2015. március 26., csütörtök

Zayn Malik - Te vagy a hősöm

Köszöntök minden olyan embert a blogon, akik eddig még nem jártak itt, és a régebbi olvasóimat is!


Tegnap, azaz 2015. 03. 25.-én, olyan dolog történt, ami örökre beírja magát a directionerek szívébe. Zayn Malik, a banda oszlopos tagja ott hagyta a bandát.
Több jel volt az orrunk előtt, mint hittük. De most nem ezt szeretném elmondani, ezt mindenki tudja.
Mi, kedves directioner testvéreim, siránkozunk. Normális reakció, de elég. Kétszáz ember lett öngyilkos amiatt, mert Zayn boldog akar lenni. Igen? Ő hányszor segített nekünk? Hányszor hallgattuk sírva a dalaikat? Ők ott álltak mellettünk, bármilyen nagy változás volt éppen körülöttünk. És ezt érdemli? Hogy #cut4Zayn? Részemről nagyon nem. Nem siránkoznunk kéne, hanem örülni, hogy boldog. Még mielőtt bárki jönne, igen, én is bömböltem egész este, de az mára átalakult fájdalommá. De emberek, komolyan? Annyi csapás fog érni még minket az életben, muszáj erősnek lennünk!
Gondoljatok Harryre, Louisra, Liamre és Niallre! Nekik lehet most a legrosszabb. Ők sokkal jobban össze vannak törve, mint te, én, vagy bárki más! Hagyjuk abba, könyörgöm. Ne hívjuk vissza, mert ha nem akar, úgyse fog. Talán időre van szüksége. És az, hogy normális életet akar. Megértem. Mindenkinek meg kellene értenie!
A Zaynes blogok folyamatosan bezárnak. Miért? Számodra meghalt az az ember? Mert nekem nem. És csak azért is, beveszem szereplőnek ide is! Ugyanúgy él és virul, fejezzük be, könyörgöm.
Gondoljatok bele, a négy srácnak milyen rossz lehet. 5 éve szinte testvérek, és most, az egyikük kiszállt. Vagy kirúgták.
Szóval. Kicsit mérges vagyok. Elnézést, ha valaki nagyon magára vette, de most nagyon kijött.
Támogassuk a srácokat! Mutassuk meg, hogy mellettük állunk! És fogadjuk el Zayn döntését. Ő is ezt szeretné.
Szóval, mindenki elismétli háromszor: Felállni. Koronát igazítani. Továbblépni.

Inkább indítsunk twitteren egy trendet, miszerint mi a srácok mellett állunk!


És Zayn. Te vagy a hősöm a kitartásod miatt. Köszönöm ezt a csodás 5 évet, még akkor is, ha csak kettőt tudtam igazi directionerként kiélvezni belőle. Remélem, boldog leszel.. :)

2015. március 15., vasárnap

Hetedik

Sziasztok, rózsácskák!  (Igen, elmondom, miért ez lesz a becenevetek.. Néztem Maris videóit, és ugye, ő Muffinkáknak hívja a feliratkozóit. Mondom, ez de jó, ilyen nekem is kell. Gondolj, gondolj, gondolj. Rosalya. [Tudtátok, hogy a legtöbb becenév C-vel kezdődik? Miért nem mondjuk Cassandra, vagy Cliare, vagy ClaireLettem? Mindegy, nem fontos] Ha rövidítjük, Rosa. Az már majdnem rose. Úgyhogy, rózsácskák lesztek ezentúl, szerintem tök aranyos becenév :3) Úgy nézett ki, hogy a hétvégén nuku energiám lesz, és nem fogok tudni kirakni részt. Dee, mikor megláttam, hogy 6000+ oldalmegjelenítés.. Oké, aki figyelte már az ask.-omat (Link, kérdezzetek nyugodtan a sztorival kapcsolatban, névtelenül is, nem muszáj askodnak lennie. :) Vagy, ha többet szeretnél tudni rólam. Mindenre őszintén válaszolok!), az tudhatja, hogy egyszer elmondtam, hogy ha 30 emberkéhez eljut a sztorim, már boldogan halok meg. És már túlléptük ezt a számot, szóval, ha holnap elüt egy autó, akkor is boldog leszek a síromban (na jó, azért nem biztos). Mindenesetre itt az új rész, csatlakozz a Facebook csoporthoz (link, csatlakozz, ha új infókat szeretnél szerezni, vagy csak érdekel a hülyeségem, amit összehordok ott nektek.. :D)
Igen, azt hiszem, ennyi.. 
Jó olvasást kívánok, sok puszi nektek!








