2016. január 10., vasárnap

II. Negyedik

Drága olvasók! :)
A napokban lett a blog egy éves <3 szeretném megköszönni annak a 167+ embernek, akik mellettem állnak <3
Ti vagytok a legjobbak :)



Mióta Harry visszajött, kezdek megőrülni. Egyszerűen annyira irritál, zavarba hoz, mégis melegséggel tölt el, hogy lassan már az agyamra megy. A közelében lenni jó érzés, mégis olyan, mintha tiltott gyümölcs után vágyakoznék. Rengeteget segít, bár néha már túl sokat is, ami kicsit bosszantó. Louis-nak elmondtam, mi a helyzet egyszer a játszótéren, de még egy kicsit örült is neki, mert így el tudnak menni hétvégén a családjához, akik eléggé messze laknak. Tehát, ez is meg van oldva, Harryvel és Hope-pal ma fogunk menni Gemmáékhoz, akik már nagyon várnak minket, Anne egész délelőtt süt-főz, Harry unokatesója pedig már izgatottan várja a lányunkat. Kicsit izgulok, hiszen még sosem találkoztam a lánnyal, de Gemma szerint nincs miért aggódnom, nem velem fog foglalkozni, hanem Hope-pal. Hát oké...
Sóhajtva kavargatom a kávémat, és a kislányra pillantok, aki álmosan, csillogó szemekkel ásít egyet. Én az alváshoz használt fehér pólóban és bugyiban ácsorgok, ami nem túl szerencsés, mert már eléggé hideg van, így kortyolok bele a meleg italba, miközben Hope-hoz fordulok, de beleütközök egy izmos mellkasba, szokás szerint. Harry álmosan néz rám, de gyorsan hátrál egy lépést, és mosolyogva a kislányunkhoz fordul, és kikapja az etető székből.
- Hogy van ma apuci szeme fénye? - kérdezi a kicsitől, aki nevetve meghúzogatja Harry haját. Nem bírom ki, mosolyogva figyelem az édes jelenetet, és boldogsággal tölti el a szívemet Harry első mondata. 
Annyira aranyosan bánik Hope-pal... Annyira felnőttes, apás az egész fiú, hogy lassan el kéne gondolkoznom azon, hogy pontosan mit is akarok. Hope jövőjének kell lebegnie a szemem előtt, mert ez nem állapot. Egy házban élek az apjával, miközben még mi sem tudjuk, mi van köztünk... Barátságnak nem nevezném, mert barátságból nem szokott az embernek gyereke születni. Kapcsolat se lehet, hiszen nem vagyunk együtt. Mint két idegen, akiket összeköt egy kislány...
Krákogásra leszek figyelmes, így gyorsan eloszlatom a gondolataimat, és az előttem álló fiúra nézek, aki karjában a kislányunkat tartja. 
- Angel, itt vagy? - kérdezi óvatos mosollyal, mire megrázom a fejem, és bólintok. 
- Megismételnéd? - harapom be az alsó ajkam, mire elneveti magát, és elkezdi ringatni Hope-ot. 
- Azt kérdeztem, mikor indulunk? - megiszom az utolsó pár korty kávémat, és az órára pillantok. 
- Oké, nyolc óra van, kilencre elkészülünk, és utána indulhatunk - csapom össze a tenyeremet, és elveszem tőle Hope-ot.
- És akkor úgy jó, ha valahol megállunk reggelit venni? - kérdezi még a hátam mögül, mire hátrafordulva megállok. 
- Persze. És akkor ebédre ott leszünk - kezdek el számolgatni, de csak fürkésző tekintetével találom szemben magam. - Mi az? - kérdezem összeráncolt szemöldökkel, mire megrázza a fejét, és mosolyogva válaszol.
- Jót tett neked az anyaság - mondja sejtelmesen, és ellép mellőlem, hogy kikerüljön. 
- Szerintem nem - sütöm le a szemem, és reménykedek benne, hogy nem hallotta meg, de egy kezet érzek meg a derekamon, és szembe fordít magával. A kislány a kezemben értetlenül figyeli a helyzetet, én pedig tekintetemet belefúrom Harryébe. 
