2015. december 24., csütörtök

Karácsonyi Larry One Shot

Sziasztok! :)
Megérkezett a karácsonyi különkiadás! :) Ami egyben az én drága Lizám szülinapjára is készült. Mivel a blogban lesznek karácsonyi részek, így egy LARRYS karácsonyit hoztam nektek. Nem kötelező elolvasni, ezzel készültem nektek karácsonyra! :) 
Utálatot nem kérek, köszönöm. 
Boldog karácsonyt mindenkinek! :)



Sóhajtva szedem ki a mézeskalácsokat a sütőből. Már megint késik. Jellemző. És én szokás szerint nem fogom ezért lecseszni, mert szeretem. Még jellemzőbb. Ma van a születésnapja, ezért nem fogok leállni hisztizni, de holnap tuti felhozom, hogy ez már így nem mehet tovább. Attól hogy ő Louis Perfect Tomlinson, ez nem fogja felhatalmazni az alól, hogy időben befusson.  De azért, remélem pár perc múlva befut, hiszen nagy nap ez a mai. Pontosan ma négy éve volt az a karácsonyi buli - és egyben a születésnapi bulija- amiről már úgy jöttem haza, hogy hivatalosan is egy párt alkottunk. Ő elvégezte az egyetemet, nekem van még két évem, és pár hónapja összeköltöztünk. Az életem mellette nem is lehetne fantasztikusabb. 
Most is, mint minden évben egyfajta izgalommal keltem fel, mert tudtam, hogy ma csakis az enyém, és egész nap velem lesz. Aha. Közbejött neki valami és egy órával ezelőtt elrohant. Pedig egyetlenegy napot kértem ebben az évben, mikor csak az enyém, és még ezt sem tudta betartani, valami fontosabb volt. Tipikus... 
Hallom az ajtót csapódni, de nem szaladok elé, ahogy általában szoktam, helyette inkább durcásan egy tálcára rendezgetem a kis mézeskalács figurákat. Egyszerűen imádom a karácsonynak ezt a jellegzetes illatát, a rengeteg villogó égőt, a karácsonyfát, hogy mindig együtt töltjük az ünnepeket a családjainknál. Louis reakcióját, mikor kibontja az ajándékomat, és a mocskos kis dolgokat, amiket ilyenkor vesz nekem és ki is próbáltatja őket. Imádom mikor együtt díszítjük a fát, és nem éri el a felső ágakat, és mindig megsértődik ezen, majd kiakad, hogy miért nem nőtt egy centit se tavaly óta. Általában ezen mosolygok, és biztosítom róla, hogy nekem tökéletes a mérete. Az emlékek hatására elmosolyodok, de amint ráeszmélek, hogy én most mélységesen haragszok rá, mert egyedül hagyott, elkomorodok. Pár pillanat múlva két kezét a derekamon, majd egy nedves puszit is hagy a nyakamon, de én csak megmerevedve állok.
- Hé, bébi - hangja kétségbeesetten cseng, és miután elenged, szembefordul velem. - Ne haragudj rám - néz kiskutya szemekkel, de csak elveszek egy mézeskalácsfigurát és leharapom a fejét. Eléggé csúnyán nézhetek rá, mert szerencsétlenül megvakarja a fejét, és újabb próbálkozást tesz arra, hogy megbékítsen.
- Csak egy napot kértem amikor nem rohangálsz el - hajtom le a fejem szomorúan. - Nem érdekel, hogy már egy hónapja folyamatosan elmész itthonról, semmit nem mondasz, merre vagy kivel, fogadjam el a helyzetet és higgyem el, hogy hűséges vagy hozzám - öntöm ki neki a szívem, mire beharapja az alsó ajkát. - Merre voltál Louis? - ejtem ki a nevét suttogva, mire ő is beletúr a hajába. Szóval hazudni fog. Nagyszerű.
- Úgyse fogod elhinni nekem, amíg nem látod majd - lép közelebb egy lépést hozzám.
- Ez nekem nem elég így - fordítom el a fejem, mire megragadja arcom és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
- Babe, karácsony van. Nem lehet, hogy ma tökéletesen elfelejtjük a problémáinkat? A szülinapom kedvéért - ő is tudja mit mondjon ahhoz, hogy egy sóhaj kíséretében bólintsak, és szorosan az ölelésembe vonjam.
- De csak azért, mert karácsony van és a szülinapod. Egyébként borzasztóan haragszok rád. Úgy tűnik te fontosabb vagy nekem, mint én neked - vallom be őszintén, mire eltol magától.
- Erről szó sincs. A te szülinapi ajándékodat szervezem Liammel - Liam Louis legjobb barátja, de akkor is.
- De miért kell karácsonykor is az én szülinapi ajándékomat szervezni? - kérdezek vissza szomorúan.
- Mert közös szülinapi ajándék. Ígérem, az este folyamán elmondom. Most pedig, gyere, ideje megnézni valami karácsonyi filmet. Csak mi ketten - az enyémnél kisebb kezét a tenyerembe csúsztatja, és egy sóhaj kíséretében megadom magam. Mi értelme veszekedni? Csak feleslegesen felidegesítem magam. A nappaliban a DVD lejátszóhoz lép, én pedig egy hatalmas pokrócot keresek. A nappaliban az eddig elkészített étel és a mézeskalács illata terjeng, Lou pedig távirányítóval a kezében letelepszik mellém. Gyorsan elindítja a filmet, a mellkasára húz, én pedig őt is betakarom. Kezeim a mellkasán nyugszanak, göndör tincseimet mélyen a nyakhajlatába temetem. Belélegzem jellegzetes férfias illatát, és megmosolyogtat, hogy azt a parfümöt viseli, amit én vettem neki. Szaggatottan kifújom a levegőt, mire borzongás járja át a testét, ami mosolyt csal az arcomra. Imádom, hogy képes vagyok akár egy érintésemmel az őrületbe kergetni.
- Babe, ha nem hagyod abba, kihagyjuk a vacsorát, az ajándékozást és egyből a hálóban lyukadunk ki - markol bele erősen a derekamba, mire morcosan dünnyögni kezdek.
- De ma van a szülinapod. Szeretném ha felejthetetlen lenne - birizgálom a pólója alját, mire csak belepuszil a hajamba.
- Hidd el, felejthetetlen lesz - jelenik meg egy kisfiús mosoly a szája sarkában.
- Csak a mai nap teljesen a miénk - nézek magam elé szomorúan. - Holnap anyuékhoz kell mennünk, utána a te szüleidhez. Alig leszünk kettesben - sóhajtok fel. Talán túlságosan ragaszkodok hozzá.
- Bébi minden oké? Olyan feszült vagy. Ha lány lennél azt hinném éppen menstruálsz, de így nem tudom - vakarja meg tanácstalanul a fejét. Elnevetem magam a gondolatmenetén, és helyette szorosan lehunyom a szemem.
- Csak minden szar mostanában. Alig látjuk egymást, mert vagy én vagyok az egyetemen, vagy te melózol - sóhajtok fel, és olyan közel préselődök hozzá amennyire lehetséges.
- Hé. De legalább amikor látjuk egymást, együtt vagyunk - vigyorog rám, mire megforgatom a szemem. - Figyelj, édes. Négy éve járunk, rémlik? - úgy csinál mintha én felejteném el minden évben mikor jöttünk össze...
- Persze hogy rémlik - motyogom unottan.
- És most ez egy nehezebb időszak mindkettőnk számára. De a lényeg hogy itt vagyunk egymásnak - nyom egy puszit a homlokomra, mire mosolyogva bólintok.
- Imádom hogy egy hülyeségedet egy mondattal el tudsz felejtetni. Már nem haragszok, de legközelebb ha azt kérem, hogy legyél velem csak egy napra, és ne menj el, tartsd be az ígéretedet - felülök pont annyira, hogy szánk egyvonalban legyen, és óvatosan rátapasztom ajkaimat a szájára. Egy apró mosolyt megenged magának, de tudja, hogy utálom ha csók közben mosolyog, mert az olyan lekicsinyítő. Mintha rajtam nevetne, mert nekem ő volt az első - és egyben utolsó - ember, akit valaha megcsókoltam. Az utolsó első csókom... Még tisztán érzem, mikor először becézgette édesen az ajkaimat. Négy éve, pontosan ezen a napon.