Komótosan kisétálok az ajtóhoz, miközben anya össze-vissza rohangál a lakásban. Olyasmiket hallok, mint a "Máris itt van? Főznöm kell egy kávét!" vagy a "Hol van az a virág?!". Az előszobába érve arrébb rúgok néhány cipőt, és a tükörben gyors pillantást vetek magamra. Talán átkellett volna öltöznöm, de végül is teljesen mindegy. Még egy pillanatig habozok, miközben jobban szemügyre veszem az ajtót. Most valamiért sokkal érdekesebbnek tűnik, mint általában. Sajnos, akármennyi ürügyet sorolok fel, muszáj vagyok kinyitni az ajtót, hisz' igent mondtam a meghívásra, nem fogom visszautasítani.
Az ajtó kinyílik, és egyből a Göndörrel találom szemben magam. Tökéletes megjelenése most sem változott, haját a lágy szellő egy kicsit felborzolja. Kisfiús mosolyra húzza a száját, miközben végigmér.
- Azt hittem, már be sem engedsz - már nyitnám a számat, hogy válaszoljak, mikor Anya fut be a szobába. Szőke haja teljesen összeborzolódik, ezért kezével simítja ki az arcából a kósza tincseket.
- Bizonyára te vagy Harry, már nagyon sokat hallottunk rólad! Én Scarlett Hampson vagyok, de tegezz nyugodtan! - mutatkozik be, miközben a kezét nyújtja, és mosolyogva néz a Göndör szemébe.
- Harold vagyok, de a barátaimnak csak Harry. Nagyon szép lakás - jegyezi meg, miközben elfogadja a felé nyújtott kezet.
- Megkínálhatlak egy kávéval? - kérdezi Anya, miközben udvariasan beljebb invitálja a göndör hajú srácot..
Miközben a konyhába vesszük az irányt, Anyának be sem áll a szája.
- Annyira örülök, hogy Angel újra társasági életet él. A nyár elején lett vége egy kapcsolatának, és alig mozdult ki a házból. Még Sophia sem tudta kirángatni. És ugye, az Aaronnal történt dolgok sem tettek jót neki. Viszont, most pár hete újra boldog, ami nagy örömmel tölt el - mosolyog rám az utolsó mondatnál anya. Feszengve nézek rá, hiszen ki akarná, hogy az anyukája máris elmondjon róla mindent, egy teljesen idegen embernek. Jó, persze nem teljesen idegen, de akkor is.
- Hát igen. A legtöbb mai srác már csak ilyen - mondja a Göndör halál komolyan, miközben óvatosan rám pillant.
-És az azelőtti sem volt semmi.. Tele volt tetoválásokkal, és úgy összetörte a kicsikém szívét, hogy szegény napokig csak sírt - ingatja szomorúan a fejét. A Göndör mintegy megerősítést várva pillant rám, mire bólintok. Minek szépítsük a dolgokat, ha így történt?
- A tetoválások nem feltétlenül a rosszat jelentik - mosolyog sejtelmesen a Göndör.
- Neked is van? - belefolyok a beszélgetésbe, mert azért ezt nem lehet csak úgy átugorni.
- Persze. Még a lázadó korszakomból - nevet fel kisfiúsan.
Anya kiveszi a sütőből a sütit, majd felvágva egy tálcára teszi őket. Pár tányért is kivesz a szekrényből, majd leül egy székre.
- Öhm.. Nem indulunk lassan? - kérdezem feszengve, mert az oké, hogy ők elvannak az életem kivesézésével, de attól én még nagyon kínosan érzem magam.
- De, persze - mosolyog rám Harry. Gyorsan puszit nyomok anya arcára, és miután elköszönünk tőle, elhagyjuk a helyiséget.