- Pedig hidd el. Megváltoztál, de legbelül ugyanaz az Angel vagy, bármennyire is próbálod tagadni. Felelősségteljesebb lettél, magabiztosabb. Bárki rád néz, egy csillogó szemű, boldog anyukát lát, akinek mindene a lánya. És az a csillogás a szemedben még erősebb lesz, mikor az apukára néz - vigyorodik el, én pedig megforgatom a szemem. - Egyszerűen kivirultál - fejezi be a gondolatmenetét, mire hálásan pillantok rá. 
- Köszönöm. Sokat jelent, hogy ezt gondolod - hajtom le egy kicsit a fejem, de az állam alá nyúlva felemeli a fejem. Őszinte mosollyal tekint végig rajtam, majd közelebb húz magához egy óvatos, baráti ölelésre. Sóhajtva temetem a fejem a vállába, és ügyelek arra, hogy Hope-ot ne nyomjuk össze.
- Ez csak az igazság, ezen nincs mit köszönnöd. Másfél év borzasztó sok idő, gondolom én is változtam egy keveset - mosolyodik el az orra alatt, miután elenged.
- Igen, határozottan változtál - ráadásul jó sokat és jó irányba, de ezt nem mondtam ki hangosabb.
- Hát igen, sokkal helyesebb lettem - mondja öntelten, mire nevetve megcsóválóm a fejem. Mindig el kell rontania ezeket a romantikus pillanatokat valami oda nem illő beszólásával... Igen, tipikus Harry. - Meg bővültem egy gyerekkel - teszi hozzá eléggé töprengős fejjel, mire Hope, mintha megérezné, hogy róla beszéltünk, hangosan kacag egyet, és a vállamra dől.
- Tényleg sok az a másfél év - mondom kicsit hangosabban, és még mindig kacagva, mire Harry furán néz rám. Mármint, fura vigyorral az arcán, majd megköszörüli a torkát.
- De annyira nem sok, hogy kiszeress valakiből - motyogja lehajtott fejjel, de próbálok nem tudomást venni róla, inkább Hope picike ujjait veszem a kezeim közé. Annyira puha bababőre van, hogy az már irigylésre méltó. Nem mondom azt, hogy huszonegy évesen ráncos vagyok, mert én még nem fedeztem fel magamon ráncokat, de annyira jó lenne az ilyen feszes bababőr.
- Szerintem pontosan elég arra, hogy újra gondold az életed, rájöjj arra, ki számít neked, és kinek számítasz te. Pontosabban, nekem erre volt tökéletes ez a másfél év - töprengek hangosan, mire döbbentem néz rám.
- Te komolyan azt hiszed, hogy nem vagy fontos nekem? - kérdezi elkerekedett szemekkel.
- Ha valakit elhagysz, valószínűleg nem fontos neked - vonom meg a vállam. A fejemben százszor hoztam fel ezt a témát pro és kontra érveket gyűjtve, de mindig arra lyukadtam ki, hogy nem vagyok fontos neki. Erre nincs más magyarázat, akit szeretek, azt nem hagyom magára.
Látszólag teljesen ledöbben, ráeszmél, mire is gondolhatok, mert mikor ellépnék mellette, megfogja a kezem, és maga felé fordít. Ahogy hozzám ér, bőröm égni kezd, nyelek egy hatalmasat.
- Mindig is fontos voltál, és az is vagy - néz mélyen a szemembe, de szomorú mosollyal az arcomon megrázom a fejem, kitépem a kezem a szorításából, és elindulok fel a lépcsőn. Elhagyott. Bármit mondd, nem érzem magam fontosnak, hiszen egyszer már átvert. Mikor azt mondta, szeret, az is egy rohadt nagy átverés volt, hiszen ha valakit szeretek, mellette maradok... Most már hivatalosan is kijelentem: Harry Styles az egyetlen ember, aki képes teljesen összezavarni, és elhitetni velem, hogy egy senki vagyok...

***

Sóhajtva emelem ki a kisbabánkat a kocsiból a hordozóval együtt, de mielőtt észbekapnék, Harry elveszi tőlem, majd egy hamis mosollyal lezárja a kocsit. Máskor is teljesen nyugodtan jövök ide, hiszen tudom, hogy mindig szívesen látnak, sőt, követelik, hogy menjek, mert állításuk szerint sosem látják a picit. Aki már nem is olyan pici, de egyszerűen imádnivaló. Így eddig is minden hétvégén hivatalosak voltunk Hope-pal ide, de most, hogy Harry visszajött, szerintem minden egyes napot itt fogunk tölteni. Nem zavar, sőt, imádok itt lenni, annyira családias az egész környezet, mint nálunk otthon. Anyának is elmondtam, hogy Harry hazajött, és igazából eléggé semlegesen fogadta. Azt mondta, az én életem, az én döntéseim, ő kedvelte a srácot, akkor is, ha egy paraszt volt. Hozzátette, hogy a pasik mindig meggondolatlanul cselekszenek, utána sírnak a nőknek, hogy fogadják vissza őket, és általában ez be is következik. Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek,  miénkben ez az egy és fél év az volt... De ezt csak anya mondta, én nem így látom.