*Négy évvel ezelőtt*
Idegesen igazítom meg huszadjára a hajam, hogy minden egyes tincs tökéletesen álljon. A sötétkék ingemet begondolom, de felül pár gombot kihagyok, így sokkal lazábbnak látszok. Hátha leplezni tudom az idegességem. Ha nincs a legjobb barátom, Niall és anya, akkor most valószínűleg a családommal tölteném a karácsonyom. Ehelyett az iskolai buliba készülök, ahová tuti nem mennék, ha Ő nem lenne ott. Az egész iskolában egyetlen ember sem keltette fel úgy az érdeklődésemet, mint Louis Tomlinson. A srác, aki a futball csapat kapitánya, ráadásul az összes lány utána sóvárog, tuti nem venne észre egy nála fiatalabb meleg srácot. Igazából, utálnom kéne, mert miatta jöttem rá arra, hogy a saját nememhez vonzódok, de Niall és a családom jól fogadták. Az az egyetlen probléma, hogy életemben először vagyok szerelmes, egy elérhetetlen személybe. Ez nem olyan, mint mikor valami világsztárnál érezzük ezt, hiszen az teljesen más. A világsztárok egy másik okból nem lehetnek soha a mieink. De itt vagyok én, Harry Styles, aki bele van zúgva Louis Tomlinson-ba, aki még csak egy pillantást se vetett rám sose. Illetve, én nem láttam.
És ráadásul, most végzős. Tehát még egy fél év, és valószínűleg soha többé nem láthatom őt. A nővérem szerint jobb lesz így, hiszen a rajongásom iránta csak egyoldalú, és úgyse fog összejönni a dolog. Említettem már milyen optimista egy nővérem van?
Az egész akkor kezdődött, mikor egy éve nekem jött az iskolában. Abban a pillanatban elvesztem a szemeiben, és igaz, csak gyorsan bocsánatot kért, már ment is tovább, az a találkozás örökre belevésődött az emlékezetembe. Akkor figyelhettem meg először kisfiús vonalait, kék szemeit, tökéletesen fehér fogait, és hogy mennyire istenien fest abban a kék csapatmezben.
Oké, fejezd be Harry, rosszabb vagy mint egy szerelmes tinilány. Mondjuk szerelmes is vagyok, annyi különbséggel, hogy én a srácok táborát erősítem.
- Harold, kész vagy már? - hallom meg a legjobb barátom, Niall hangját és a dübörgését az ajtómon. Megrázom a fejem, még egy utolsót fújok magamra a parfümömből, megigazítom a fekete szűk farmerem, és kitárom az ajtót.
- Hogy festek? - túrok bele a hajamba, mire végignéz rajtam, majd bólint.
- Ha most se vesz észre, akkor egy hatalmas farok - vigyorog rám, mire én is hasonlóképpen teszek. Igaz, Ni utálja Louis-t, azért mindig hagyja, hogy róla beszéljek neki. Bár néha kiakad, és megjegyzi, hogy nem a pszichológusom, és ő nem tud mit kezdeni a könnyes szememmel, mert nem vesz észre a kiszemeltem.
- Remélem tudod, hogy még mindig semmi kedvem ehhez az egészhez - vetem oda unottan, közben a szívem ezerrel ver, a tenyerem izzad, és alig várom, hogy odaérjünk, és lássam Őt.
- Hogyne  - forgatja meg a szemeit, és inkább gyorsan elbúcsúzok a családomtól, hogy indulhassunk.
Amint kiérünk a hideg levegőre, jobban összehúzom magamon a kabátomat, és átkozom az egész estét, hogy miért nem valami pulcsit vettem fel ehelyett a vékony kék ing helyett. De hát, tetszeni akarok Neki.
Mivel Niall már rendelkezik jogosítvánnyal, az ő kocsijával megyünk. Amint beülünk mindketten, beindítja az autót, de még gyorsan előhúzom az ajándékát, amit gondosan magammal hoztam.
- Boldog karácsonyt - nyújtom át neki a kis csomagot, amiben a kedvenc parfümje lapul. Minden évben megajándékozzuk egymást valami aprósággal, így vigyorogva nyúlok én is a felém tartott kis dobozkáért. Mikor meglátom az ajándékot, a szám egy hatalmas 'o' betűt formáz. Egy nyaklánc, méghozzá egy 'L' medállal.- Haver, ezt. Öhm, nem kellett volna. Köszönöm - nézek fel rá teljesen elérzékenyülve, mire csak vigyorog.
- Mielőtt örömödben sírni kezdesz, azt javaslom, induljunk - nevet fel, és rátapos a gázra.
Niall mellett ülni miközben vezet kész életveszély. Áthajt a piros lámpán, elő, 200 km/h-val megy mindenhol, így alig öt perc alatt oda is érünk, azonban végig halálfélelmem van. Soha többé nem ülök be mellé. 
- Neked hogy lehet egyáltalán jogsid? - szállok ki azonnal mikor megérkezünk, és hálát adok az égnek, amiért majd anyu jön értem ha hívom.
- Hát, negyedjére már meguntak és megadták - vigyorodik el, és szorosan mellettem lépked. A suli tornatermébe kell mennünk, hivatalosan az a buli helyszíne, és ahogy elnézem a diákokat, a puncsba valami ütősebb is került...
- Szerinted hányan ütik ki magukat ma teljesen? - kérdésemre vigyorogva megvonja a vállát, és röhögve figyeli a mellette elhaladó miniruhás lányokat. 
- Nem elegen - kacsint egyet, amint beérünk. 
Oké, azt gondoltam, hogy feldíszítik a termet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire kitesznek magukért. A dekoráció piros és zöld színben pompázik, egy karácsonyfát is felállítottak. Pár asztalt összetoltak, így egy hatalmas svédasztalhoz hasonló terítővel lefedett, kajával és itallal teli pult lett. A DJ a színpadon keveri az unalmasabbnál unalmasabb karácsonyi számokat, amiket minden évben agyon játszanak a rádiókban, és rengeteg diák táncol rájuk. Kissé feszengek, hiszen mindenki jellegzetes téli színekben nyomja, és én tökéletesen kirívok innen a sötétkék ingemmel. Kellett volna egy sál, vagy valami... 
- Ott van Cat, megyek beszélek vele - int a szőkeség, majd el is tűnik a tömegben. Talán nem kellett volna eljönnöm. Mindenki elvan, beszélget, táncol, én meg szerencsétlenül megálltam az ajtóban. Tipikus én. Iszok valamit és hazasétálok inkább. Mégis mit hittem? Hogy majd más lesz a mai este? Persze. 
Csalódottan, és könnyekkel küszködve sétálok a pulthoz, és öntenék magamnak egy kis narancslevet, mikor meghallok egy hangot magam mögül. 
- Megkóstolhatnád a puncsot. A srácok elég jóra csinálták - megfordulok a tengelyem körül, és nagyon meglepve fordulok a srác felé. Csak álmodok. Lehetetlen, hogy Louis Tomlinson éppen velem szemben áll, miközben félénk mosollyal nyújt felém egy poharat. 
- Köszönöm - hangom és kezem egyaránt remeg amint az ital után nyúlok. Csak bólint egyet, és poharát szájához emeli. 
- Beszélhetünk négyszemközt? Az udvaron áll egy magányos pad - vakarja meg idegesen a fejét. 
- Persze. Csak elmegyek a kabátomért - megindulok, és fogalmam sincs, követ-e. Vajon mit akarhat tőlem? Miről akar beszélni? És miért pont velem? 
Hallom magam mögött záródni a tornaterem ajtaját, így biztos vagyok benne, hogy utánam jött. 
Mivel az ő szekrénye itt van a tornaterem mellett, megvárom, amíg kiveszi a szövetkabátját, és egy mosolyt is kapok tőle. 
Miután az én kabátom is előkerült, sóhajtva követem az udvarra. 
A szívem a torkomban dobog, a tenyerem izzad, és sokkal jobban izgulok, mint mikor elindultunk. Most álmodok, vagy tényleg Louis Tomlinsonnal fogok beszélgetni? 
Amint kiérünk a hidegbe, összevonom magamon a kabátot, és fogvacogva szidom magamban a hideget. 
- Fázol? - tesz fel egy értelmetlen kérdést, mire megforgatom a szemem. 
- Nincs meleg - válaszomra kuncogás hagyja el a száját, pedig nem is volt vicces a megjegyzésem. 
Mikor odaérünk a padhoz, amiről beszélt, gyorsan lepattanok rá, ő pedig leül, eléggé közel hozzám. Az egyik pillanatban megérzem tenyerét a combomom, mire nagyot nyelek. Szemeivel rámpillant, én is visszanézek rá, szerintem látszik rajtam az idegesség. 
- Harry, te ugye a fiúkat szereted? - a szél belesűvít a fülembe, és csak reménykedek benne, hogy ez egy hülyeség. Honnan tudhatja? Egyedül Niall-nek meséltem erről. 
- Ha ez egy hülye felelsz vagy mersz, amit a haverjaid találtak ki, azt hiszem inkább hazamegyek - már készülnék arra, hogy elinduljak, de visszaránt. 
- Semmi felelsz vagy mersz-ről nincs szó. Végre összeszedem a bátorságomat hogy elmondjak neked valamit, de tudnom kell, hogy te is hasonlóképpen érzel-e - ledöbbenve nézek a kék szempárba. Látszik rajta, hogy őszintén beszél, de akkor sem tudok hinni neki. Már hogy lenne meleg? Ő tuti nem születik úgy, mint én...
Fogalmam sincs, mennyi ideje nézek rá teljesen elpirulva és döbbenten, mert csak egy szomorú mosoly kíséretében megrázza a fejét. 
- Szóval nem vagy meleg. Felejtsük el amit az előbb mondtam.
Gyerünk Harry! Itt az idő, mondd el neki, különben elrontasz mindent. Ha megteszed ezt a lépést, talán elkezdtek járni. Ha nem, talán örökre bánni fogod...
- Ne felejtsük el. Egy éve várok erre a beszélgetésre - a kezemet az ölembe ejtem, de elkapja a jobb karomat és ujjait az enyémekre kulcsolja. 
- Tudom, hogy ez így ultragáz. De nem tudlak kiverni a fejemből. Imádom a hajad, a szemed, a vonalaidat. Mindent. És szeretném, semmit nem szeretnék jobban, csak ha megtennél nekem valamit. Elvégre szülinapom van - mosolyodik el őszintén, mire bólintok. - Csókolj meg - suttogja csillogó szemekkel. 
Jó, oké, hivatalosan is álmodok. Ideje felébredni. 
- Még sose csináltam ilyet - vallom be őszintén, mire felnevet és arcát lassan közelíti az enyémhez. Vár. Vár arra, hogy megállítsam, hogy azt mondjam, ez egy hülyeség és hiba. De nem teszem, helyette bizonytalanul nekinyomom a számat az ajkainak. 
A testemet forróság járja át, az egész kezem bizsereg érintése miatt, gyengéden beletúr a hajamba, miközben csókol. 
Mi lesz ezután? Mi van ha csak játszott? 
Gyengéden becézgeti ajkaimat, én teljesen elpirulva hagyom, hogy irányítson. Mosolyogva válik el tőlem, és dönti homlokát az enyémnek. 
- Szeretnél még maradni, vagy vigyelek haza? - kérdezi édes hangon.
- Menjünk haza - bólint egyet és nyom egy puszit az arcomra. 

*Visszaemlékezés vége*

Miután megnéztük a filmet, Lou hasa feltűnően nagyot korgott, szóval leültünk vacsorázni. Agyondicsérte a főztömet, ahogy általában szokta, mert ő egyáltalán nem tud főzni. Szerintem nélkülem éhen halna...
Egy pezsgőt is bontott, mert ünneplünk. Több dolgot is. Karácsony, a szülinapja, az évfordulónk. Mindig nagy bajban vagyok azzal, mit vegyek neki, hiszen ez három eléggé fontos esemény egy napon. Idén egy ezüstnyaklánc mellett tettem le a voksomat, ami a nevem kezdőbetűjét formázza, hogy mindig vele lehessek, akkor is, ha éppen nem látjuk egymást. 
A fát is feldíszítettük, és eljött az ajándékozás pillanata. Mosolyogva nyújtom át neki a kis dobozt, amit gondosan becsomagoltam szívecskés csomagolópapírral. Amint kibontja, vigyorra húzza a száját, és ad egy puszit a számra.
- Köszönöm, babe - leheli az ajkamra, mire csak vigyorogva kinyújtom a kezem, hogy feltehessem neki. Amint becsatolom a láncot, nyomok egy puszit a nyakhajlatába. - Szerintem az én ajándékom felülmúlja ezt - a zsebébe nyúl, és egy kis dobozt húz elő, majd olyat tesz, hogy akaratlanul is elkerekedik a szemem és a szám elé kapom a kezem. 
Letérdel elém, és kinyitja a dobozkát. Egy arany gyűrű, igazán férfias darab, és valami van bele karcolva, de könnyektől képtelen vagyok elolvasni. 
- Harold Edward Styles. Tudom, hogy néha egy barom vagyok, és sajnálom, hogy el kellett mennem, de most lett kész a gyűrűd. Felejthetetlenné akartam tenni az évfordulónkat, és itt az ideje annak, hogy férj és férj legyünk. - ennél a mondatnál elnevetem magam, de nem zavarja, folytatja - Én vagyok a világ legszerencsésebb férfije, mert elfogadsz úgy ahogy vagyok. Ugyanúgy izgulok most a válaszodtól, mint mikor anno a kocsimba ülve négy éve megkérdeztem, járnál-e velem, és bemutattál a családodnak. Tudod, hogy nem vagyok túl érzelgős, és már ez is ezerszer több tőlem, mint amennyit várni lehet. Tegyél engem a világ legboldogabb férfijává, ha már a legszerencsésebb is én vagyok, és gyere hozzám, babe - az ujjamra húzza a gyűrűt, de én csak vadul bólogatva felhúzom magamhoz. 
- Igen, igen, igen, igen - ajkaimat az övéinek nyomom, és átkarolom a nyakát. Istenem, mennyire szeretem... És mennyire boldoggá tesz, akkor is, ha olyan néha amilyen. Vigyorogva elválik tőlem, és az ölelésébe von. Könnyes szemmel próbálom elolvasni a feliratot, de nem sikerül. 
- Lou, mi van beleírva? - törlöm meg a szemem. 
- Always in my heart, Harry Styles. Yours sincerely, Louis. 

2015. december 20., vasárnap

II. Ötödik

A tegnapi eléggé érdekes veszekedésünket - ha fogalmazhatok így - követően Harry nem nagyon szólt hozzám. Persze teljesen normálisan viselkedett, de látszott rajta, hogy nem szeretne velem egy társaságban lenni. Igazából, bántott is a dolog, és egy kicsit dühös is voltam a hisztije miatt. Semmi joga nincs ahhoz, hogy kiboruljon, hiszen Ő ment el, nem én. Mióta visszajött, rengetegszer gondoltam már arra, hogy talán jobb lett volna, ha nem teszi. Ha nem tér vissza, nem forgatja fel az életem, nem kavarja fel az érzéseimet, ha egyszerűen csak nem jön vissza. Mindent megváltoztatott, és nem feltétlenül örülök neki. Nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel, fogalmam sincs arról, mit akarok, csak azt tudom, hogy összezavarodtam. Mintha a régi, Harry iránt érzett érzelmek visszatértek volna, és elnyomnal minden mást. Annyira hiányzott, de nem szerethetek bele újra. Az nem lenne helyes. Egyszerűen nem tehetem meg, mert akkor bármikor leléphetne, és kedve szerint vissza, mert a naiv kis Angel mindig itr várja, és visszamegy hozzá. Hát nagyon nem. 
Gemma tegnap egy órán keresztül szabadkozott a telefonba, hogy nagyon sajnálja, most mindent elrontott, de nem ő tehet erről. Sophiát is felhívtam, aki most Niallel a srác anyukájánál segédkeznek egy felújításnál, így vele se találkozhatok kedvem szerint. Pedig már úgy beülnék egy kávézóba, és elmondanék neki mindent, hiszen mindig ezt csináltuk. 
Sóhajtva állok fel a kanapéról, Hope-ot ott hagyom a szőnyegen valami játékkal, és a konyhába érve az asztalon lévő kis cetlit az ujjaim közé veszem. Nekidőlök a konyhapultnak, és csak nézem Harry eléggé kiolvashatatlan írását, miszerint van egy kis elintéznivalója, majd jön. 
Pontosan ebben a pillanatban csörren meg a zsebemben a telefon, így miután gyorsan előveszem, meg sem nézve, ki keres, felveszem. 
- Igen? - szólok bele bizonytalanul. 
- Szia kicsim! - szinte ledöbbent, hogy apa hívott, mert nem nagyon szoktunk beszélni telefonon. Nagyon keveset látom, szinte soha, mióta Hope megszületett, még egyszer sem találkoztunk. Ők azt sem tudják, hogy Harry elhagyott... Francba... 
- Ó, szia apa - köszönök kissé feszengve, de ő lelkesen beszél, mintha nem is lenne semmi. 
- Otthon vagytok? - kérdezi, mire inkább előveszem a kedves oldalam, és válaszolok. 
- Igen, mondjuk ma Hope egy kicsit nyűgös, de megvagyunk - mosolyodok el, bár feleslegesen, úgysem látja. 
- Akkor remek, mert fél óra múlva ott vagyunk nálatok. Meglepetés! - kiált fel nevetve apu, én viszont lefagyok. Nem, nem, nem! Ó, francba! Mégis hogy hitetem el velük, hogy minden oké? Miért nem mondtam el nekik, hogy Harry egyszerűen elment? Istenem, Angel, egy szerencsétlen ember vagy... 
- De apu, nem is főztem, meg semmi ilyen - szabadkozok, miközben egy pohár vízért nyúlok. A torkom teljesen kiszáradt, egyszerűen nem tudom, mihez kezdjek most...
- Jaj, emiatt ne aggódj! Egész hétvégén sütöttünk, de már látni szeretném élőben is a kisunokámat. Meg persze titeket is - nevet fel a vonal végén, de én csak leblokkolok. Mihez kezdjek most? 
- Szuper! Várunk titeket! Most viszont mennem kell etetni - szabadkozok, és sietősre veszem a figurát. 
- Sziasztok! Legyetek jók, hamarosan megyünk! - gyorsan leteszem a telefont, és szaggatottan kifújom a levegőt. Mibe keveredtem bele?