A házból kilépve megcsap az émelyítő meleg, ami nálunk már-már lassan kánikulának számít, ha az eddigi hőmérsékletet vesszük figyelembe. A nap szokás szerint ezerrel süt, így még mielőtt elhagynánk a kertet, visszaugrok a napszemüvegemért. Mikor visszaérek, már a Göndör is ebben virít, és indulásra készen támaszkodik neki a kerítésnek.
- És merre megyünk? - kérdezem, mikor végre elindulunk az autója felé. Féloldalasan rám pillant, majd vigyorogva ránt egyet a vállán.
- Egyelőre legyen meglepetés - mondja, miközben kitárja nekem az autó ajtaját. A már jól ismert fekete kocsi makulátlan fekete bőrülése a szokásosnál is hidegebb, és jobban behuppan alattam, mikor leülök. Pár pillanat múlva nyitódik a másik ajtó, és a Göndör pattan be mellém. Elindítja az autót, és ezzel egy időben el is indulunk. Az út csendben teli,  csupán a rádióból szóló slágerek zaja tölti be az autót.
Igazából sosem tartoztam azok közé, akik követik a zenei divatot, ezért szinte egy olyan énekes sincs, akiért annyira nagyon rajonganék. Akár régebbi, akár mai zenéket is elhallgatok, de kedvencem sosincs.
- És mióta van tetoválásod? - töröm meg a kínos csendet. Valamiért, ha ebben az autóban vagyunk, mindig beáll közénk a csend.
- Tizennyolc éves korom óta. igazából szeretem őket, csak megbántam egy kicsit - mosolyog. - Neked van?
- Dehogy - röhögök fel. - Anya kinyírna, és amúgy is, annyira nem izgat. Másokon jó, meg minden, de a tudat, hogy örökre ott lesz, kiakaszt - csóválom a fejem.
- Vagyis nem szereted az állandó dolgokat - mondja ki, amit nekem kellett volna.
- Valahogy úgy - zárom le a témát.
- És a bátyáddal mi van? Mikor engedik haza? - érdeklődik, miközben letér az útról, egy kisebb mellékúton haladva tovább.
- Ha minden jól megy, akkor jövőhéten. Bár még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy minden rendben, mikor visszajön - húzom el a számat.
- Érthető. És az apukád? - faggat tovább.
- Mi van vele? - ráncolom össze a szemöldökömet.
- Sosem említetted. Csak annyit tudok róla, hogy elhagyott titeket, aztán elköltözött. Nem is próbálta ápolni a kapcsolatot veletek? - húzza fel a szemöldökét, miközben rám pillant.
- Dehogynem. Még mindig próbálja. De teljesen halott a dolog. Például, egy levelet is küldött, hogy örülne, ha meglátogatnánk! - válaszolok mérgesen.
- És? Ez tök jó! Ha velem tartaná apám a kapcsolatot, én lennék a legboldogabb ember a világon - néz rám, miközben mosolyra húzza a száját.
- Ó. De nem jártok közös családi vacsorákra? Azt mondtad, onnan jöttél, amikor elütöttél - mondom, mire izmai egy kicsit megfeszülnek. Talán nem ajánlatos azt a napot emlegetni előtte.
- Igen, de a nevelőapámmal. Még kiskoromban lépett le, azóta semmi életjelet nem hagyott. Szóval, nem is értem, miért nem rohansz egyből. Én azt tenném - vonja meg a vállát, majd kanyarodik egyet.