- Angel, itt vagy? - hallom meg Harry hangját valahonnan jó messziről, de gyorsan próbálok ráfigyelni.
- Mi? Persze - gyorsan megrázom a fejem, és elindulok, meg sem várva Harryt. Hallok egy elfojtott kacagást a hátam mögül, de már szinte az ajtónál vagyok, ahol Harry beér, és megnyomja a csengőt. Szinte azonnal kitárul, Gemma jelenik meg, és a nyakamba ugrik, tudomást sem véve Harryről. Összenyom, mégis viszonzom a kedvességét, és mosolyogva hagyom, hogy jól megölelgessen. 
- Végre itt vagytok. Lizzie és Anna nagyon várnak már titeket - mondja inkább Hope-nak intézve a szavait, mert közben már el is vette a bátyjától a babánkat. 
- Lizzie és Anna is itt van? - kérdezi Harry eléggé furán. 
- Ühüm - válaszol Gemma, és becsapja mögöttünk az ajtót. 
- Kik ők? - kérdezem suttogva Harrytől, mikor Gemma már elhagyja az előszobát. Harry feltűnően közel hajol hozzám, és úgy mondja a mondandóját, miközben engem kiráz a hideg. 
- Az unokatesóink - köszörüli meg a torkát.
Elindulok a nappali felé, Harry pedig követ. Amint odaérek, hatalmas mosollyal nézek végig a két lányon, akik már Hope-ot nyomorgatják. Amint észrevesznek, azonnal felpattannak, és az egyikül visítva ugrik a nyakamba, majd Harryébe. A másik, aki kicsit komolyabb, Hope-ot tartja a karjában, és egy óvatos ölelést követően megállnak egymás mellett, és bemutatkoznak. 
- Anna vagyok - barna haja és szeme tökéletesen passzolnak egymáshoz, az egész lány eléggé hiperaktívnak tűnik, és már azonnal Harry mellett terem és vadul magyarázni kezd neki. 
A másik barna hajú, fogszabályzós lányra nézek, aki mosolyogva pillant vissza rám. 
- Lizzie vagyok. Anna kicsit fel van ma pörögve, ne haragudj érte. Bizonyára Angel vagy, Gemma rengeteget mesélt rólad. Igazából, mindenről tudunk, szóval nyugi - vonja meg a vállát, és a kezembe nyomja a kisbabámat. - Hope egyébként annyira aranyos. Néztünk Harryről kiskori képeket, teljesen hasonlít rá.
Kicsit érdekes ez a helyzet, hiszen látszólag ők mindent tudnak rólam, én viszont semmit. Egy kicsit zavarban is vagyok, mert azok után, hogy mi volt Harryvel, ki tudja, mit gondolnak rólam. Fáj bevallani, de eléggé mély nyomot hagy benne Harry családja. Mivel már én is idetartozok...
Mikor Anne tűnik fel a konyhaajtóban, kicsit fellélegzek, és valamiféle kis biztatást várva odalépek hozzá. Olyan jóban lettünk, hogy már a tegezést is javasolta, amit eleinte nagyon nem tudtam betartani, de azóta már igen. Egyszerűen anyu tisztelettudónak nevelt, és ez van.
- Szia - lélegzek fel, és miután rámvigyorog, el is veszi Hope-ot. Szegény kislány, csak nagyokat pislog, azt se tudja, merre van. Hirtelek észbekapok, és Harry felé fordulok, aki csak furán néz rám, de mielőtt megszólalhatna, közelebb lépek hozzá, és belenyúlnék a zsebébe, de elkapja a kezem. - Kinyitnád a kocsit? Ott maradtak Hope dolgai - magyarázom, mire csak bólint, és előresiet. - Egy pillanat is jövünk - mosolygok rá Anne-re, aki Hope-pal a kezében bólint.