***

Hope-pal a kezemben lépek oda az ajtóhoz, és tárom ki. Apa és Karen csillogó szemekkel üdvözölnek, majd apa egyből elkobozza a babámat, míg én Karent ölelem meg. 
- Jaj, befestetted a hajad? Milyen jól áll ez a szín! - lelkesedik a nő, mire mosolyogva bólintok. 
- Kellett egy kis változás - vonom meg a vállam, majd egyből témát váltok. - Liam és Sophia? Velük mi újság? - érdeklődök, de csak megrázza a fejét. 
- Tudod, most eléggé leköti őket a költözés, nem tudtak jönni, de puszilnak mindenkit, és üzenik, hogy hamarosan ők is jönnek majd. 
- Tiszta Harry ez a gyerek - nevet fel apu, aki könnyes szemekkel vizslatja az unokáját. Hope kacagva tűri a dobálózást, majd Karen is beszáll a 'csodáljuk Hope-ot' klubba. Egyszerűen hogy imádhatja mindenki? Ezt már tanítani kéne. 
- Semmiben nem hasonlít rám - nézem én is a kis csöppséget mosolyogva. 
- Szerintem meg igen - szól bele Karen is, mire észbekapok, és betessékelem őket. 
- Egy kávét kértek? - kérdezem a konyhába érve, de mindketten semlegesen megrázzák a fejüket. 
- Harry merre van? - néz rám apa ölében Hope-pal. 
- Akadt egy kis elintéznivalója, bármikor itt lehet - vakarom meg a fejem. Van egy ötletem igazából, amivel nem bukhatunk le...
- Annyit változtál mióta utoljára láttunk. Akkor még csak egy szerelmes tinilány voltál, most meg, egy kész nő - ámuldozik még mindig Karen, mikor hallom nyitódni az ajtót. Azonnal apuékra nézek, majd sietősen elhagyom a konyhát. 
- Egy perc és itt vagyunk - mosolygok vissza az ajtóból. 
Majd azonnal letámadom Harryt. A srác egyszerű fekete famert, és szürke pulcsit visel, ami annyira jól áll neki, hogy látványától azonnal beharapom az alsó ajkam, de aztán a feladatra koncentrálok. A srác elég furán néz rám, mikor pár centivel előtte fékezek le, és egyből belevágok a dolgok közepébe. 
- Itt vannak apuék - mondom ki halkan, mire felhúzza a szemöldökét. 
- Eljöttek idáig? - kérdezi furán, de csak legyintek egyet. 
- Nem ez a lényeg. Ők nem tudnak semmiről - vakarom meg a fejem, mire eléggé érdekesen viszlat. 
- Ó. Ők nem tudják, hogy én... - dadog össze-vissza, mire bólintok. 
- Igen. Máskor nem kérnék ilyet. De most muszáj eljátszanunk, hogy együtt vagyunk - zárom rövidre a témát, mire gondolkozóba esik. 
- És ez miért jó nekem? - veszi fontolóra a dolgot, mire sóhajtok. 
- Nem kell a kanapén aludnod - sütöm le a szemem. 
- Hanem? Aludjak a kocsiban? - háborodik fel, de csak összeszorítom a fogam. 
- Velem alszol ma. A franciaágyon, a szobánkban - bököm ki, mire elvigyorodik. 
- Van még egy feltételem - mondja perverz mosollyal. 
- Jézusom Harry, nem fogom lefeküdni veled ezért - forgatom meg a szemem, mire elneveti magát. 
- Nem ezt akartam. Ha el kell játszanunk, hogy együtt vagyunk, hozzád kell érnem. És te hagyni fogod - a szemében játékosság csillan, mire lehunyom a szemem. 
- Rendben. De nincs csók - szögezem le, mire lebiggyeszti az alsó ajkát. 
- Rendben. De akkor például egy ilyet büntetlenül megcsinálhatok - mire észbekapok, már keze a derekamon pihen, a hátam a falnak támasztva, és a srác vihorászva figyeli döbbent arckifejezésemet. 
- Meg - egyezek bele, mire ujjait rákulcsolja az enyémekre. A szokatlan érzéstől végigfut a hideg a hátamon, ahol bőre érinti az enyémet, mintha áramütés futott volna végig. Harry levakarhatatlan vigyorral lép be a konyhába, és üdvözli apuékat. 
- Jó napot - huppan le egy székre. Mielőtt kihúznék egy másikat, és leülnék rá, magára húz, így az ölébe kerülök. Gyilkos tekintettel fordulok felé, de beledörmögi a nyakamba úgy, hogy csak én halljam a válaszát.
- Azt mondtad játszunk - nyom egy puszit a nyakhajlatomba, mire megborzongok. A srác csak elfojt egy nevetést, és apuék beszélgetésére koncentrál. 
Képtelen vagyok figyelni a tudattal, hogy az ölében ülök, keze átkulcsolja a derekam, és a hasamnál állapodik meg, miközben az állát a nyakamba temeti. 
Jobban vágyom az érintésére, mint gondoltam, és ez nem lesz így jó. Túl gyenge leszek, és visszahódít... Vagy ez már megtörtént, csak magamnak sem merem bevallani? Ki tudja... 
Időközben különböző témákat vesézünk ki, hozok mindenkinek narancslevet, kekszet egy tálba, ropit, mindenféle rágcsálnivalót amit találok, és végre leülök. Újra Harry ölét választom, mert miért ne, és belekortyolok az italomba, mikor Karen egy olyat kérdez, amitől félrenyelek. 
- És Harry, nem tervezed, hogy megkéred Angel kezét? - A srác kicsit lefagy, én fuldoklok a kérdéstől, majd Harry rám néz, és mélyen a szemembe bámul. 
- Igen, akartam. De máshogy alakultak a dolgok - válaszol szomorkás mosollyal, mire Karen bólint. 
- Hát igen. Az élet néha igazságtalan. 
Képtelen vagyok megállni, hogy bele ne szóljak, pontosan Harryre nézve.
- Sokszor az.

***

Apa és Karen egész nap Hope-ot nyomorgatták. A kislány a nap végére már rendesen elfáradt, így Harryvel eléggé hamar, mindenfelé hiszti nélkül fürdettük le. Egy gyors tápszerezés és cumikeresés után már szinte ringatás nélkül elaludt.
Apaék már holnap korán reggel indulnak, amikor valószínűleg még mindenki aludni fog, így el is búcsúztak, miután megágyaztam nekik a vendégszobában. Harryvel megegyeztünk, hogy én kezdem a fürdést, így egy gyors zuhany után már nyakig betakarózva kapcsolgatom a tévét, ahol szokás szerint semmi nézhető nincs. 
A telefonom után nyúlok, pontosan akkor, mikor Harry belép, így nem kezdek SMS-ezni anyuval. Egy szál boxerben fekszik be mellém, és túl közel jön ahhoz, hogy már elfogadható legyen. 
- Nem fázol így aludni? - fordítom felé a tekintetem, mire vigyorogva felkönyököl. 
- Nem. De jó jel, hogy észrevetted - neveti el magát, de csak értetlenül nézek rá. 
- Mi? Miért? - kérdezem furán. 
- Mert így tudom, hogy végignéztél rajtam legalább egyszer mióta kijöttem onnan - mondja egósan, de csak megrázom a fejem.
- Ha nem néznék rád, akkor is eléggé szembetűnő lenne a sok csupasz bőrfelület - magyarázom szemforgatva, de idióta vigyorából ítélve, nem hatja meg, továbbra is neki van szerinte igaza. 
Miután nem válaszol, az éjjeliszekrény mellett lévő könyvemért és szemüvegemért nyúlok. Igen, ha sötétben olvasok, szükségem van rá. Egy egyszerű fekete keretes szemüvegről beszélünk, szóval semmi extra, mégis, milor felveszem, Harry egy 'uh' hangot hallatt. 
- És most mi van? - kérdezem sóhajtva. 
- Úgy nézel ki ebben, mint egy szexi titkárnő - válaszol, de zavaromban csak beharapom az alsó ajkam, mire felnyög. - Emlékszel mit mondtunk? Nincs szex a játék miatt. Ha nem hagyod ezt abba, nem garantálom, hogy nem teperlek le - motyogja túl közel hajolva hozzám, mire bólintok, és gyorsan leveszem a szemüvegem, mire szomorúan lebiggyeszti az alsó ajkát. 
Elhelyezkedek az ágyban, Harry kinyomja a tévét, de képtelen vagyok elaludni. A srác felé fordulok, aki mélyen a szemembe néz. Szó nélkül magához húz, a mellkasába temetem a fejem, és máris sokkal jobban megy az alvás. Egyszerűen megőrjít ez a srác...
- Harry - motyogom félálomban. 
- Hüm? - kérdez vissza már szinte alva. 
- Még mindig szeretsz? - szinte önkívületlen állapotban csúszik ki a számon, de miután belepuszil a hajamba, tudom, hogy semmi rosszat nem mondtam. 
- Igen. Még mindig ugyanakkora szenvedéllyel szeretlek - mosolyodik el a sötétben. 
- Jó éjt, Harry - a kezemet a hasán nyugtatom, de látszólag nem zavarja, mert újra belepuszil a hajamba, majd megszólal. 
- Jó éjt, szerelmem.