- Nem érted! Közös álmaink voltak! Megígérte, hogy elmegyünk egy közös családi nyaralásra, aztán másnap mikor felkeltem, már nem is volt ott! - csóválom a fejem, miközben mérgelődök egy sort magamban.
- Angyalom, igazán továbbléphetnél! Ideje megbocsátani neki, megérdemli. Nem lehet olyan rossz apa... - pillant rám mosolyogva. Annyira szeretem, hogy jót szórakozik a problémáimon.
- Nem tudom. Ha Aaron beleegyezik, még akkor sem biztos, hogy elmennék.. - motyogom, miközben egy tisztásra érünk. Leállítja a motort, kikapcsolja a biztonsági övet, majd felém fordul.
- Vigyél magaddal valakit - mondja sejtelmesen.
- Például? - húzom fel a szemöldököm.
- Hogy is hívják a barátnődet? Sophia, igaz? Például őt - egy pillanatra azt hittem, magát fogja mondani, és esküszöm, rá is bólintottam volna...
- Nem is tudom.. - hezitálok.
- Ugyan, jó lesz! És ha a tesód nincs benne, elkísérlek - talán a hülye hormonok teszik (még akkor is működnek, mikor az ember már majdnem húsz éves?) , de a szívem egy kicsit gyorsabban kalapál. Most felajánlotta, hogy eljön velem egy teljesen idegen országba, idegen emberekhez, csak hogy ne érezzem magam rosszul. Hű.
- Tényleg? - kérdezem visszafojtott lélegzettel.
- Persze - mosolyog.
Én is kiszállok a kocsiból, majd követem őt a kis úton, ami továbbvezet a tisztásra. A nap belesüt a szemünkbe, a csöndben csak a bogarak ciripelése hallatszik. A táj annyira gyönyörű, hogy szinte egész nap nézhetném, akkor sem tudnék betelni vele. Pár fa van elszórva, ezenkívül csak a kopár táj látható.
- Mit fogunk itt csinálni? - nézek rá érdeklődve a napszemüvegem felől.
- Piknikezünk . feleli, miközben gyorsan visszasétál a kocsihoz, és kiemel egy kosarat belőle.
- És hol? - vonom fel a szemöldököm.
- Jaj, Angyalom, nézz körül! Miénk az egész rét! - fordul körbe megerősítve mondandóját.
Lassan elindulunk, és pár perc séta után megállapodunk egy helynél, ahova lecuccolunk. A Göndör leteríti a plédet, majd leül rá.
- Na, gyere már - nevet fel, mire kissé feszengve leülök mellé. Hátradől a pokrócon, haja szétterül körülötte, miközben a naptól hunyorogva néz rám. - Játszunk valamit! - jut eszébe hirtelen, mire nevetve megrázom a fejem.
- Mit? - mosolygok még mindig gyerekes viselkedésén. Húsz évesen az embernek már nem jut eszébe csak úgy játszani. Mondjuk nem tudom pontosan, hány éves, sosem kérdeztem. Jó lenne már kideríteni...
- Egyszerű. Te kérdezel valamit, és nekem tíz másodpercem van válaszolni, így nem gondolkozhatok kamudolgon. Utána csere - könyököl fel. Térdeimet felhúzom, kezeimmel átkulcsolom őket.
- Oké. Kezdesz? - vonom meg a vállam, miközben felül törökülésbe.
- Aha. Mikor születtél? Tíz, kilenc... - kezd el számolni, úgyhogy kapásból rávágom a választ.
- Augusztus másodikán - válaszolok kapásból.
- Az két hét múlva van - néz rám, mire bólintok. - Te jössz! - kacsint.
- Hány éves vagy?
- Huszonegy - mosolyog olyan aranyosan, ahogyan senki más nem tud. Te jó ég, miről beszélek?
- Te jössz.