Követem Harryt, aki hosszú léptekkel szeli át a házat, és gyorsan kinyitja előttem az ajtót. A kocsihoz érve behajolok, kiveszem Hope cuccait, de mikor fordulnék vissza, Harrybe ütközök. 
- Tudod. Olyan rossz, hogy nem a barátnőmként mutattalak be nekik. Olyanok, mintha a húgaim lennének, és még ők is tudnak a legnagyobb hibámról - süti le a szemét. Na jó. Most lett elegem ebből az egészből. Folyamatosan ezt hajtogatja, mikor pont én nem tehetek róla. Játszhatom a sértődöttet, de nem fogom, és eddig sem tettem, erre máris azt hiszi, hogy bármikor visszamegyek hozzá. Szikrázó szemekkel, és a kezemben tartott babacuccokkal nézek mélyen a szemébe, és rendesen kiosztom.
- Fejezd ezt be. Alig egy hete jöttél vissza, és úgy csinálsz, mintha ez az egész az én hibám lenne. Elhagysz egy évre, és utána komolyan azt hitted, hogy egyből visszamegyek hozzád? Hát rohadtul nem. Elegem van ezekből a megjegyzésekből, egyszerűen lelomboz, ha egy ilyet mondasz, mert nem az én hibám, hogy most nem vagyunk együtt. Ha nem hagysz el, mára tényleg egy család lehetnénk. De így. Csak Hope köt össze minket - mondom könyörtelenül, mire a srác szemében kétségbeesés csillan meg. Máskor megsajnálnám, de elegem van belőle. Egyszerűen, nem tudom, mit képzel, és hova gondolja magát, de esküszöm, lassan rosszabb, mint egy szappanopera...
- Ha elmondod nekem a gyereket, most nincs ez - vág vissza sértődötten, de csak gúnyosan elröhögöm magam.
- Képzeld el, pontosan azon a napon akartam elmondani, hogy lesz, mikor már nem voltál otthon, te szemét - emelem fel egy kicsit hangom, és inkább kikerülve őt, berontok a házba, és rendezem egy kicsit a légzésem. Nem akadályoz meg, mint régebben, nem húz vissza, nem kezd el magyarázkodni, meg se szólal, el se indul. Tényleg változott ebben az egy évben....
A házba beérve, senkit nem találok a nappaliban, mindenki a konyhában ül az asztalnál. Bevárom Harryt, aki egy szót sem szól az iménti veszekedésünkre, hanem érdeklődve felhúzza a szemöldökét, és előreenged a konyhaajtóban. Anne gyorsan felpattan, és magyarázkodni kezd.
- A lányok már nagyon éhesek voltak, ne haragudjatok, hogy nem vártunk meg titeket - mosolyogva megrázom a fejem, hiszen nem gond, és leülök Harry mellé arra a székre, ami Hope kis etetőszékéhez a legközelebb van.
Mivel jó anya vagyok, először Hope-ot kezdem el etetni, és csak fél füllel folyok bele a beszélgetésbe. Szó esik a tanulásról, barátokról, szülőkről, és úgy mindenről. Anna szája be sem áll, Lizzie néhányszor szól bele a dolgokba, akkor is valami nagyon bölcs, fontos dolgot mond, míg egyszer Anna Harrytől nem kérdez.
- És, Harry, te merre jártál egy év alatt? Biztos sok csinos lány volt ott, volt barátnőd? - Kicsi gombóc keletkezik a torkomban, hiszen ez az téma, amit nagyon szeretnék kerülni. A srác zavartan lesüti a szemét, de azért válaszol.
- Rengeteg helyen jártam, és igen, voltak csinos lányok - motyogja halkan, és inkább a levesének szenteli az időt.
Gemma kapcsol, kihúzza magát, és újabban nekem intézi a kérdését. Természetesen ő mindenről tud, nyilván Harry agyát akarja húzni ezzel a dologgal.
- És Angel, mesélj nekünk Louis-ról - vigyorog rám, mire zavartan felnézek, és nyelek egy hatalmasat. Harry várakozó szemekkel tekint rám, így kicsit felbátorodva mondom a választ.
- Öhm.. Huszonöt éves, van egy imádnivaló kisfia. Rendkívül figyelmes, kedves, és ő az egyik legérzékenyebb férfi akivel valaha találkoztam. Imádja Hope-ot, számtalanszor vigyázott már rá, mikor mondjuk vásárolni mentem. Egyelőre nem komoly a dolog, de még bármi lehet ebből - vonom meg a vállam, mire Harry dühösen vizslat, Gemma pedig vigyorogva figyeli ezt.