II.: Második

Nem várok senkit, így egy hatalmas sóhajjal, és az oldalamon lévő Hope-pal nyitom ki az ajtót, de amint meglátom, ki jött, egyből bezárom. Bezárnám, de az illető a lábával kitámasztja, így
lehetetlennek tűnik, hogy kizárjam. 
Sokat gondoltam erre a találkozásra. Voltak napok, hetek, mikor folyamatosan erről álmodtam, aztán, később felhagytam a reménnyel, miszerint valaha megtörténik. Az álmomban a nyakába ugrottan, megölelt, elmondta, mennyire szeret, és sajnálja, kezdjünk mindent elölről, hiszen ő a másfél év alatt senkivel nem csalt meg. Igen, egy tökéletes világban így történt volna ez az egész. De ez nem álom, ez a kőkemény valóság, melyben elhagyott egy gyerekkel együtt, és mikor ő úgy gondolta, másfél év után visszajött. Mégis mit keres itt? Kezdett az egész életem egyenesbe jönni, erre pont most toppan be, és rontja el az egészet? 
Pislogás nélkül meredek rá, ő csak elkerekedett szemekkel nézi a kezemben tartott csöppséget, aki kacagva néz vissza az apjára. A göndör fürtjei eléggé megnőttek, már nem is annyira göndören pompáznak, kezdenek egyenesedni, de talán meg jobban áll neki ez a felnőttesebb külső. Zöld szemei ugyanúgy világítanak, de most a szerelmes csillogás helyett értetlen szemekkel néz rám. A fehér póló kiemeli napbarnított bőrét, ami annyit jelenthet, hogy valami olyan helyre ment, ahol még novemberben is jó idő van. Egy gurulós bőröndöt tart a kezében, másikban egy pulcsit, és fél kézzel idegesen beletúr a hajába. 
Az agyam leblokkol, csak arra tudok gondolni, hogy itt áll az ajtómban. Másfél kínkeserves év után végre újra láthatom, még akkor is, ha számára a kislánya a legújabb dolog. Rám emeli tekintetét, hirtelen düh villan át szemein, és ez mozdulattal bent is terem a házban. Nem próbálkozik azzal, hogy megöleljen, puszit adjon, csak mereven áll, és figyel.Szemeit végigvezeti barna hullámos hajamon, ami lassan a hátam közepéig fog érni, a fehér pólómon, elidőzik tekintete a melleimen, amik valljuk be, a sok tejtől a kétszeresükre nőttek, fekete cicanadrágomon, majd újra a arcomnál áll meg. Szólásra nyitja a száját, de aztán becsukja, mint aki arra vár, hogy én kezdeményezzek beszélgetést. Ha, na még mit nem! Elmegy, és utána nem tud megszólalni? Akkor tessék csak, keresse a szavakat. 
Újra végigszánt göndör haján, majd megköszörüli a torkát, és újra a kislányunkra néz. 
- Mennyi idős? - csak ennyit kérdez, de én lesütöm a szemem. Szinte biztos, hogy meg fogja kérdőjelezni, hogy ő az apuka, de ha kell, csináljon apasági tesztet, akkor úgyis kiderül. 
- Hat hónapos - motyogom halkan, mire fejben számolni kezd. Összeadja a hónapokat, majd elborzad. 
- Van egy lányom, és nem szóltál róla? - emeli fel egy kicsit a hangját, de kihúzom magam, és leállítom. 
- Ne kiabálj velem, semmi jogod nincs hozzá. Mégis mikor kellett volna elmondanom? Amikor a leveledet olvasva bőgtem a sarokban, mikor te ki tudja hol voltál, mit csináltál, és kivel voltál? Igazad van, szerintem is - mondom mérgesen, a sírás határán állva, de nem hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Nem szabad gyengének tűnnöm előtte. 
- Nézd, Angel - sóhajt egy hatalmasat. - Még mindketten fiatalok voltunk, nem álltunk készen ekkora dolgokra - mondja szemrebbenés nélkül, mire hisztérikusan elröhögöm magam. Másfél év után komolyan csak ennyit tud kibökni? Hát ez kész. 
- Igen, igazad van, az alatt az egy év alatt tényleg felnőttünk - húzom szomorú mosolyra mosolyra a számat, és nyomok egy puszit Hope hajába, aki édesen kacagva nyúl Harry felé. 
- Ha tudom, hogy terhes vagy... - suttogja inkább magának, mint nekem, de csak megforgatom a szemem. 
- Akkor mi? Nem hagysz el, mert gyereked van? Kérlek, így legalább kiélted magad, és nem a lányodat pelenkáztad - mondom gúnyosan, mire látszólag elpattan benne valami. 
- Nem tetszik az új stílusod - morogja, mire csak felnevetek. Semmi joga elkönyvelni valakinek, mikor másfél évet kihagyott az életemből. 
- Nem tetszik, hogy elhagytál - válaszolok hasonlóan az iménti mondatához. 
- Nem tudnánk beszélni? Mondjuk a konyhában - dörzsöli meg az orrnyergét, mire kicsit megszánom. Bólintok, és Hope-pal együtt megindulok a konyha felé, majd mikor odaérek, lazán nekitámaszkodok a konyhapultnak, és várom Harry mit akar felhozni témának. 
Hope mocorog a kezemben, és Harry felé pillantgat, aki még mindig sokkos állapotban figyel. Mint aki nem tudja feldolgozni, hogy van egy lánya. 
Valamivel kedvesebben próbálom folytatni, hiszen ki tudja, mit akar. Ha esetleg itt marad, remélem, nem hozza ki belőlem a régi énem. Aki képtelen volt elviselni egy srác hiányát, napokig bőgött... Nem, soha nem térhet vissza ez az Angel. 
- Miről beszéljünk? - kérdezem sóhajtva, miközben odasétálok az asztalhoz, és lepattanok egy székre. Megáll előttem pár lépéssel, és sóhajtva beletúr a hajába. Oké, ezalatt az egy év alatt szinte semmit sem változott, mégis szembetűnő a változás. Ez egy egészen értelmes mondat lett, Angel, gratulálok...
- Mondjuk rólunk. Vagy a gyerekről - süti le a szemét, mire megszánom. Most tudja meg, hogy van egy lánya és semmit nem tud róla.
- Hope - javítom ki, mire felcsillan a szeme. 
- Hope? - kérdez vissza mosolyogva. 
- Igen. Május kilencedikén született, nagyon jó gyerek, végigalussza az éjszakát, egy rossz szavam nem lehet. Egyszerűen imádnivaló, mindenki odáig van érte. Anya tejet eszik, de már egyre többször adok neki tápszert és babaételt, bár azokat nagyon nem szereti. Imádja a férfiakat, a nevelőapádat, Gemmát, az egész családodat. Néha hisztis, igényli a napi két sétát, de amúgy nagyon jó gyerek - kezdek el fecsegni őszinte anyai büszkeséggel, amiért ilyen jó kislányom van. Harry félve lepillant rám, és remegő hangon szól hozzám. 
- Megfoghatom? - hangjában némi félelmet vélek felfedezni, de csak elnevetem magam, és odatartom hozzá. 
- A lányod - mosolygok az orrom alatt, mire elveszi a kislányunkat, és gyakorlott mozdulattal megfogja. Őszinte csodálattal néz végig a lányán, és akármennyire se szeretném, hasonlítanak egymásra. Jobban, mint kellene.
Hope, mintha megéreznél, hogy az apja tartja a kezében, azonnal édesen kacagni kezd, megfog a markában egy göndör tincset, és húzni kezdi, teljes babaerejéből. Harry arckifejezését látva halkan felkuncogok, majd beleharapok a számba, mikor Harry rosszalóan rám néz.
- Annyira gyönyörű - suttogja a srác teljes extázisban, mire hatalmas mosoly terül szét az arcomon.
- Mi hoztuk össze - motyogom halkan, mire csillogó szemekkel felém fordul. Oké, nem mondom azt, hogy nem haragszok rá, mert hazudnék. De együtt hoztuk össze egy a babát, a mi érdemünk, és bármennyire is nem szeretném, ez örökre össze fog kötni vele.
- Kételkedtem abban, hogy én vagyok az apa - szólal meg halkan, mire megrázom a fejem.
- Ha nem a tiéd lenne, már rég együtt nevelném az apával - közlöm szárazon, de rám se hederít, folytatja.
- De annyira hasonlít rám, hogy ha akarnám se tudnám letagadni - fejezi be még mindig halkan, majd Hope kacaja tölti be a teret. A kislány csillogó szemekkel nézi az apját, aki gügyögve beszél hozzá. - Hogy bírtad ki egyedül? Jézusom, annyira sajnálom... Egy barom voltam.. - mondja lesütött szemekkel, és elkezdi ringatni a kicsit. Megvonom a vállam, de összeszorul a torkom.
Erre a kérdésre egyetlen választ tudok mondani: Borzalmasan. Egyszerűen kibírhatatlan volt az első hónap egyedül egy gyerekkel, mert teljesen tapasztalatlanul kezdtem hozzá a dolgokhoz. Nem tudtam etetni, tisztába rakni, túl ügyetlen voltam hozzá. Aztán, mikor napi rutinom lett a koránkelés, hogy a picit etessem, a pelenkázás, az etetés, egyre jobban belejöttem. Rengeteg tejem volt, csak Hope nem használta ki, mert egyáltalán nem tudott szopizni. Vagy túl erősen harapott rá, és nem szívott jól, vagy egyáltalán nem szívott semmit. Aztán már ő is belejött, és alig vártam, hogy a reggelre összegyűlt tejet végre megigya, mert már borzasztóan fájtak a melleim. Mára szinte rutinos mozdulatokkal etetek, hozzászoktam a dolgokhoz, és minden rendben.
- Nem tagadom: nagyon nehéz volt. De mit kellett volna tennem? Egyszerűen beletörődtem mindenbe, és elfogadtam a helyzetet, majd belerázódtam - teljesen egyszerűen válaszolok, de akkor is pár könnycsepp gyűlik a szemembe. Harry szeme szomorúan siklik rám, majd egy hangos sóhaj hagyja el a száját. 
- Sajnálom. Ha tudtam volna... - szabadkozik újra. Csak szomorú mosolyra húzom a számat, és a kislányom után nyúlok. Harry szó nélkül adja vissza, mire a hajamat hátradobva fogom meg Hope-ot. 
- Már nem számít Harry. Legalább boldog voltál - kerülöm ki, és elindulok a nappali felé. 
- Nélküled sose voltam boldog - hallom meg az elgyötört hangot, de tuti, hogy képzelődtem. 
Amint beérek a nappaliba, Hope-ot azonnal lerakom a kis játszó ágyacskába, és szembe fordulok Harry-vel.
Lehuppan a kanapéra, és várakozó szemekkel pillant rám. Csak sóhajtva leülök mellé, felé fordulok, és várom, hogy miről akarna beszélni.
Talán lazának tűnök, de ez a váratlan találkozás belülről kikészít. Egyszerűen nem tudom hova tenni, fogalmam sincs, hogy viselkedjek, egyszerűen ez az egész egy nagy hülyeségnek tűnik. Mintha álmodnék, körülbelül úgy érzem most magam.
Annyit változott ezalatt az idő alatt. A haja kicsit megnőtt, szemei elvesztették azt a szokásos csillogást, amivel mindig rám nézett, sokkal felnőttesebb, férfiasabb lett, és talán egy kicsit meg is komolyodott, pedig csak egy év telt el. Talán én is ennyit változtam?
Mintha olvasna a gondolataimban, óvatos mosollyal végignéz rajtam.
- Tetszik az új hajad. A szőke a gyengém, de megbolondulok a barnáért - közli vigyorogva, de csak megeresztek egy apró mosolyt, miközben felhúzom a térdem.
- Hát, igen, kellett az újítás - vonom meg a vállam, mire elkomorodik és bólint. - Miről szeretnél beszélni? - kérdezem valamivel kedvesebben, és végre hangos sóhajjal belekezd.
- Rólunk - mondja ki, nekem meg összeszorul a torkom. Pont az a téma, amiről a legkevésbé se szeretnék beszélni soha senkiről. Harryt lezártnak tekintettem egy órával ezelőttig, egy olyan srácnak, aki csak ugyanúgy összetörte a szívem, minta többi. Mégis, ez a látogatás teljesen felzaklat, hirtelen minden érzés előtör, felerősödik, és megállíthatatlanná válik. Összeszorul a torkom, a szemembe könnyek gyűlnek, és látszólag Harry is észreveszi a bennem harcoló érzelmek kavalkádját, mert kezét a combomra simítja, és gyengéden megszorítja. Szinte azonnal ellököm onnan, légzésemet csillapítom, és kicsit összeszedem magam.
- Nincs olyan, hogy rólunk. nincs olyan, hogy mi. Vagy te, és vagyok én. Szóval nincs miről beszélni - mondom komoran, miközben folyamatosan a gyönyörű szemeibe nézek. Jézusom...
- Ne mondd ezt - kéri összezavarodva, és kétségbeesetten.
- Elhagytál. El sem köszöntél. Egy gyereket nélküled kellett megszülnöm. Tudod, egy normális apa fogja a anya kezét a szülőszobában, nem éppen valaki mást fektet meg - válaszolok gúnyosan, mire összeszorítja a szemét, és megfeszülnek az izmai. Talán könyörtelen vagyok? Na és? Minden vád igaz...
- Egy nővel sem voltam rajtad kívül - válaszol, de csak felnevetek. Na persze.
- És ezt higgyem is el? Kibírtad egy évig szex nélkül? - szomorú mosollyal nyugtázom szótlanságát. Remek. Ezek szerint, ha úgy vesszük, meg is csalt. Még egy dolog, amit felírhatok a bűneihez. - Teljesen mindegy, felesleges erőltetni ezt a beszélgetést, tökéletesen megértelek - hajtom le a fejem, majd eszembe jut, hogy én is féltékennyé tehetném, ha akarnám. És győz az akarat, így diadalittas mosollyal pillantok vissza rá. - És ne érezd magad emiatt rosszul, nekem is van valakim - az arckifejezéséért már megérte ezt elmondani. Azt a fajta döbbenetet, ami kiül az arcára, még sose láttam, és szinte azonnal fel is pattan. 
- Ki? - kérdezi idegesen, és fel-le sétálgat a szobában. 
- A neve Louis - vonom meg a vállam, mire felém kapja a fejét. 
- Akkor hamar továbbléptél rajtam - hanyatlik vissza szomorúan a kanapéra, mire hangos sóhajjal magyarázkodni kezdek. 
- Csak három hónapja kezdtünk el találkozgatni, egyelőre csak randizgatunk - látszólag megkönnyebbül, és ejti a témát. 
- Akkor ránk már semmi esély? - kérdezi szomorú mosollyal, mire beharapom az alsó ajkam, és megvonom a vállam. Hope pontosan ebben a pillanatban sír fel, így gyorsan odasietek a kiságyhoz. Harry követ, és megáll mellettem, miközben a kislányunkat nézi. 
- Figyelj. Nem mondom azt, hogy nulla százalék, mert azzal hazudnék. De mindenemmel az ellen leszek, hogy újra belédszeressek - mondom ki teljesen őszintén, mire elvigyorodik, és közelebb lép. 
- Én meg minden erőmmel azon leszek, hogy visszahódítsalak - hajol közelebb, és a fülembe suttog, miközben elindul mellettem. - Itt maradok addig, amíg akarod, segítek Hope-pal, és elalszok a kanapén - jelenti ki, és már ott is hagy. Csak elkerekedett szemekkel nézek magam elé, majd megrázom a fejem, és elindulok az emeletre, a lányommal a karomon. 