***

Miután befejeztük a nem túl felnőttes játékot, elfogyasztjuk a szendvicseket, amiket a Göndör csomagolt. Bevallom, isteni finomak lettek, nem csoda, hogy azt mondta, imád főzni, és a barátai állítása szerint jól is tud. Igazat adok nekik.
Az eleinte beálló feszültség szép lassan feloldódott, és nem hazudok, ha azt mondom, életemben nem nevettem ennyit. Nem úgy viselkedett, mint a legtöbb fiú a randikon, udvarias volt, vicces, és tényleg olyan volt az egész, mintha ezer éve ismerném. a köztünk lévő fal lassan leomlott, és elfeledkeztünk a problémáinkról. Pedig, ha csak az enyémeket vesszük figyelembe, elég sok van..
Kezdve azzal, hogy Aaron holnap érkezik haza, és őszintén, még eléggé vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Mikor meglátogattam, teljesen olyan volt, mintha kicserélték volna, és egész jól elcsevegett a szobatársával, Emilyvel, akit szintén a héten engedtek haza. Állítása szerint jól kijöttek, már telefonszámot is cseréltek, és valószínű találkozni is fognak, de szigorúan, mint barátok. Bár én lennék a legboldogabb, ha a bátyám végre összejönne egy aranyos lánnyal, és ez az Emily eléggé normálisnak tűnik. Hosszú, szőke haja szép hullámokban omlik le a vállára, kék szeme csak úgy világít az arcáról, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint akinek komoly alkoholproblémái vannak. Pedig de.
Miután a barátja megcsalta, féktelen bulizásba kezdett, olyannyira, hogy egy este alkoholmérgezéssel a kórházban kötött ki. A családja itt meghúzta a csíkot, vége az egésznek, és bedobták ide.
Szóval, visszatérve Aaronra. Holnap jön haza, anya már most teljesen be van lelkesedve,a barátai bulit akarnak csapni, ahova természetesen engem is meghívtak, de egyelőre még nem mondtam rá semmit. Ismerem Aaron barátait, akikkel az utóbbi időben nagyon rosszban volt, de az igazi barátok mégiscsak örökre mellette állnak. Egyébként normális srácok, csak, mint minden húszéves fiú, imádnak bulizni, de persze, csak mértékkel. Náluk egy bulin a puncsos tálon kívül semmi alkohol nincs, de mégis mindenki őrjöng. Egyszerűen ilyen jófej társaság..
És a másik problémám apa levele. Igazából már hiányzik egy kicsit, de köszönés nélkül lépett le. Ha azt mondja, hogy "Szia kicsim, most elmegyek, de majd felhívlak" talán nem lett volna ilyen nehéz elviselni azokat az időket. Mert mikor az embert magára hagyja az az ember, akiben bízik, eléggé nehéz felállni.
És bevallom, mennék is, meg nem is. Mennék, mert kíváncsi vagyok rá, és egy kicsit az új családjára is, de viszont nem mennék, mert így itt hagyni az ember lányát..
Anya mostanában egyre többet beszél arról, hogy mennünk kéne, nyilván, apa felhívta, és elújságolta az ötletét. Egyébként ők már jóban vannak, anya ezért sem érti, én miért nem tudom túltenni magam rajta..
De visszatérve a délutáni programra.
Már kezd besötétedni, de minket ez egyáltalán nem zavar, nyíltan fecsegünk mindenféléről.
Más első randira számítottam, de rosszabb értelemben. Azt hittem, majd valami unalmas helyre megyünk, ahol csókolózó párokba futunk, miközben valami romantikus undormányt nézünk. Igen, most a mozira gondoltam. És kellemesen csalódnom kellett, mert szó sem volt ilyesmiről.
- Lassan indulnunk kellene, kezd sötétedni, nem akarok anyukádnak rossz benyomást tenni, hogy már az első randin éjszaka viszlek haza - áll fel mosolyogva, és a kezemnél fogva felránt engem is.
- Ha úgy vesszük, nem is ez az első. Már voltunk együtt kajálni - mondom vigyorogva, miközben elkezdjük összeszedni a szétdobált cuccokat.
- Akkor az első hivatalos randink - mosolyog.
Mikor végre összeszedelőzködünk, az idevezető úton visszamegyünk a kocsihoz.
Az út csendben telik, most a rádiót sem kapcsoljuk be, csupán egymás lélegzetvételét hallgatjuk.
Mikor végre az utcánkba kanyarodunk, kikapcsolom a biztonsági övet, és moslyogva nézek ki az ablakon, miközben a kocsi megáll.
- Köszönöm a mai napot. Nagyon jól éreztem magam - mondom mosolyogva, miközben összeszedelőzködöm.
- Én is. Megismételhetnénk valamikor - kacsint rám.
- Mindenképpen - válaszolok a fel nem tett kérdésre, miközben kiszállok a kocsiból.




