aki legnagyobb meglepetésemre nem egy negyvenes férfi. Tökéletesen kócos, göndör fürtjei, és smaragdzöld szemei vannak. 
- Hol vagyok? - kérdezem fáradtan.
- Nálam. Annyira megijedtem, azt hittem, megfogsz halni - suttogja, mintha nem is hinné el, hogy élek. 
- Szerintem a bátyám annak örülne a legjobban - motyogom, mire egy csodálkozó tekintete látok.
- Nem hiszem. A testvérek szeretik egymást - mosolyodik el, mire édes gödröcskék jelennek meg az arcán. 
- Ő nem. Megvert, aztán kidobott az utcára - szemeim könnybe lábadnak, ha arra gondolok, mit is tett velem. 
- Micsoda? Miatta vannak ezek a hegek az arcodon? - lassan felvezeti az ujjait, és végig simít az égő ponton. Felszisszenek, mert ezzel csak azt érte el, hogy még jobban fájjon. 
- Igen - hajtom le a fejem csöndben. 
- Sajnálom, hogy elgázoltalak. Egyszer csak ott teremtél, és már késő volt.. - motyogta ő is. - Egyébként hogy hívnak? - kérdezi, hogy mondjon valamit.
- Angel.
- A neved is annyira angyali, mint te vagy - mosolyog rám. Önkéntelenül is elmosolyodok bókja hallatán, de ekkor éles fájdalom nyilall az arcomba, amitől fájdalmasan felnyögök. - Mi történt? Jól vagy? Vigyelek kórházba? Úristen, miért nem figyeltem oda, amikor elsősegélyt tanítottak a suliban - motyogta az utolsó mondatot. 
- Jól, csak az arcom. Nagyon fáj.. - könnyes szemmel nézek rá, mire arca fájdalomba burkolózik. 
- Gyere, itt a fürdő, szedd rendbe  magad, jó? Ha kellenék, itt leszek - felemel a karjaiba, és bevisz egy helyiségbe, majd letesz a földre. Azonnal fájdalmasan felkiáltok, mert egy üvegszilánk, amelyik belefúródott a talpamba, most elkezdett kínozni. 
- Mi a baj? - néz rám aggodalommal teli szemekkel. 
- Csak egy üvegszilánk - legyintek.
- Hozok majd tűt, de most fürödj le, mosd meg az arcod, oké? - mosolyodik el kedvesen. 
- Köszönöm.
- Nincs mit köszönnöd. Ez a minimum - kacsint rám. - Várj, hozok neked egy pólót, meg egy boxert - siet el.
A tükör felé fordulok, és szemügyre veszem magam. A hajam csapzott, a szemeim fáradságot tükröznek, és a jobb orcámon egy hatalmas piros folt éktelenkedik. A szemöldököm felett egy üvegdarab végigsértette az egészet, ezért egy nagy véraláfutásos seb éktelenkedik ott. Ki vagyok pirulva, és nagyon, de nagyon csúnyán festek.
- Itt is vagyok - lép be a szobába a göndör. - Itt lesz a tiszta ruha, itt találsz törölközőt, és így tudod beállítani a vizet - miután mindent elmagyaráz, mosolyogva megy ki, egyedül hagyva engem a démonjaimmal.
Kicsit megmosom az arcom, majd ruháimat levetve magamról, beállok a zuhany alá. Hagyom, hogy a forró víz bejárja egész testem minden porcikáját. A hajamra is engedek belőle. A zuhanyzóban koszos lé csöpög le, bizonyára az esést követően belekerült kosz maradványai.
Egész testemet lila, zöld, vagy éppen kék foltok borítják be, aminek látványától muszáj elundorodnom.
Miután végzek a fürdéssel, kikászálódok a zuhanykabinból, magam köré tekerek egy törölközőt.
Kicsit áttörölgetem magam, majd belebújok a kapott felsőbe, és alsónadrágba. Nem mondanám magam olyan kicsinek, mégis, a póló a combom közepéig ér, és háromnegyedes felsőként illik rám. Hajamat egy kisebb törölköző segítségével egy kicsit megszárítom, majd kiballagok a fürdőből.
A fiú ott ül a kanapén, és a tévét nézi. Idegesen rágcsálja a szája szélét, majd mikor meglátja, hogy kijövök, egyből felpattan, és odasiet hozzám.
- Itt a tű, segítek, ha kell - mutatja fel. Elveszem tőle, és értetlenül nézek körbe.
- Hova ülhetek le? - kérdezem, mire egy kényelmes kis bőrfotelhoz vezet.
- Kérsz valamit inni? - áll fel, majd indul el a konyhába.
- Egy pohár víz jól esne - motyogom, majd nekiállok kiszedni az üvegdarabokat.

***
Egy fél óra szenvedés, fájdalom, és égető érzés után megszabadítom testem az összes belekerült fájdalomtól, fáradtan sóhajtok fel.
- Nem vagy fáradt? Megágyaztam neked a vendégszobában - néz rám a fiú.
- De - mosolyogva megfogja a kezem, felállít, majd behúz egy szobába. A falak sötétkékek, és az egész berendezés egy hideg hangulatot tükröz. - De nem szeretnék zavarni, a barátnőd biztos nem örülne, hogy tudná, hogy idegen lányokat szállásolsz el.. - sütöm le a szemem, mire felkuncog.
- Nincs barátnőm. És ez a minimum, azok után, hogy elgázoltalak - komorodik el.
Lefekszem az ágyba, fejem a párnára hajtom. Rám húzza a puha takarót, megsimítja a fejem, és feláll az ágyról. Lekapcsolja a lámpát, majd kisétál az ajtón.
- Várj! - kiáltok utána, mire aggódva jön vissza. - Hogy hívnak? - kérdezem meg azt, amit már régen megkellett volna kérdeznem.
- Harry. Harry Styles.