2015. december 6., vasárnap

II.: Első

Sziasztok!
Meg is érkeztem az első résszel! :) 
Már felbukkam egy új szereplő, egy fontos szereplő ;)
Kicsit húzom az agyatokat, legkötelebb csak két hét múlva ilyenkor rakok ki részt :D
Jó olvasást! :)



Sóhajtva, és kissé nehezen tolom ki a babakocsit, és miután bezárom az ajtót, összehúzom magamon a kabátom. November vége felé járunk, eléggé hűvös már az idő, így Hope-ot is bebugyoláltam. Anya szerint néha túlöltöztetem, de szerintem így biztos, hogy nem fázik meg. Mivel a reggeli sétánkat tesszük meg éppen, még álmosan, nagyokat pislogva szemléli a körülötte lévő világot, míg én mosolyogva figyelem nagy ásításait. Eddig is szerettem a gyerekeket, de mióta Hope megszületett, egyszerűen imádok babázni. Más anyuka a szülés után megutálja örökre a gyerekeket, amit egyáltalán nem értek, mert hogy lehet őket utálni? Apró emberkék, akiknek szükségük van a szülők szeretetére. Nincsenek nagy igényeik, pont ezt szeretem Hope-ban is. 
Sokan rácsodálkoznak, hogy mennyire látszik rajta, milyen nagy szeretetben él, mikor egyedül nevelem. Mikor Louisval először találkoztunk, ő sem hitte el, hogy Harry elhagyott, hiszen akkor béke árad szerinte a tekintetemből, amilyen csak egy férjes nőjéből szokott. 
A következő kérdése az volt, hogy utálom-e Harry-t. 
Nem utálom. Egyszerűen csak sajnálom, hogy ilyen lezáratlanul itt kellett hagynia. Sosem tudnám utálni, hiszen valaha szerettem. 
A reggeli gyér napsütés, ami így október környékén elég ritka, megvilágítja az arcom és egy hatalmas mosoly terül szét rajta, mikor meglátom a játszóteret. A házunktól tíz percnyi babakocsis lassú sétára van, és amint meglátom a szabad hintát, azonnal odastartolok. Óvatosan kiveszem Hope-ot a babakocsiból, beleültetem a babahintába, és lökni kezdem. Ilyenkor mindig kacagva lógatja a kezét-lábát, ami belőlem mint mindig, most is egy vigyort vált ki. Ilyenkor nem létezik más, csak én vagyok és a kislányom, akinek mindig csillog a szeme, mindig mosolyog, ha éppen nem fáj a hasa, és mindig olyan szeretnivaló. Egyszerűen csak mosolygásra készteti az embert a kis sapkás boldog babaarcával, gügyögésével, kacajával. 
- Milyen szép baba - hallok meg egy férfi hangot magam mögül, és mosolyogva fordulok Louis felé, aki vigyorogva belerakja a kisfiát a hintába. 
- Hát ti? - kérdezem mosolyogva, miközben tovább lököm a lányomat. 
- Reggeli gyors játszótér, mert már nem bírok vele - nevet fel halkan, és nyom egy puszit az arcomra. Sajátos köszönése, már eléggé megszoktam, nem hoz zavarba. 
- Hozzánk bármikor átjöhettek, te is tudod - csak bólint egyet, és továbbra is löki a kis Adamet. A barna hajú kisfiú vigyorgó, rossz tekintettel figyeli az apját, aki karikás, fáradt szemekkel, rosszallóan néz a fiára.
- Tudom, de nem akartunk reggel zavarni - válaszol kimérten, és ez is egy azok közül, amiket szeretek benne. 
- Ti sose zavartok. Maximum meg kéne várnotok, amíg Hope-ot megszoptatom - vonom meg a vállam, mire felém kapja a fejét, és egy kisfiús mosollyal ajándékoz meg. Hirtelen elkomorodik, és gyorsan témát vált. 
- Angel, jövőhét pénteken ráérsz? - harapja be az alsó ajkát, mire szinte azonnal rávágom a választ. 
- Persze. Majd Sophia vagy Gemma vigyáz Hope-ra - mondom mosolyogva, mire felcsillan a szeme, majd azonnal el is komorodik, és megköszörüli a torkát. 
- Volna kedved elmenni vacsorázni? - kérdezi nagyra nyílt szemekkel, mire automatikusan elmosolyodok. Szeretem azt is benne, hogy mindig így kérdez meg, ha randira hív. Általában egyszerű éttermekbe visz, mert nem igazán kedveli egyikünk sem a puccos helyeket, de mindig nagyon jól érzem magam vele. Már odáig eljutottunk, hogy megfogja a kezem, de elmondása szerint nem szeretné elsietni a dolgokat, amit nagyon is megértek. 
Adam anyját még egyetemen ismerte meg, elsiették a dolgokat, a lány teherbe esett, és Louis-ra bízta a gyereket. Így romba döntötte az álmát, mert huszonkét évesen ott kellett hagynia az egyetemet, és felnevelni a kisfiút. 
Ezért akar velem lassabban haladni, nem akar meggondolatlan lenni, mert már nem csak a saját életét rontaná el, hanem a fiát is. 
- Persze - bólintok rá a vacsora meghívásra, mire végre őszintén elmosolyodik, és közelebb lép hozzám egy lépéssel. 
- Akkor nyolcra ott vagyok érted, rendben? - kérdezi meg újra, de a válaszom nem változik, újra fejbólintással jelzem, hogy rendben van a dolog. - Képzeld, az anyja - mutat a fejével a kissrác irányába - újra felbukkant, és látni akarja a fiát - sóhajt egy hatalmasat, nekem pedig végigfut a hideg a hátamon. 
- És mit mondtál neki? - kérdezem kicsit félve a választól, mire a srác fújtat egyet, és kiakadva válaszol. 
- Szerinted? Természetesen elküldtem, és közöltem vele, hogy felejtse el, soha nem fogja látni a gyerekét, ha élete első három évében elhagyta. - Látszólag teljesen felzaklatta a látogatás. A szeme sokkal fáradtabban csillog, mintha már a lány említésére megfájdulna a szíve, így meggondolatlanul cselekszek. Tenyeremet az övébe csúsztatom, ujjaimat rákulcsolom az övéire, és szorítok egyet rajta. Értetlenül néz rám, majd mikor tudatosul benne, hogy kéz a kézben lökjük a gyerekeinket, elmosolyodik, és ő is rászorít az én kezemre. 
- Teljesen helyesen cselekedtél - mosolygok rá én is, majd a következő pillanatban Hope felsír. Ösztönösen engedem el a kezét, és emelem ki a kislányomat, ezzel kezdem el csillapítani a sírását. De csak nem akarja abbahagyni, így sóhajtva Lousira nézek. - Megfognád, amíg megkeresem a tápszert? - azonnal a kezébe nyomom, meg se várva a válaszát, mire felveszi a babatartó pózt, és beszélni kezd a síró lányomhoz. 
- Hope baba, ne sírj, mert anyu akkor aggódni fog. Mi a baj? Fáj valamit? Vagy csak uncsi a hinta? - kezd el gügyögni a kicsimnek, miközben apás mozdulatokkal a feje felé emeli. Hope abbahagyja a sírást, és nevetve rázogatja meg apró kezeit, mire értetlenül fordulok felé. Talán hiányzik neki egy férfi a háznál? Egy apukára vágyik, aki folyton mellette van? 
Talán erre lenne szüksége. Istenem, Harry, hol vagy, mikor kellenél a lányodnak?
Sóhajtva hagyom abba a kotorászást, és megkönnyebbülve nézek Louisra. 
- Köszönöm. Nem tudom, mi van vele, egyre jobban szereti, ha férfiak foglalkoznak vele - mosolygok rá, mire csak bólint, és továbbra is ringatja a kicsimet. 
- Talán hiányzik neki egy apuka - vonja meg a vállát, mire könnyek gyűlnek a szemembe, de bólintok. Van valami, amit nagyon jól tudom, hogy sose tudok majd megadni neki: egy apát. 
Louis látszólag lefehéredik, és hebegve megszólal. 
- Úristen, ne sírj, nem úgy gondoltam - terem mellettem egy lépéssel, és bűntudatos szemekkel néz rám. Mosolyogva megrázom a fejem, letörlöm a könnyeket, és mélyen a szemébe nézek. 
- Nem a te hibád. Harryé - veszem el a lányomat, aki szinte azonnal menne vissza Louishoz. Berakom a babakocsiba, és az engem figyelő fiúra pillantok.
- Harry egy barom volt, mikor elhagyott téged. Nem ismerem, de élete legnagyobb hibáját követte el, mikor elment - simít ki egy barna tincset a szememből, és mosolyogva figyel. Ismeri az egész történetet, mindent elmeséltem neki. Tudja minden egyes gondolatom, amire akkor gondoltam, minden egyes kételyem, tudja, hogy Harry nem tud a gyerekről, tudja, hogy mennyire fájt ez az egész. 
- Életem legrosszabb napja volt - suttogom elkeseredetten, mire a karjaiba húz, és szorosan átölel. Megnyugtat a szívverése, amit a mellkasának döntött fejem miatt tökéletesen hallok, ahogy belepuszil a hajamba, és érzem, hogy mellettem áll. 
- Tudom. Átérzem - motyogja halkan. 
- Annyira köszönöm, hogy Te mellettem vagy - hangsúlyozom a 'Te' szócskát. 
- Ha esetleg Hope apára vágyik, vagy nem tudsz vele mit kezdeni, tudod hol találsz. Rám bármikor számíthatsz - kicsit eltolom magamtól, és hálásan pillantok fel rá. Mosolyogva néz rám, és most kivételesen én nyomok egy puszit az arcára. Kicsit meglepődik, de azonnal elmosolyodik, és nevetve megszólal.
- Mit szólnál a most péntekhez is? - nevetve válaszolok, de még mindig öleli a derekam. 
- Tökéletes lesz. Nyolcra értem jössz? - kérdezek vissza én is, mire ő is nevetve bólint. 
- Nyolcra ott vagyok érted - kibontakozok az ölelésből, és megfogom a babakocsit. 
- Lassan mennünk kell haza. Majd találkozunk. Sziasztok - intek mosolyogva az apukának és a fiának, mire Louis vigyorogva bólint, és ő is elköszön.

***

Sóhajtva dőlök le a kanapéra, miközben Hope a kiságyában játszik valami nagy kockával, amit Gemma vett neki. Miután hazajöttünk, megetettem a babám, aztán csak játszottunk, majd délben újra evett, és lefektettem aludni. Borzasztóan aludt, ha jól számolom, összesen egy órát, így inkább kivettem, és délután fárasztani próbáltam. Most fél öt van, kint már erősen sötétedik, Hope egyre nagyobbakat ásít, de azért sem szabad hagynom, hogy elaludjon.
Nappal semmit sem alszik, éjszaka viszont csak egyszer kelek fel hozzá, mert teljesen békésen alszik. Éjfélkor etetem, így akkor is fel kell keltenem, de talán majd lassan ezt az etetést elhanyagolhatnám. Akkor őt sem kéne kelteni, én is aludhatnék, mert kezd rajtam meglátszódni a folyamatos fáradtság. Oké, egy rossz szavam se lehet, de egész nap a gyerek mellett lenni, ringatni, játszani vele, emellett az itthoni teendőket is elvégezni... Nem egy leányálom...
A telefonom csörgése riaszt fel, így gyorsan elhúzom a képernyőt, meg sem nézve, ki hívott. Anyu szinte azonnal beleszól, újabb aggódó kérdéseket tesz fel.
- Szia kicsim! Minden oké? - sóhajtva elmosolyodom. Mióta megszültem, anya borzasztóan sokat aggódik értem és Hope-ért, bár semmi oka rá. Szerintem egész jó anya vagyok, nem lehet panaszkodni. Ahhoz képest, hogy egyedül csinálok mindent... 
- Szia anyu! Persze, mint minden nap, ma sem történt velünk semmi érdekes - darálom le a szokásos szöveget, mire hangos sóhajt hallat, és már beszél is egy teljesen másik témáról. 
- Egyszerűen féltelek. Huszonegy éves vagy az Isten szerelmére, és máris egyedül élsz egy hat hónapos gyerekkel - megforgatom a szemem, de valamiben igaza van. Ha Harry itt lenne, nem kéne egyedül élnem egy hat hónapos gyerekkel... 
- Hát, korán kezdtem? - kérdezem beharapott alsó ajkakkal. 
- Nem kéne aggódnom, ha Harry nem hagyott volna el. Nem sétált volna ki az életedből egy darab papírt hagyva maga után - igen, a családom eléggé nem érti Harry okait, és én sem. Nem utálják, mert tudják, hogy nem tud a gyerekről, de ez nem változtat semmin. Akkor is elment, itt hagyott...
- Anyu, hányszor beszéltük már ezt meg? - kérdezem, miközben szaggatottan kifújom a levegőt. 
- Sokszor. De nem elégszer. Remélem, legközelebb valamivel okosabb leszel - kezdi a dorgálást. 
- Legközelebb nem hagyom magam teherbe ejteni - motyogom az orrom alatt. 
- Ez az én okos lányom! - kiált fel nevetve anya, de csak mosolyogva megforgatom a szemem. 
- És mikor jöttök hozzánk? - kérdezem teljesem bezsongva. 
- Nem tudom. Tudod, most elég sok a munka, meg a szabadságot sem adják ki a napokban, szóval fogalmam sincs, sajnálom kicsim - sóhajt egy hatalmasat. Csak bólintok, felfogom a szavak súlyát, és igyekszek a továbbiakban másról beszélni. 
- Persze, megértem. Egyébként, pénteken újra vacsorázni megyek Louisval - szűröm ki a fogaim között, mire felkuncog. 
- A sráccal, aki még csak meg se csókolt eddig, pedig három hónapja ismered? - hát igen, anya mindenről tud...
- Hé, engem nem zavar a tempó! Jobb mint az első randin szexelni - forgatom meg a szemem, mire anya hangosabban elneveti magát. 
- Ahogy mesélted, kész úriember - hallom a hangján, hogy mosolyog, ami belőlem is egy vigyort vált ki. 
- Az is. És imádja Hope-ot. És nem zavarja, hogy van gyerekem, mert neki is van egy imádnivaló kisfia - mesélem anyának boldogan, de feleslegesen, mert már tudja ezeket. 
- Hát, ha tényleg olyan, mint amilyennek elmondtad, akkor tényleg jó srác lehet - érzem, hogy nem őszintén beszél, de erre most nem akarok kitérni. - De nem kéne még várni? Harry-re... - azt hiszem, lassan földhöz kéne vágni a telefont. Hogy mondhat ilyet? 
- Mégis mire várjak? És ha visszajön? Tegyek úgy, mintha ez a másfél év meg nem történt lenne? Mit vársz tőlem? Azért ezt te se kérheted - rázom meg a fejem kiakadva, mire kínos csönd támad a vonal végén. 
- Tudod mit? Igazad van. Éld az életed - eléggé közömbösen mondja ezt, mire beharapom az alsó ajkam. 
- Köszönöm - forgatom meg a szemem, pontosan akkor, mikor Hope elkezd sírni. - Most mennem kell, Hope sír - és le is teszem a telefont. Kiemelem a babámat a kiságyból, de megszólal a csengő. Sóhajtva, gyerekkel az oldalamon vágtatok ki az ajtóig, rossz előérzettel, kissé sokkos állapotban. Bárki is jön, ha meglát, szerintem sírva el fog futni...