- És hogy csókol? - kérdezi, de a mellettem ülő fiúnál most telt be a pohár, felpattan az asztaltól, és kiviharzik a konyhából. Mindenki értetlenül mered utána, Gemma azonban elkomorodik, én pedig csak lesütöm a szemem.
- Talán kicsit messzire mentem - harapja be az alsó ajkát Gemma, de az asztalnál halálos csönd támad. - Megyek beszélek vele - hagyja el a konyhát a lány, mire könnyek csillannak a szememben. Miattam ment el, miattam érzi magát rosszul, és miattam dühös.
Anne rámnéz, és kedvesen elmosolyodik.
- Nem a te hibád. Mindig ilyen hirtelen haragú volt. Ő hagyott el téged, viselje férfi módjára a következményeket. - Úgy látszik, Anne is velem ért egyet, így csak mosolyogva bólintok.
Talán mégsem úgy végződött ez a családi ebéd, ahogy szerettem volna... Megbántottam Harryt, aki most bizonyára utál, és soha többé nem akar majd szóba állni velem. Gratulálok Angel, ma is alkottál...

2016. január 3., vasárnap

II. Harmadik

Halihó:) 
Tudom, elég régen volt már rész, és sajnálom, hogy nem hoztam, de egyszerűen nem tudtam írni. De most, itt vagyok, remélem, vártátok már. Mindenkinek boldog új évet! :) 
Jó olvasást! 




A tegnapi nap eléggé kimerített. Na nem azért, mert Harry nem hagyott, és mindent egyedül kellett csinálnom, mert rengeteget segített. Ő fürdette Hope-ot, amíg én elmentem vacsorát csinálni neki és magamnak, aztán amíg szoptattam, evett, majd bevállalta, hogy elaltatja Hope-ot. Én egy fél órát szenvedek ezzel, ő meg két perc alatt megoldotta. Elég volt annyi, hogy lefeküdt a kis ágy melletti ágyra, magára húzta Hope-ot, és a lány már aludt is. Olvastam, hogy a szülők szívverését hallgatva a babák könnyebben alszanak, de ennyire? Mindenesetre imádtam Harrynek ezt az oldalát. 
Talán nem vette észre, de a tőle kapott nyakláncot még mindig hordom. Jó, tuti nem vette észre, hiszen akkor az orromra kötötte volna, vagy legalább elidőzött volna ott a tekintete. Így reggel eszembe jutott egy ötlet, amivel kikészíthetem Harryt. De végül, elvetettem, mert én nem tudok anélkül a nyaklánc nélkül elmenni bárhová. Annyira, de annyira hozzám nőtt, hogy már ha csak itthon vagyok, akkor is rajtam kell, hogy legyen. 
Sóhajtva kászálódok ki az ágyból, és nyitom ki az ajtót. Hope szobájához érve nyitva találom az ajtót, ezért óvatosan lépek be, mikor egy erős mellkasba ütközök. Kezeim ösztönösen siklanak oda, hogy felfogjam az esetleges összeütközést, Harry kezei pedig a derekamra, hogy megtartson, ha elesek. Ez nem történik meg, helyette elpirulva állunk olyan pózban amit a szerelmesek szoktak megengedni maguknak, mire én zavartan beharapom  számat, Harry pedig elvigyorodik. A szívem hevesebben ver, a lélegzetvételem felgyorsul, de mielőtt közelíthetne hozzám ajkaival, ellököm magamtól, és kikerülöm. Hangos sóhajjal lépek oda a kiságyhoz, és emelem ki a pislogó kisbabát, majd mosolyogva nyomok egy puszit az arcára. Azonnal tisztába teszem, a mögöttünk álló srác figyeli minden mozdulatunkat, majd miután végzünk, hárman indulunk le a lépcsőn. 
- Mikor keltél? - kérdezem Harryre sandítva, aki egy szál boxerben és kócos hajjal, álmosan mered rám. 
- Az előbb. Azt hittem, már fent vagy, de mikor benyitottam hozzád, még aludtál, szóval megnéztem Hope-ot, aki amúgy is fent volt - vonja meg a vállát egyszerűen, mire bólintok. 
- Általában felkelek rá. Sőt, mindig, de most valamiért elaludtam, vagy nem tudom - harapom be sóhajtva az alsó ajkam. 