2015. március 1., vasárnap

Hatodik

Sziasztok! :) Igen, elérkeztünk egy újabb részhez, amit remélem, vártatok már. :) Mi is történt az előző rész óta? 
Majdnem 5000 oldalmegjelenítés, versenyre való meghívások, új olvasók, rengeteg, de tényleg, rengeteg aranyos ember, akik helyettem is linkelik a blogot néhány poszt alá. 
Azt hiszem, nincs több mondanivalóm, a következő rész két hét múlva érkezik! :) Sok sikert az újabb sulis héthez, csatlakozzatok a csoporthoz (Link), olvassátok sok szeretettel a részt! :)






Az, hogy itt ülök abban az étteremben, amibe még a Göndör hozott el, és éppen egy hatalmas adag forrócsokit kortyolgatok, miközben Margarettel beszélgetek, nem is tudom, hogy jött. Reggel kipattant a szemem, és rájöttem, hogy abba kell hagynom az önsajnálatot, és kezdeni valamit az életemmel. Csak jött a bökkenő. Mihez is kezdjek, mikor Anya dolgozik, Sopha meg elérhetetlen? De tényleg. Na jó, igazából tudom, hogy a nagymamájánál tölti a hétvégét, ahol elmereng a természet szépségeiben, így sosincs nála a mobilja. Az már a másik ok, hogy inkább a szomszéd fiúban szeret gyönyörködni a természet helyett, de neki ez tökéletes elfoglaltság. Így, egyedül maradtam a szobámban, és miközben a plafont tanulmányoztam, beugrott, hogy miért is ne öntsem ki valakinek a szívem. És miután felsorakoztattam a pro és kontra érveimet, rájöttem, hogy a tökéletes ember csak is Margaret lehet, akit bár nem nagyon ismerek még, egészen biztosan segíteni fog. Vagy, ha nincs is tanácsa, legalább elmondhatom valakinek, mi is történt, mi nyomja a szívem. És miután felöltöztem, felvettem a kocsikulcsot, beindítottam az autót, és indultam is. Igen, van jogsim, még anno apuval gyakorolgattam, és sikeresen letettem egy nyár alatt. De mégis utálok vezetni, mert az azt követő nyáron, mikor megszereztem a jogosítványomat, apa bejelentette, hogy szeretője van, és hogy boldog akar lenni vele. Azt természetesen hozzátette, hogy anyagilag támogat minket a menő fizujából, amit a cége bevétele ad, majd lelépett. 
És igen, valahogy megtaláltam az odavezető utat. A kis kajáldába belépve szomorúan vettem tudomásul, hogy a hely majdnem üres, bár titkon boldog voltam, amiért így legalább tudok majd beszélni Margarettel. 
Szóval, rendeltem egy forrócsokit, leültem a pult elé, és most itt vagyok. A piros-fehér kockás terítőt bámulva várom, hogy a nő visszatérjen, ami pár percen belül meg is történik. Mosolyogva áll be a pultba, vastag, keretes szemüvegét feltolja a feje tetejére, és vörös rúzsos szája hatalmas mosolyra húzódik. 
- Téged is látni errefelé? - kérdezi mosolyogva, miközben a tálcában szemügyre veszi a kontyát. 
- Gondoltam benézek - vonom meg a vállam mosolyogva, és egy újabbat kortyoltam a meleg finomságba. Szerintem, ezentúl ide fogok járni forrócsokiért. 
- Mi újság veled, mostanság? - érdeklődik kedvesen. 