2015. november 29., vasárnap

II.: Prológus

Sziasztok olvasók! :) 
Visszatért a TVAV, immáron az új évaddal, ami rengeteg új fordulatot, új szereplőket, új helyzeteket tartalmaz! :) olyan dolgokat próbálok ebben az évadban leírni, amik teljesen újak számomra xD
Remélem ez is tetszeni fog nektek, bár ez teljesen más lesz, mint az előző! :) 
Jó olvasást! :)






Másfél év telt el azóta, hogy Harry kisétált az életemből. 
Ezalatt az idő alatt, megtanultam felejteni. Elfelejteni Harryt, és a vele járó fájdalmat, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy sikerült továbblépnem. 
Az első hetek, hónapok borzasztóan nehezen teltek. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna igéző zöld szemeire, amik az első pillanattól kezdve megbabonáztak, göndör fürtjeire, amikbe a nap minden egyes percében beletúrtam volna. Nem ettem, nem ittam, csak aludni akartam, egész nap. Talán a terhesség volt az oka, vagy Harry, esetleg mindkettő. Anya elküldte hozzám Aaront, végig ott volt velem, nálam lakott, átsegített a nehéz időszakon. Az is jót tett, hogy Harry mostohaapja kicsit helyrerázott, határozottan kijelentette, hogy ha így folytatom, a gyerek semmi táplálékot nem kap és ha már magamat kinyírom lelkileg, legalább a babám élje túl.
Így történt az, hogy egy másfél órás beszélgetést követően, bejelentkeztem a fodrászhoz, elmentem vásárolni, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fejemben kotorászó hangot, ami folyamatosan a volt barátom nevét suttogta. A hajamat barnára festettem, beszereztem egy hajsütővasat, és minden reggel előszeretettel kínzom a hajam, hogy göndörséget vegyen fel. Pár tincset szoktam, és egy nagyon kicsit, mert nem akarok göndör fürtöket, csak egy kis hullámot. Időközben természetesen megnőtt a hajam, így már a hátam közepéig ér, de minden hónapban megyek a lenövésemmel kezdeni valamit, így aki eddig nem ismert, az az hihetné, ez az eredeti hajszínem. 
A kezemben tartott gyönyörű kislányomra nézek, aki békésen pillantgat, és felfedezi a világot. Egyszerűen ha ránézek, az apja jut az eszembe. 
A szüléstől borzasztóan féltem. De mikor odakerült a sor, május kilencedikén, öt óra harminckét perckor világra jött az én édes pici babám, akinek göndör rövidke barna tincsei, gödröcskéi, mikor nevet, egyből Harryt juttatták eszembe. A szeme és az orra az enyém, ezt anyával megállapítottuk, de Anne mutatott pár kisbaba képet Harryről, és teljes egészében rá hasonlít. Hát, ez az én szerencsém, nem igaz?
Harry családja nagyon örült a babának, de persze ők is elátkozták a srácot, mert ők sem tudnak róla semmit. Havonta egyszer küld nekik egy képeslapot, és ennyi. Bármennyire is fura ez most, az egyetlen személy, akire a terhesség alatt, és azután is számíthattam, az Gemma volt. Ő vitt be a kórházba, mert pont nálam volt, mikor megindult a szülés, ő izgulta végig a vajúdásom, és ő volt az első, akit értesítettek a baba állapotáról. Makk egészséges kislány...
Tehát, minél jobban megismertük Gemmával egymást, annál jobban megkedveltem. Minden hétvégén nálunk van, nem tud betelni a kislányom gyönyörűségével, tökéletes keresztanya. Játékokkal halmozza el, mindenhova elviszi, és egyszerűen imádja. 
Sophia és Niall kapcsolata is rendeződött, bár a gyerek még nem jött össze, egyelőre nem is akarnak nagyon. Próbálkoznak, de úgy vannak vele, hogy majd egyszer jön. A srác vállalkozása fellendült, az országban szerte vannak autókereskedései most már, és nem is jár be szerelni, csak a papírmunkát végzi. Sophia is dolgozik, jelenleg egy étteremben, de az egy év alatt ez már a sokadik állása. Állítása szerint egyik helyet sem érzi igazinak, de nem akar egész nap otthon ülni. 
Harry azt mondta, találjak magamnak valakit, éljem az életem. Nem regisztráltam párkereső oldalakra, olyan helyen jött be az életembe egy srác, ahol nem is gondoltam. A játszótéren voltam, éppen az akkor három hónapos kisbabámat, mikor a mellettünk lévő hintát elfoglalta egy három éves kisfiú, és az apukája. Elkezdtünk beszélgetni, mindkettőnknek hasonló a helyzete, az anyuka megszülte a fiút, és rásózta. A neve Louis huszonöt éves, egyedülálló, és egy úriember, ha ezt mondhatom. Ha ránézel, először egy tetovált srácot látsz, de igazából vajból van a szíve. Egyre többet beszélgettünk, telefonszámot cseréltünk, majd egyszer elhívott vacsorázni, és azóta folyamatosan randizgatunk. Még semmi komoly, csók sem volt, egyelőre csak próbáljuk megismerni a másikat. Imádja a lányomat, én is oda vagyok a fiáért, szóval, talán ebből valami több is kisülhetne. 
Az egészben annyi a rossz, hogy bármikor beszélgetek vele, olyan érzésem van, mintha Harry éppen felcsóválva nézné a jelenetet. Egyszerűen bűntudatom van, mikor érzem, hogy már azóta ezer lánnyal volt. Még mindig lezáratlannak tekintem a kapcsolatunkat, de ha holnap úgy döntene, hogy beállít hozzám, biztos, hogy távolságtartó lennék. De ha eddig nem jött, miért jönne pont most? Tökéletesen megvagyunk mi ketten, nincs szükségem férfira a boldogságomhoz. Annyiszor átvertek már, hogy Louisnak is csak most kezdek el megnyílni, mikor már két hónapja randevúzunk. Szeretem benne, hogy figyelmes, kedves, mindig megnevetett, de nem érzem azt, amit Harry mellett éreztem. Bár, ameddig Harry nem csókolt meg, nála se éreztem akkora szenvedélyt.
A kezemben lévő apró csöppség emlékeztetni fog egy egész életen át azokra a göndör fürtökre, smaragdzöld íriszekre. érzem csókjának ízét az ajkamon, bármelyik közös pillanatunkra gondolok, mosoly szökik az arcomra. Kétségtelenül is életem legszebb öt hónapja volt, amit vele tölthettem.
Óvatosan ringatom a lányomat a karomban, aki eléggé kifáradt ma, délben nem jól aludt, így szinte automatikusan csuklik le a szeme. Ugyanolyan nyugalmas, és békés alvás közben, mint az apukája.
Mintha egy törékeny kis porcelánt raknék le a polcra, úgy helyezem az ágyikójába a kisbabámat. Aki már nem is annyira kicsi. Hat hónapos, nagyon jó baba, egy rossz szavam sem lehet. Talán az élet így kárpótolt Harry miatt...
Az ágy melletti kis szekrényről leemelem az egyik kedvenc cuminkat, és a kicsikém szájába rakom. A cumizás megnyugtatja, csak cumival képes aludni, de nap közben nem kéri, nincs szüksége rá. A kis barna tincseket kisöpröm a szeméből, nyomok egy puszit a homlokára, és az ágynak hála ringatni kezdem. Sajnos nem alszik el egyből, így újra kiemel, leülök az egyik kis székre, és mesélni kezdek neki. A hangom ilyenkor mindig megnyugtatja, bár általában mesekönyvből olvasok fel neki, most egy saját mesét mondok.
- Volt egyszer egy királylány, Hope-nak hívták. Hope anyukája és apukája fiatalon ismerkedtek meg, de egyből tudták, hogy szeretik egymást. Hamarosan egy párt alkottak, összeköltöztek, és gyermeket szerettek volna. Hope apukája nagyon szeretett volna egy kislányt, mégis, mikor a királylány anyukája terhes lett, az apa elment. Hope apukája sosem ismerte meg a királylányt, mert nem is tudott róla, de az anyukája próbált a kis Hope-nak mindent megadni. Boldogan éltek, apa nélkül, míg meg nem haltak - nevetve veszem észre, hogy már el is aludt, így újra az ágyba rakom, és óvatosan betakargatom. - Nincs szükségünk férfira, itt vagyunk egymásnak, nem igaz? - fogom meg apró kis kezét, de már semmit nem érzékel ebből, mert elaludt. Hangos sóhajjal és apró mosollyal nézek végig az apró kislányomon, aki talán az utolsó reményem még arra, hogy Harry visszajön hozzám.
Ő az egyetlen dolog, aki Harryhez köt, és az életemnél is jobban szeretem.
A kislányunk neve is erre utal. Hope... Mert Ő az egyetlen reményem....

2015. október 31., szombat

150 feliratkozós különkiadás

Sziasztok drága olvasók! :)
Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd ide is eljutunk, és már a 150 feliratkozós különkiadást írom! De igen, összejött, sőt, már meg is haladtuk ezt a számot, így jelenleg 153 feliratkozót köszönthetek a blogon *o* Annyira hálás vagyok érte, el sem hiszitek mennyire! :) Nagyon szépen köszönöm!
A különkiadással kapcsolatban: talán nem olyan, mint amilyenre számítottatok, de remélem tetszeni fog! :)





Ha valaki érezte már úgy, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, tudom, mit érez. Ugyanabban a cipőben járunk. Mikor úgy döntöttem, kisétálok életem szerelme életéből, egy fasz voltam. Szó szerint. Egyik pillanatban úgy éreztem, helyesen cselekszem, mert nem érdemlem meg őt, és egy rendes srácra van szüksége. A másikban elátkoztam az első pillanatot. Komolyan. Itt fekszek a New York-i bérelt kis lakásomban, miközben újra beteget jelentettem a munkahelyemen. Normális ez az élet? Mert szerintem rohadtul nem. 
Egyszerűen bárkire ránézek, ő jut eszembe. Minden egyes tárgyról, sőt, minden egyes illatról, érzésről. Másfél év. Ennyi ideje nem hallottam róla, és ennyi ideje hiányzik piszkosul. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből a szemeit, a haját, az érintését, a csodálatos testét, az utolsó együttlétünket. Azt, hogyan tervezgettük együtt az első gyerekünket, mennyire vártam már, hogy leteljen a műszakom, és hazatérhessek hozzá. Mikor szó szerint a nyakamba ugrott, ha meglátott. A csókjait. Istenem, Harry, túl érzelmes lettél... 
Az egyik munkatársammal próbáltam elfelejteni. Annyira hasonlítottak, a hajuk majdnem ugyanolyan volt. De bármennyire is akartam, rohadtul nem Angelt csókoltam meg abban a pillanatban, és szinte azonnal el is löktem magamtól. Úgy éreztem, megcsalom a lányt, akit én hagytam egyedül. Szorosan behunyom a szemem, és a kezemben szorongatott képet az asztalra teszem. Jobb, ha nem látom, talán akkor nem érzek akkora fájdalmat... 
Niall minden hónapban írt levelet nekem, de arról sosem mesélt, vele mi van. Gondolom nem akarja, hogy jobban hiányozzon, vagy csak be akarja tartani az ígéretét, miszerint nem fog róla írni. 
Ebben a másfél évben, csak a munkámra koncentráltam. Nem csajoztam, nem voltam együtt senkivel, mert képtelen voltam bárkihez is hozzáérni, aki nem ő. Az elején csak egy lány volt, akit véletlenül elgázoltam. De talán a sors akarta így, hiszen azóta bearanyozta a hétköznapjaimat. Túl gyáva voltam. Egyszerűen féltem elkötelezni magam, pedig mára már összeházasodtunk volna. 
A búcsúlevemben azt hazudtam neki, hogy Lana miatt megyek el, mert megfenyegetett. Pedig ez így pont nem igaz. Lanát már lerendeztem, megmondtam neki, hogy szálljon le rólunk, és vagy ő költözik el, vagy feljelentem, és halálosan komolyan. azóta nem is láttam, szerintem felfogta a szavaim súlyát... 
Próbálom kiverni a fejemből Angelt, de nem megy. Minden este vele álmodok, és csak reménykedek benne, hogy reggel ott lesz az ágam mellett. Tudom, én mondtam neki, hogy ne keressen. De azért mégis én lennék a legboldogabb ember a világon, ha beállítana hozzám. Bár nem hibáztatom. Elhessegetem a fejemből a szomorú gondolatokat, és a telefonomat ledobom magam mellé. 
És amint becsukom a szemem, egyből el is ragad az álom, és egy olyan helyre visz, ahol most legszívesebben lennék. A karjaiban...