- Mert nem sírt - mosolyodik el. - Vérbeli Styles, nem szokott sírni - a mosoly átvált vigyorba, én meg csak megforgatom a szemem. - Jut eszembe! Pénteken el kéne ugornunk anyuékhoz - vakarja meg a fejét, mire felszalad a szemöldököm. 
- Nekünk is?  Nekünk miért? - kérdezem értetlenül, mire csak elneveti magát. 
- Mert ti vagytok a családom? Jön hozzájuk az unokatesóm, és látni akarja Hope-ot - vallja be, mire biccentek egyet. Így már világos. Végülis, rengeteget járunk a szüleihez Hope-pal, ráadásul teljesen ráérek. Vagyis, várjunk... 
- A péntek nem jó! - kiáltok fel magamat is meglepve, nem csak Harryt. Idegesen száguldok le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, hol azonnal tápszert kezdek el csinálni a kicsinek, akit egy etetőszékbe belerakok. Harry értetlenül jön utánunk, és hangot is ad a nemtetszésének. 
- Mégis miért nem? 
- Mert.. Louisval találkozok - motyogom halkan, de meghallja, és meglepetten felhúzza a szemöldökét, majd düh villan át a szemén. 
- Komolyan egy randi miatt mondod le? Jézusom, Angel, felőlem egész héten találkozhatsz vele, de muszáj elmennünk anyuékhoz. Kérlek, tedd meg ezt értem, és utána, ha találkozol azzal a gyökérrel, még vigyázok Hope-ra is - forgatja meg a szemét, és látszólag nagyon ellene van a dolog, de belemegy. Sóhajtva sétálok oda a lányomhoz, és a szájába nyomom a cumisüveget, majd Harry felé fordulok. 
- Rendben, akkor lemondom - adom meg magam, és már nyúlok is a mobilomért. Telefonon lemondani.. Az olyan gáz.. Elrakom a mobilt egy bólintással, de a mellettem álló fiú megkérdőjelez. 
- Nem hívod fel? 
- Majd személyesen elmondom, úgyis mindjárt indulunk játszótérre - vonom meg a vállam, mire felcsillan a szeme. 
- Mehetek én is? - kérdezi vigyorogva, mire beharapom az alsó ajkam. Nem akarom, hogy velünk jöjjön, mert eléggé ciki lesz a két fiú társaságában lenni. De látva tekintetét, rájövök: nem foszthatom meg a lányával töltött időtől. 
- Ha normálisan fogsz viselkedni, jöhetsz - adom be a derekam, mire vigyorogva lepattan egy székre. 
- Nem vagyok öt éves, mindig normálisan viselkedek - túr bele a hajába. 
- A normális viselkedés alatt azt értem, hogy nem csajozol Hope-pal, mert nem egy tárgy - húzom össze a szemem, mire elröhögi magát.
- Féltékeny lennél? - húzza fel játékosan a szemöldökét, de megrázom a fejem. Na még mit nem!
- Én? Dehogy! Csak nem akarom, hogy valami festett szőke nyúlkáljon a gyerekemhez - borzongok meg, mire még hangosabban felnevet. 
- Inkább barnát szeretnél? - kérdezi még mindig nevetve, de csak bosszúsan megcsóválom a fejem, mire a tincseim az arcomba hullanak. 
- Azt hittem, csak a szőkékért vagy oda - nézek folyamatosan Hope szemébe, hogy még véletlenül se nézzek rá. 
- Én is. De mikor megláttam a szexi barna hajad, hirtelen ez lett a gyengém - mondja egyszerűen, mire csak megforgatom a szemem. 
- Nagyon nyomulós lettél - forgatom meg a szemem, és Hope is abbahagyja az evést. Felállok, és a mosogatóhoz sétálok, majd gyorsan elkezdek reggelit csinálni. 
- Csak vissza foglak hódítani. Nézd meg, egy hónap és már újra együtt leszünk - tálalja az információkat, de nem mondok semmit. Igazából, annyira tetszik, hogy így teper, de ezt még magamnak se akarom bevallani. És egy hónap? Az sok idő, bármi történhet. 
- Egy kapcsolathoz nem két ember kell? - nézek fel rá, mire felpattan a székből, és közelebb jön hozzám. 
- De igen. Bár mellékesen tudom, hogy még mindig szeretsz - duruzsolja a fülembe, mire a gerincemen átfut egy kisebb fajta borzongás. - Látod? - nevet fel, most már távolabbról. - Még mindig odáig vagy értem - villantja meg a csajozós mosolyát. 