- Semmi különös.. - motyogom, mire szeme felcsillan, és azonnal átvált érdeklődő stílusba. 
- Mesélj - mosolyodik el. 
- Csak a szokásos. Emlékszel arra, mikor először voltam itt, azzal a.. - kezdek bele mondandómba, de nem hagyja befejezni, mert legyintve közbeszól. 
- Azzal a göndör hajú sráccal, aki azóta minden  nap idejár? - oké, ez az a pillanat, mikor az állam leesik a barna padlóig. 
- Mi? Azt mondta, hogy csak párszor szokott idejárni - kérdezem teljesen döbbenten. Oké, letudok ezeken az apró részleteken eléggé döbbenni, de sajnos ilyen a természetem. 
- Hát, minden délben eljön, eszik egy hamburgert, közben sorban fürkészi az embereket, mintha keresne valakit, aztán egy fél óra múlva sóhajtva fizet, és elmegy - hadarja vállvonogatva. 
- Hű - mondom teljes extázisban. Jó, lehet, hogy ez semmit nem jelent, mégis, mélyen, reménykedek benne, hogy azért jár ide, hogy találkozzon velem. Bár, kétlem, hisz tegnap a telefonban azt sem tudta hirtelen, ki vagyok. 
- Bár tegnap, és azelőtt egy idősebb lány is eljött vele - és talán ez az a pillanat, amikor lehervad a mosoly az arcomról. Szóval, akkor ő volt az a lány, akinek tegnap hallottam a nevetését a telefonban. Szóval, akkor Ő a barátnője. És most jött el az a perc, mikor eldöntöm, hogy már nem gondolok rá többet. 
Nem is tudom, talán csak rosszkor jött ez az egész, vagy még én nem állok készen a tudatra, ami napok óta növekszik bennem. És most jött el a felismerés. 
Tehát, ha nem akarom teljesen lejáratni magam bárki előtt, mindent ki kell törölnöm az elmémből, amiben szerepel Ő. Sajnos, nem tudok túlzottan sokáig gondolkozni, mert Margaret fürkésző pillantása zökkent ki a gondolatmenetemből. 
- Ó, értem - motyogom szomorúan, és egy újabbat kortyolok a forrócsokimba. 
- Hé, ez nem jelent még semmit - mosolyog biztatóan, miközben az órára pillant. Tíz perc múlva dél lesz. 
- Azt hiszem, lassan megyek - szólalok meg halkan, folyamatosan az időt számolgatva, hogy körülbelül mennyi időm marad még, mielőtt idejön. Sajnos, egyre kevesebb...
- Miatta? Tehát Ő az oka annak, hogy szomorú vagy - rakja össze kis kirakódarabokat, és lassan össze áll neki a kép. 
- Hát, részben - mondom szomorú mosollyal az arcomon. 
- Ó, hát, úgy látom, már itt is van..nak - süti le a szemét, és az ajtóra néz. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy hátranézzek, de sajnos nem tudom megállítani magam időben. 
Azonnal megbánom, hogy egyáltalán idejöttem, vagy hogy nem mentem már el. Mert ott volt Ő. A szokásos szerelésétől csak egy kicsit tér el, a fekete nadrág maradt, de most fehér felső járul hozzá. Haja kócosan keretezi arcát, miközben lazán végignéz az asztalokon. 
Mellette egy gyönyörű, szőkés-barna hajú lány sétál a borzasztóan magas sarkú magassarkújában. Egy fekete cicanadrágot visel, valami együttespólóval. Miközben követi a Göndört az asztalukhoz, magabiztosan mosolyog, a telefonját szorongatva. 