***

Szorosan bújik hozzám, és szipogó hangot hallat. Sír. Nyugtatóan próbálom a hátát simogatni, de ennek hatására, csak még jobban kijön belőle az eddig felgyülemlett feszültség. A régi hálószobánkban vagyunk, és az egészet apró gyertyák világítják meg. 
- Mi történt? - kérdezem hatalmasat nyelve, és beletúrok közben a hajába. 
- Annyira hiányzol Harry - fakad ki újra keserves sírásban, mire felhúzom magamhoz. Teste pihekönnyű, egy szál fehérneműben tartom a karjaimban, és ringatom egy dalt énekelve. Fejét a mellkasomra hajtja, és szipogása felveszi a dal ritmusát. 
- Nyugodj meg, szerelmem - puszilom meg a fejét, mire megmerevedik karomban. 
- Nem vagyok a szerelmed. Elhagytál. Nem szerethetsz - motyogja maga elé, és szeme fátyolos. Hogy hiheti azt, hogy nem szeretem? Hiszen ő az életem... 
- Ne mondd ezt, angyalom. Tudod, hogy mindennél jobban szeretlek. A helyzet hozta így, nem a mi hibánk - suttogom neki. Annyira szeretném megcsókolni, de félek, amint megteszem, eltűnik. Mintha bármelyik pillanatban elragadhatná valami tőlem. 
- De lehetett volna választásunk. Mindig van választás - érvel tovább még mindig teljesen elkeseredve. 
- A mi esetünkben a sors akarta így - simogatom tovább a haját, de újra eltörik nála a mécses. - Hé, ne sírj. Nem haltunk meg. Bár lehet, azért találkozom most veled, mert a mennyben vagyok - mosolyodok el egy pillanatra. 
- Harry - szólít meg halkan, és felnéz rám nagy, könnyes szemeivel. Gyorsan kisimítok egy tincset a szeméből, és szorosan átölelem. 
- Igen, szerelmem? - kérdezem tőle, és hirtelen felülésével meglep. 
- Még mindig szeretsz? - kulcsolja át kezével a nyakam, és hirtelen az ölembe ül. Felnyögök az érzésre, ahogy pontosan odaült, ahova nem kellett volna. Teljesen közel hajol hozzám, és mélyen a szemembe néz. 
- Hogy tudnálak nem szeretni? Miattad éltem túl ezt a másfél évet - úgy tűnik, tetszik neki a válaszom, mert mosolyra húzza a száját, és közelebb hajol. 
- Szeretlek - mondja komolyan, és az ajkamra hajol. Erőszakosan tépi őket, miközben felsimítja kezét a karomon. Kicsit meglepődök, így nem tudom megállítani, máris a hátamon fekve találom magam, míg ő ráül a csípőmre, és folyamatosan csókol. Teljesen átveszi az irányítást, és ez tetszik. A nyakamra is áttér, és apró puszikkal halmozza el. Megragadom a derekát, és magam alá gyűröm. 
- Én is szeretlek, de lassíts egy kicsit - mosolyodok el, mire bólint. Mivel fehérneműben van, azonnal rátapadok meztelen nyakára, nyelvem végighúzom a kulcscsontján, és a fogammal kezdem el lehúzni a melltartóját. Kicsit felkuncog, felemeli felsőtestét, mire egy gyors mozdulattal kikapcsolom a kapcsot. - Annyira hiányoztál - suttogom a mellére, mire megborzong. 
Csípőjével addig ügyeskedik, míg egy vonalba nem kerül már meredező nemiszervemmel. Körkörös mozdulatokkal kezdi el mozgatni, mire felnyögök. 
- Nem voltál ilyen lényegretörő - harapok bele a fülébe. - Annyira kívánlak - suttogom vággyal teli hangon, mire megmerevedik, és felül, lelökve magáról. 
- Nem fogunk lefeküdni - jelenti ki, és magára húzza nyakig a takarót. Értetlenül nézek rá, mire újra elsírja magát. - Neked is csak a testem kell, igaz? Így, hogy nem fekszek le veled, már nem is kellek - zokogva összehúzza magát, térdét átkulcsolja a kezével. 
- Dehogyis. Miből gondolod ezt? Ki bántott? - nyúlok utána, de amint az ölembe húznám, felvisít, így inkább csak nagyon közel húzódok. 
- Te. Miattad minden önbizalmam elvesztettem - sír tovább halkan. 
- Hé, édesem. Fejezd ezt be. Mit szeretnél, mit tegyek? - kérdezem szomorúan. 
- Gyere vissza hozzám - néz rám, majd hirtelen eltűnik. 

***

Izzadtan, zihálva ülök fel, és végigtúrok a hajamon. Egy hajgumi után nyúlva gyorsan felfogom egy kontyba a rendezetlen tincseket. A fejemet a kezembe temetem, így próbálom csillapítani kusza szívverésem. Mégis mit jelent ez az álom? Miért hagyta, hogy közeledjek, ha utána mégis ellökött magától? És miért sírt ennyit? 
Nem mondta ki, de végig engem okolt. Láttam a szemében, hogy haragszik rám, mégis hiányoztam neki. És nem hibáztatom. Én is utálnám, ha hasonlóképpen tett volna. Mégis azt kérte, menjek vissza. Oké, csak álmomban mondta. De mi van akkor, ha tényleg ezt akarja? 
Nem várhatok tovább. Belepusztulok a hiányába, egyszerűen muszáj visszatérnem hozzá. Gyorsan az ölembe húzom a laptopom, és megnézem a legközelebbi járatot, ami visszavisz hozzá. Holnap reggel öt óra. Nincs miért várnom, vagy akár maradnom. Ott van a családom, a barátaim, munkát találok máshol is. És Ő is. 
Miután lefoglaltam egy jegyet, azonnal le is hajtom a laptopom. A ruháimat bedobálom egy bőröndbe, és minden olyan dolgot, ami fontos lenne. Hihetetlen, hogy egy egész korszakom belefért egyetlen bőröndbe. De nem gondolok most erre, hiszen otthon vár minden fontos dolgom. 
A telefonomon gyorsan tárcsázom a kórház titkárságát. 
- Szia Harry! - köszön Amanda a telefonba. 
- Szia! Mondd meg a főnöknek, hogy felmondok - hadarom el gyorsan. Nem is olyan nehéz kimondani...
- Mi? Mégis miért? - döbben le teljesen. Igen. Amandával volt az a kis kalandom, de utána ő vált az egyik legjobb barátommá. Aki meghallgatott. 
- Hazamegyek. Ott van a családom, a barátaim és a szerelmem - mosolyodok el. Csak neki merek ilyeneket elmondani. 
- Rendben. Azért ezt nem mondom el a főnöknek - nevet fel együttérzően. 
- Köszönöm - zárom le a bőröndöm. 
- Azért majd néha, ha eszedbe jutok, azért adj valami életjelet - hallom a hangján, hogy kicsit azért el van keseredve. 
- Tudod, hogy keresni foglak - mosolyodok el. 
- Inkább remélem - javít ki. 
- De most már tudod - röhögök fel, és nem látom, tudom, hogy megforgatja a szemét. 
- Remélem, összejön a lánnyal a dolog - mondja torkot köszörülve. 
- Én pedig azt, hogy végre megtalálod az igazit - vakarom meg a fejem. 
- Talán már megtaláltam. De neki nem én vagyok az - motyogja szomorúan. Tudom, hogy rám gondol. 
- Nézd. Ezt már rengetegszer megbeszéltük... - kezdek bele, de közbevág. 
- Ne Harry, ne magyarázkodj. Megértelek. És továbblépek. De nem tartalak fel, vár a szerelem. Szia - köszön el nevetve, mire sóhajtok. 
- Jól van, szia - teszem le a telefont, és megcsörgetem anyut. Ha már Amandának elmondtam, neki is tudnia kell. 
- Igen? - szól bele a telefonba. Szorosan lehunyom a szemem. Annyira régen hallottam már ezt a hangot. 
- Szia anyu, itt Harry - mondom viszonylag magabiztosan. 
- Tessék? Tényleg te hívtál? - lepődik meg teljesen, és hallom rajta, hogy mindjárt sír. 
- Sajnálom. Mindent sajnálok. De hazamegyek - suttogom. 
- Mi? Tényleg hazajössz? - kiállt fel elérzékenyülve. Annyira rosszul érzem most magam. Másfél évig szartam a fejére annak a nőnek, aki a világra hozott. Mindent helyre kell hoznom. 
- Igen. De első utam Angelhez fog vezetni - szögezem le. 
- De fiam. Nem állíthatsz be hozzá anélkül, hogy tudnál dolgokat - szid le azonnal. 
- Anyu. Muszáj látnom őt - sütöm le a szemem. - Már fáj a hiánya - sóhajtok. 
- Elhiszem. De majd ne nagyon lepődj meg - mondja kétértelműen. 
- Nem fogok. Csókollak anya, majd találkozunk - kezdek el búcsúzkodni. 
- Jobban jársz, ha átgondolod ezt az egészet. Szia - még utoljára kioktat, majd lerakja a telefont. 


***

Éjszaka semmit nem aludtam. Annyira féltem a találkozástól, hogy képtelen voltam lehunyni a szemem. A gépet is majdnem lekéstem, és igyekeztem magam mögött hagyni New Yorkot. Nem hagyott maradandó élményt, életem egyik legnehezebb időszaka volt, mégis túléltem. 
Niallnek hagytam egy üzenetet, de nem vártam meg a válaszát, egyből kikapcsoltam a telefonom. Nem voltam kíváncsi a kioktatásra, amit úgyis kapnék tőle, ráadásul reméltem, hogy nem szól Angelnek. 
A repülőn elképzeltem a találkozásunkat. Becsengetek, ő megjelenik, nem hisz a szemének, majd a nyakamba ugrik és megcsókol. Ledobom az összes cuccom, felkapom az ölembe, és egyből a nappaliba megyek vele. Leültetem az ölembe, elmesélem neki, mi történt ezalatt az egy év alatt, és minden újra a régi lesz. Na jó, ennyire naiv még én se vagyok... 
De ha nem dob ki egyből, már az is valamit. Annyit nem változhatott, hogy ne ismerjem meg, ráadásul, anya sem említette, hogy elköltözött, így reménykedek. 
De ha lett valakije, fogalmam sincs, mi lesz velem. Ha helyette az új pasija nyit ajtót, fogalmam sincs, mit csinálok. Nem fogom feladni, megpróbálom visszahódítani, hiszen másfél év alatt se sikerült elfelejtenem. Pedig próbáltam. De még mennyire próbáltam...
A taxi leparkol, én pedig remegő lábakkal szállok ki. A sofőr kiveszi a bőröndömet, kifizetem neki az utat, majd el is hajt. A tenyerem izzad, a lélegzetem egyenletlenné válik, a szívem hevesen ver, a térdem összecsuklik abban a percben, hogy megindulok az ajtó felé. Remegve csengetek be, és várom, hogy ajtót nyisson. 
Amint ez megtörténik, ugrik az egész tervem. Csak ott állok és nézem új haját, és a kezében tartott... Álljunk meg. Gyereket? Ahogy elnézem, vagy féléves lehet. Ami azt jelenti hogy... Van egy gyerekem?

2015. október 5., hétfő

Első évad? Végee

Sziasztok! :)
Mint mindenki látta, hivatalosan is vége az első évadnak! Köszönöm, hogy velem voltatok ezalatt az idő alatt velem voltatok, és küldök mindenkinek egy virtuális ölelést! :)


És akkor, már felvállalom, hogy igen, lesz második évad! Az időpontot még nem tudom, viszont 1-2 hónapon belül számíthattok rá. Igen, írom a második évadot, már 6 rész teljes egészében meg is van, bár ne az első évadhoz hasonló dolgokra számítsatok. Rengeteg hibát vettem észre így visszaolvasva pár részt, eléggé a Hangel szálat vittem előre, és arra koncentráltam, és így eléggé unalmasra sikeredett pár rés. A második évadban igyekszem több mellékszereplőt is bevenni, és az évadban már egy szerelmi háromszög féleséget is észrevehetünk, de nem erre alapul az évad. Hát akkor mire? Arra, hogy Angel és Harry hogyan nőttek fel a szülőségre, egyáltalán megértek-e hozzá eléggé. 
Az évadban fontos szerepet kap a kisbaba, akinek a neve ugyan még nem hivatalos, mégis már szinte mindenki tudja. 
Továbbá új szereplők is bejönnek a képbe, mint mondtam, megismerjük Angel új oldalát, Harry legromantikusabb cselekvései is ebben lesznek, valamint komolyabbra fordulnak a dolgok Niall és Sophia részén is. 
Kiderülnek Harry távozásának valódi okai, amelyeket a levélben elfelejt megemlíteni, mi is történt pontosan azalatt az egy év alatt Angellel, de még fontosabb, hogy Harrycel. Milyen új arcok térnek vissza az életéből, melyeket minél jobban szeretne eldugni, de nem sikerül neki.
Angel talán új, sokkal megbízhatóbb srácot is megszeret, ami miatt problémák lesznek? És mi van akkor, ha Harry újra el akar menni egy félresikerült este után?
Ezekre a kérdésekre mind választ kaphatsz a második évadban, ami remélhetőleg hamarosan itt lesz :)


És akkor, egy kis statisztika.
A blogon jelenleg 143 feliratkozó van, akiket imádok, és köszönöm nekik <3 150 olvasónál egy újabb Harry szemszöges különkiadással térek vissza, ami még fogalmam sincs, miről fog szólni. Remélhetőleg az egy évről...