- Én nem! - tiltakozok habogva, de csak legyint egyet. Igaza van. Még mindig szeretem, de nem tehetek róla. Ezalatt a másfél év alatt ugyanúgy szerettem, és tudtam is. Még Louis sem tudta feledtetni velem, pedig ő tényleg próbálkozik...
Harry sosem tudhatja meg ezt. Sosem. Egyszerűen úgy lehetünk mindketten boldogok, ha békén hagyjuk a másikat. Nem lehetünk együtt, mert akkor gyenge leszek, és bárki bánthat. Ott van Hope, felelősség van a vállunkon, nem lehetünk éjjel-nappal együtt, mert már nem csak egy szerelmespár lennénk, hanem egy család. Már hárman vagyunk, nem lehetünk egész nap ágyban, ha ő azt úgy akarja. Harry még egy nagy gyerek, hogy tudná, milyen nevelni egy igazi gyereket? Sehogy... Egyszerűen nem áll készen erre, neki nem volt hat hónapja beletanulni, alig egy napja tudta meg, hogy apa, ezalatt az idő alatt pedig mit csinált? Jó, rengeteget segített, teljesen oda van Hope-ért, de akkor is. Még nem áll készen erre. Én sem álltam..
És most itt vagyok huszonegy évesen, egy gyerekkel, és a gyerekem apjával, aki vissza akar hódítani, és akit még mindig szeretek. Hát nem csodás? Szerintem is...
- De-de. Egyetlen érintésemtől kiráz a hideg. Louis tud kiváltani belőled ilyeneket? - kérdezi még mindig a konyhapult mellett állva, tojással a kezében. Nem válaszolok, csak elnyúlok mellette, és kiveszek a szekrényből valami péksütit. Éppen egy kakaóscsiga esik a kezem közé, így sóhajtva beleharapok, és közben megtörlöm Hope száját, aki szokás szerint leette magát. Minden evését egy kis felső bánja...
- Mi lenne, ha ma játszótér helyett elvinnénk ezt a kis hercegnőt vásárolni? - emeli ki a kis székből Harry Hope-ot, aki nevetve belekap az apja hajába, és erőszakosan meghúzza a tincseket. - Van benne erő - nevet fel a srác, aki a haját igazítja. 
- Mit akarsz venni neki?  átveszem a reggelije sütését, és azonnal nekiállok rántottát csinálni. Kedves vagyok vele? Talán...
- Nem tudom. Bármit. Csak be akarom pótolni az elvesztegetett időt - vonja meg a vállát, és csillogó szemekkel figyeli a babánkat. Már nem csak az enyém, amióta itt van, már többes számot kell használnom...
- Hat hónapot? - nézek rá a vállam fölött. 
- Igen. Ha már nem mondtad el, hogy apa vagyok, és elhúztam a csíkot -  vonja meg a vállát megvetően, mire lesütöm a szemem. 
- Haragszol érte? - kérdezem beharapott ajkakkal. 
- Őszintén? Kicsit - válaszol egészen közel hozzám, de csak sóhajtva folytatom a reggeli készítését. Kínos csend uralkodik a szobán, majd úgy döntök, elmondom ami a szívemet nyomja. 
- Azon a napon akartam elmondani. Úgy terveztem, hogy hazajövök, és mindent elmondok, elmegyünk házat nézni, s boldogok leszünk - kezdem mosolyogva, de könnyek gyűlnek a szemembe. Olyan nehéz erről beszélni, még Harry előtt is. - De hazajöttem, és te már nem voltál itt - fejezem be nagyon halkan, és nem is nézek rá, mikor tányérra szedem a kajáját, és lerakom az asztalra. Elveszem tőle Hope-ot, és szipogva indulok el a lépcsőn fel, erősen azzal a szándékkal, hogy felöltözzek, és a kicsit is felöltöztessem. De mikor beérek a gyerekszobába, leülök az ágyra, és végre utat engedek a könnyeknek, amik tegnap óta ki akarnak csordulni. Bármennyire is próbálom tagadni, vagy az ellenkezőjét mutatni Harry előtt, egyszerűen gyűlölöm a helyzetet. Kezdem elfelejteni, erre visszajön, és mindent romba dönt. Az érzéseimet visszahozza, egyszerűen nem tudom tagadni, hogy túlságosan is szeretem, és mennyire fáj most látni, mikor nem is szakítottunk, de tuti, hogy megcsalt, aztán gondol egyet, és visszasétál a nyugodt életembe. Komolyan Harry Styles lesz a végzetem? Bármennyiszer próbálom majd elfelejteni, mindig talán majd módot arra, hogy visszatérjen?