2015. január 9., péntek

Prológus

Sziasztok! :) Hú, nem is tudom, mit írjak ide. A design készen lett, és gyönyörű, még egyszer köszönöm Naomi S.-nek. Remélem, elnyeri párotok tetszését ez a rövid visszaemlékezés. :) Az első rész/fejezet/visszaemlékezés/foszlány/akármi egy hét múlva érkezik. Addig is maradjatok itt, nézzetek be a modulokba, kérjetek cserét, vagy bármit, amihez kedvetek van. Én gyönyörködök egy ideig ebben a csodában, amit designnak nevezünk...
Jó olvasást!

,,Vannak esetek, amikor egy-egy könnycseppünk előcsalogatja az összes többit. "



Csak ülök a szobámba, és értetlenül nézek magam elé, egy zsebkendőt szorongatva. Visszagondolok az elmúlt két évre, és akaratlanul is könnycseppek szöknek a szemembe. A zsebkendőt lassan odaemelem, és letörlöm a kósza jelét a fájdalomnak, ami belülről szaggatja szét a lelkem. Minden kedves szó, amit a fülembe suttogott, minden érintése, melyeket még most is érzek.


Látom magam előtt, ahogy smaragdzöld tekintetét rám emeli, és elmosolyodik látványomon. Tudom, hogy nélküle ugyanaz a szürke kisegér leszek, tele fájdalommal.

Nem is tudja, mennyit köszönhetek neki, és talán már sosem fogja megtudni. Halk zokogás tör fel bennem hiányára gondolva. Minden fájdalom, amit sikerült elfeledtetnie, most felszínre tőr.
Hiányzik az érzés, ahogy beletúrhatok göndör fürtjeibe, kedves szavai, és minden, ami hozzá köthető.
Hirtelen felindulásból a szekrényhez rohanok, kitárom, és kiveszem a Tőle kapott felsőt. Mélyen beszippantom illatát, és előtör minden egyes emlék, amit maga után hagyott. Ha lehet, még jobban sírni kezdek. A könnyek utat törnek maguknak, és legördülnek az arcomon. Hiányzik, ahogy ezekben az esetekben letörli, és álomba ringat. Ő volt az oka annak, hogy szebbnek, és jobbnak láttam ezt a borzalmas világot. És most minden visszatért a régi kerékvágásba. Csupán egy levelet hagyott maga után, és ürességet. Mikor azt a pár sort olvastam, minden egyes szónál egy újabb darabra tört a szívem, amit így is csak nehezen tudott beforrasztani.
Mintha kiszakított volna egy darabot belőlem. Csak ürességet, fájdalmat, és szenvedést hagyott maga után. Visszatért az a mély depresszió, melyet sikerült elfeledtetnie. Nem tudom, hogyan lesz ezek után, de az biztos, hogy megkeresem. Tűvé teszem érte az egész világot, csak még egyszer, utoljára a karjaiba borulhassak.
Nem számít, hol van, megtalálom, és még egy percig boldognak érzem magam. Önző tett, de a hiánya mindennél erősebb. Beletúrnék barna tincsibe, közelebb húznám magamhoz...
Mert Ő az, aki mindig is nekem volt teremtve. Ő az, aki szebbé tette a napjaimat. Ő az, akivel egyszerre akarok meghalni, és Ő az, akit utoljára fogok látni halálom előtt.
És ez nem csak egy tinédzser szerelem. Ez az, mikor meglátod, és tudod, hogy sose fogsz mást szeretni. Mikor minden egyes szava mosolyt csal az arcodra, és érzed, Ő a végzeted. Mikor megismered teljesen, és hagyod, hogy a szíved átvegye feletted az irányítást, mikor vele vagy. Mikor tudod, hogy a sorsotok eggyé válik, és sosem akarod elereszteni. Mikor érzed, hogy szebb már nem is lehet..
De ez a világ mindig csak a rossz dolgokat helyezi előnybe, és az a bizonyos Sors mindig, minden körülmény között csak azt akarja. Így történhetett meg az, hogy az én Kedvesemnek el kellett szakadnia tőlem. Ő, aki minden reggel édes csókjaival ébresztett, mindig vigyázott rám, és mindig, feltétel nélkül azt hangoztatta, hogy szeret. És én hittem neki. Mert minden szava igaz volt. És tényleg. Ő volt az, aki számomra a jövőt jelentette.
De hogy ki is az az Ő? Ki az a fiú, akinek sikerült velem elfeledtetni mindent? Kinek vannak gyönyörű szemei, és a világ legaranyosabb mosolya?
A neve Harry Styles. És egy búcsúlevél után úgy döntött, örökre távozik az életemből, visszarepítve engem a kínzó világba.
És miért borultam ki ettől ennyire? A válasz egyszerű: mert Ő az, aki kihúzott a szörnyű életemből. Egészen más képe volt mindenről, mindenben a szebbet, és a jobbat látta.
De ahhoz, hogy megérts, meg kell ismerned az egész történetemet. Kezdve a legrosszabb napommal, amit utána egy egészen más követett...