Azt hiszem, talán így lehet a legjobban látni a mai statisztikát, és minden egyebet. És akkor, válaszolok

Kiderül pontosan, hogy Harry miért ment el? 
- Kiderül természetesen.
Hány részes lesz a 2. évad?
- 40, hasonlóan az elsőhöz :)
Mi a kedvenc zenéd (fura kérdés XD)
- Most az Infinity :) És a Last First Kiss. És a Half a heart. És a Drag me Down. És a Better Than Words. És igen, még sok XD
Mikor indul be a második évad? 
- 1-2 hónapon belül :)
Ki lesz a gyerek keresztapja/keresztanyja?
- Hát. Nem tudom. :D
Mikor jön már a második évad?
- 1-2 hónapon belül :D


És azt hiszem, ennyi :) Hamarosan második évad! :)

2015. szeptember 27., vasárnap

Epilógus

Sziasztok drága olvasók! :)
Elérkeztünk az epilógushoz, és fú. Nem is tudom mit mondjak. Szeretnék megköszönni nektek mindent, ha nincs a blog, nem ismerem meg a két legnagyobb besztimet, Annát is Lizát. Barbyval nem lennék ilyen jóban, Lylát nem tettem volna directionerré, és nem lenne 141 lelkes olvasóm, akiket mindennél jobban imádok. Hamarosan érkezek egy összegző bejegyzéssel, néhány infóval a második évadról, mert igen lesz második évad! :) Köszönök nektek mindent, ha esetleg ezt elolvastad, vagy nyomod követted a történetet, egy szívet írj kommentbe, hogy lássam, mennyien vannak itt velem a végénél :') természetesen nem kötelező, szeretek mindenkit, jó olvasást! :)
Nem tudom, it írjak, imádlak titeket, nélkületek egy senki lennék <3






Drága Angyalom!


Gondolom értetlenül olvasod ezeket a sorokat, melyeket kézzel írtam neked. Éjszaka lehetetlen volt számomra az alvás, mert tudtam, hogy az az utolsó együtt töltött éjszakánk. Hát, leültem, hogy tisztázzam magamban, és benned ezt a rengeteg kérdést. 
Először is, tisztázni szeretném, hogy te vagy a legfontosabb ember az életemben. Nélküled egy senki voltam, és újra az leszek, ha nem leszel mellettem. Előtted az életemnek nem volt értelme, de veled az oldalamon megtaláltam ennek a világnak a szépségeit. Tudom, most utálsz, és valószínűleg kiszakítottad a nyakláncot a nyakadból, de kérlek, ne tedd, ha szeretsz. Amint visszajövök, újra előröl kezdünk mindent, és mi leszünk a legboldogabbak a világon. Ne hibáztasd magad. Hibáztass engem.
Mert túl gyáva voltam az elején és magamnak sem mertem bevallani, hogy szükségem van rád. Hogy nélküled egy senki vagyok, te aranyozod be az unalmas hétköznapjaimat. 
Nem fogom visszaolvasni, mit írtam, mert összefolynak a szemem előtt a sorok. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy itt maradjak veled és megvédjelek. Pedig csak egy erős karra lenne szükséged, ami minden este álomba ringat, és megvéd a külvilágtól, Lanától, és minden mástól. Képtelen vagyok egyedül kivívni ezt a harcot, még úgy sem fog menni, ha mellettem vagy. Tisztáznom kell dolgokat, és ha azt akarom, hogy túléld akár a holnapot, békén hagyni. Az eleje borzasztóan nehéz lesz számomra. Minden egyes tárgyról te fogsz eszembe jutni, bárkire ránézek, valamit találni fogok benne, ami rád emlékeztet. Pontosan ezért kell jó messzire elmennem, elfelejteni a családomat, a barátaimat, mindenkit, akivel valaha is beszéltem. 
Ne sírj. Idővel könnyebb lesz. Nem merek hátranézni rád, mert szeretlek. Tudom, nem hiszed el, pedig kellene. Minden egyes együtt töltött pillanat lepereg a szemem előtt. Tudod, olyan ez az érzés, mielőtt meghalsz. Az életed lepereg a szemed előtt, de nekem csak a közös emlékeink maradtak. Nem tudok nem gondolni a csókjaidra, az érintéseidre, és amikor tükörbe nézek, egyből megakad a szemem azon a szívás nyomon, amit két napja hagytál a nyakamon. Mert ez vagy te, ezt váltod ki belőlem. Amint rád nézek, a szívem hevesebben kezd verni, elvesztem az eszem, és másra nem tudok gondolni. Olyan ez, mintha mikor veled vagyok, csak te léteznél. És imádom ezt az érzést, mert te jelented számomra az otthont, ami megvéd a kinti világtól. Te jelentesz számomra mindent...
Már előre elmondom, hogy én vagyok a világ legnagyobb barma, amiért elhagylak téged. Ne sírj, kincsem. Találni fogsz valakit, aki ezerszer jobb nálam. Aki erősebb, mind lelkileg, mind fizikailag. Akinek nem lesz őrült exbarátnője, aki az életedre törne. Aki egyszerűen csak úgy szeret, ahogy vagy, és aki nem hasonlít rám. Csak ennyit kérek. Számomra az lesz a legnagyobb boldogság, ha te megtalálod a tiédet. Találj egy fiút, akivel boldognak érzed magad, költözz össze vele, házasodjatok össze, és szülj neki gyereket. Éld úgy az életed, mintha én sose léteztem volna, zárd ki ezt a nyarat a fejedből, és kezdd teljesen előröl. A házat rád hagyom, ha úgy akarod, add el, vagy maradj itt. Számomra az lenne a legjobb, ha minden egyes közös pillanatot kitörölnék, de nem tehetem. Mert ha ezt tenném, azzal az életem értelmét veszíteném el, aki te vagy. Egyszerűen képtelen vagyok erre. Túl kevés időt tölthettem veled, de ezalatt az idő alatt, bearanyoztad az összes napom. Minden reggel rád gondolva ébredtem, minden este te jelentél meg a szemem előtt, mikor alvásra hajtottam a fejem. 
Három hónap. Csak ennyi jutott. nekünk.  Életem legszebb három hónapa, ami még a halálos ágyamon is eszembe fog jutni. Minden éjjel a gyönyörű nevetésed fog álomba siratni, a gyönyörű hajad, a puha bőröd, a mélykék szemeid, a tökéletes alakod, minden, amit szeretek benned.
Sose mondtam még ilyet lánynak, de szerelmes lettem beléd. Beléd, minden egyes mozdulatodba, pillantásodba, érintésedbe, arcodba, mindennel együtt elfogadtalak, és szeretlek. Mosolyogva, könnyes szemmel írok most neked. Mert olyan nehéz ez a búcsú, és fogalmam sincs, mit írjak neked.
Mikor először megláttalak, ott feküdtél az autóm előtt, karcolásokkal tele, mégis, gyönyörűen. Egyszerűen abban a pillanatban megfogtál, éreztem azt a bizsergést a szívemben, amit mindig, mikor veled vagyok. Mikor először rám néztél azokkal a gyönyörű szemeiddel, a lábaim megrogytak, és mikor először ejtetted ki a nevem, a szívem hevesen vert. Igen, fiú létemre leírtam, kigondoltam mindezt, mert tudom, hogy éppen folynak a könnyeid.
Mikor elvittelek ebédelni, és kiszaladtam a mosdóba, az csak azért volt, mert képtelen voltam a közeledben maradni. Nyugodtnak próbáltam tűnni, igyekeztem mindig melletted állni, de sokszor volt olyan, hogy az agyam átvette a szívem felett az irányítást, és nem voltam melletted. Minden egyes elvesztegetett percet sajnálok, és ha tehetném, bepótolnám őket. Az első pillanattó kezdve az ágyamban kellett volna aludnod, édes szavakat suttogtam volna a füledbe, és ezerszer elmondtam volna, hogy szeretlek. De nem tettem, és ezért én vagyok a hibás.
Mikor először aludtam veled, a szívem ki akart ugrani a helyéről, ami borzasztó cikin hangzik. De melletted még a legnyálasabb szerelmes szövegeket is elmondanám, ha szeretnéd. Mert te vagy a mindenem.
Nem tudok másra gondolni, csak a holnap estére. Mikor egyedül alszok majd az idegen ágyamban, az új lakásomban, nélküled. Két hete döntöttem el, mikor szakítani akartál, hogy kilépek az életedből. Hülye voltam. S miután újra visszafogadtál, elfeledkeztem róla. Este jutott eszembe, és végiggondoltam dolgokat. Jobb lesz neked nélkülem. Boldog életet kell élned. Látom magam előtt, ahogy azt suttogod: "De veled lenne boldog életem...". Shh, kicsikém, nincsen semmi baj. Nem kell sírnod. Mert örökre ott leszek a szívedben, bármennyire is azt akarom, hogy elfelejts. Én se foglak tudni, hiszen minden egyes minden, minden egyes percben rád gondolok. Egyszerűen az életem részese lettél, bármennyire is szeretném az ellenkezőjét.
Hogy miért? Mert akkor kevesebbet kellene szenvednem az elkövetkezendő években. Igen, évekre hagylak el, és jelen pillanatban, bármennyire is nehéz, úgy gondolom, sosem térek vissza. Kérlek, fogadd el a döntésem, és ne próbálj meg keresni. Telefonszámot változtatok, és teljesen kilépek az életedből. Niallnek minden hónapban egyszer küldeni fogok egy levelet, de rólad semmit sem fogok kérdezni, és elvárom, hogy a válaszban se említsenek meg. Egyszerűen azt akarom, hogy lépj ki az életemből, mert neked így lesz a legjobb. Ha nem teszed meg, téged megölnek, én pedig belehalok, és követlek  a halálba. Mert ez a szerelem, nem? Sosem bírnám elviselni, ha történne veled valami. Azt akarom, hogy legyen melletted valaki, valaki aki megvéd, mikor én nem tudlak. Meg kell ígérned ezt nekem, csak ezt szeretném.
Ne gondolj rám. Zárj ki a fejedből. Felejtsd el, hogy Harry Styles valaha is létezett.
Te egy gyönyörű, csodálatos nő vagy. És én vagyok a világ legszerencsésebb embere, amiért a magaménak tudhatlak. Nem várhatsz rám. Családot kell alapítanod, boldognak kell lenned. Csak ezt kérem tőled.
Tudod mi a vicces?
Vettem neked egy gyűrűt. Meg akartam kérni a kezed. Pontosan azon a napon, mikor kijelentetted, hogy megcsallak. Összetörtem, belülről haldokoltam. Mert szeretlek. És sosem bírnám ki, ha elveszítenélek. Így megelőzöm a dolgokat, és elhagylak. És mindezt azért teszem, mert szeretlek.
Ha egyszer visszatérek, és újra kezdjük, akkor feleségül veszlek. Esküszöm, feleségül veszlek, és elköltözünk innen. Mert veled akarom leélni az életem, bárki bármit mondhat.
Tudom, azt írtam, felejts el. De most, mégis arra kérlek, hogy a szíved mélyén mindig tudd, ki vagyok. Esküszöm, öt éven belül visszatérek hozzád. Öt év sok idő, tudom. De ne sírj. Hamar el fog repülni, ha nem gondolsz rám minden nap. Nehéz lesz. Nagyon nehéz lesz. De tovább kell lépned. Ha nem teszed meg, össze töröd a szívem. A kedvemért, tedd meg.
Pasizz, járj bulikba, éld az életed. Én is ezt fogom tenni, mert bármit megtennék azért, hogy túllépjek rajtad. De lehetetlen lesz. Mert te vagy a mindenem.
A gyűrűt itt hagyom neked. Vedd fel, ha emlékezni akarsz rám, de ki is dobhatod, vagy el is adhatod. Megértem, ha haragudni fogsz rám, mert én is ezt tenném. De azt akarom, hogy gyűlölj. Mert akkor biztos, hogy tovább lépsz.
Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek most, szeretlek holnap, szeretlek mindörökké. Ezt jegyezd meg. Te vagy az első lány, aki elcsavarta a szívem, fejem, lelkem, és mégis, most érzem, hogy igazán élek. A sorok összemosódtak a könnyeimtől, de remélem, el tudod olvasni őket. Csak azt jegyezd meg, hogy szeretlek. És sose felejtsd el.
Most, az utolsó sorokat írom, és visszafekszem melléd, hogy legalább az utolsó estémet veled tölthessem. Bármi történjen, örökre a szívedben leszek, és veled. A nyakláncodat, ha akarod, tépd le, de addig hord, ameddig szerelmes vagy belém. Ez az utolsó kívánságom hozzád.
Amint visszatérek, hatalmas lagzit csapunk, de ha nem vársz meg, akkor is megértelek. Csak tudd, hogy szeretlek. Életem minden egyes napján szeretni foglak, egészen halálomig, és azután is.
Örökké a szívembe zártalak, Angyalom, és mindig szeretni foglak.


Örökké szeretni foglak:


A Te Harryd