Hope érzékeli a feszültségemet, mert nagy, szomorú bociszemekkel néz rám. 
- Semmi baj, csak.. - törlöm l a könnyeimet Hope-nak beszélve, de nem tudok mit mondani. Csak mi? - Csak apu - fejezem be magam elé suttogva, de közben a kicsinek beszélve. 
Megrázom a fejem, és öltöztetni kezdem a babát. Nagyokat sóhajtva aggatom rá a meleg holmikat, mert ha Harry tényleg vásárolni akar menni, akkor bizony nem fázhat meg. Miután végzünk, átsétálunk az én szobámba, ahol magamra kapok egy fekete cicanadrágot, kék  hosszított felsőt, és kicsit megfésülködök. Miután végzünk, a babával a kezemben szaladok le a lépcsőn, ahol szinte beleütközünk Harrybe, aki fekete farmert és fekete pólót vett fel . 
- Mehetünk? - néz végig rajtunk, majd megakad a szeme  rajtam. - Te sírtál? - kérdezi ledöbbenve, mire megrázom a fejem, és inkább a zoknimat kezdek el tanulmányozni, majd gyorsan az előszoba felé veszem az irányt. 
- Mehetünk - adok rá Hope-ra egy kis kabátkát, beleteszem a kis hordozóba, és én is felveszem a bőrkabátomat. Harry követ minket, de még mindig eléggé furán méreget, majd felkapja a hordóval együtt a lányunkat is, és kinyitja az ajtót, majd előre enged. Igazán udvarias lett, vagy csak be akar vágódni... Az utóbbira tippelnék. 
Az ő kocsijával megyünk, Hope-ot berakja hátra, nekem kinyitja az anyósülés ajtaját, így én oda ülök. Benyomja a rádiót, majd szép lassan elindulunk a közeli áruházba. 
- És mégis mit akarsz venni? - fordulok felé, és benyomja a fűtést. 
- Játékot - vigyorodik el, de csak megforgatom a szemem. 
- Még jó, hogy egy szobányi játékot vesz neki Gemma - mosolyodok el, mire felhúzza a szemöldökét. 
- Te jóban vagy Gemmával? - kérdezi ledöbbenve. 
- Persze. Miért ne lennék? - kérdezek vissza, de csak megcsóválja a fejét. 
- Minden barátnőmet utálta eddig - adja meg a szerinte logikus választ. 
- Még szerencse, hogy én nem vagyok a barátnőd - vágom oda érdekesen, mert furán méreget. Talán néha kicsit gondolkozás nélkül beszélek, de nem tehetek róla...
- Nem, igazad van. Te a gyerekem anyja van, az nem ugyanaz - ingatja a fejét gúnyosan, de csak megvonom a vállam. 
- Határozottan nem. Ha a barátnőd lennék, egy szobában aludnánk, foghatnád a kezem, megcsókolhatnál - kezdem el sorolni, de csak kacéran néz rám. 
- Miért, ezeket most nem tehetem meg? 
- Nem - rázom meg a fejem. 
- Pedig régen megtehettem ezeket. Sőt, még többet. Elvégre Hope-ot nem a gólya hozta - kacsint egyet, én pedig elvörösödök. 
- Nem. Hope amiatt lett, hogy elfelejtettél gumit venni. - Válaszomra felnevet, és abba is hagyja a csevegést. 
Oké, eléggé érdekes beszélgetés zajlott le a kocsiban, de akkor is tetszik Harry kacér oldala. Egyszerűen ilyenkor mindig megnevetett, és bármennyire is az ellenkezőét mutatom, egészen jól esnek ezek a próbálkozások a visszahódításomra. Az ablak felé fordulok, és elfolytok egy nevetést. Harry keze akaratlanul is a combomra siklik, de csak egy vigyor kíséretben leemelem magamról, és visszateszem a kormányra. Lebiggyesztett ajkakkal néz rám, de látva vigyorgásom, egyből ő is elmosolyodik. Az idilli pillanatot Hope sírása zavarja meg, mire egyszerre fordulunk hátra. Ő is tud időzíteni...