A Göndör odafordul a pult felé, és egy pillanatra elidőzik a tekintete rajtam. Illetve, időzne, ha nem fordulnék gyorsan vissza a forrócsokimhoz, hogy egy újabbat kortyoljak belőle. Ezután, fogalmam sincs, hogy mit tesz, mivel túlságosan félek odafordulni. Csak remélni tudom, hogy nem ismer fel, de sajnos késő. Már meglátott, és valószínű, hogy sikerült beazonosítania. 
- És most mi lesz? - kérdezi suttogva Margaret, akit úgy tűnik, nagyon felcsigázott a szituáció. 
- Fogalmam sincs. De nem kéne felvenned a rendeléseket? - vonom fel a szemöldököm, mire észbe kap, felveszi a jegyzetfüzetét, és odasétál. Egy ideig követem a tekintetemmel, majd újra a faliórára nézek. Dél múlt öt perccel. Talán nem késő még elindulni. 
Úgy döntök, megvárom, míg visszajön, aztán fizetek, és meg sem állok hazáig. Tervem majdnem be is válik, és fellélegzek, mikor a mellettem lévő ülésre lehuppan valaki. Azt hiszem, Margaret lesz az, de helyette göndör fürtöket pillantok meg. Azt hiszem, sokkos állapotba kerülök, lélegzetem is kihagy egy pillanatra. Zöld tekintetében kíváncsiság ül, miközben engem fürkész. Próbálok nem tudomást venni róla, de egyszerűen nem tud hidegen hagyni, hogy érzem magamon a tekintetét. 
- Angel? - kérdezi bizonytalanul, miközben a hajába túr. 
- Még emlékszel rám? - kérdezem gúnyosan, miközben az utolsó kortyot is kiiszom a poharamból. 
- Persze! Hogy is felejthetnélek el? - teszi fel a költői kérdést, melyet minden második romantikus filmben elsüt a menő srác. 
- Tegnap, a telefonban máshogy hangzott.. - motyogom az orrom alatt, miközben a kezeimet tanulmányozom. 
- Igen, tudod, Gemmával este borozgattunk egy kicsit, és részegen össze-vissza beszélek - kuncog fel. 
Nekem viszont teljesen máshol járnak a gondolataim. Szóval, Gemmának hívják.. 
- Gemmával? - kérdezem, miközben a lányra nézek, aki éppen a telefonját nyomkodja.
- A nővérem - mosolyog. Oké, összeállt a kép. Tehát, a nővére van nála, akiről mesélt. Sőt, lehet, hogy még a nevét is említette. Te jó ég, hol járt az eszem?! - Mi olyan vicces? - kérdezi, miközben rámutat arra, hogy éppen ezerrel vigyorgok. 
- Ja, semmi.
- És a bátyád hogy van?- kérdezi. 
- Jövőhéten hazajöhet végre - mosolygok.
A következő percben a lány feláll, odatipeg hozzánk, majd a telefonjával a kezében megáll. 
- Bocsi, Harry, de mennem kell, Anyu írt - mondja, miközben rám mosolyog. 
- Oké. Bemutatom neked Angel Blacket - vigyorog rám, miközben ad két puszit a nővérének. 
- Ó, igen, már sokat hallottam rólad. Gemma vagyok - nyújtja ki a kezét, amit mosolyogva elfogadok. Sokat hallott rólam?
- Örülök, hogy megismerhetlek - mondom mosolyogva. 
- Én is. De most mennem kell. Sziasztok! - köszönöm el, majd gyorsan kitipeg.
Így tehát, ott maradok a Göndör társaságában, aki sokkal közvetlenebbül viselkedik velem, miután a nővére elmegy. Kérek én is egy hamburgert, majd miután Margaret kihozza, enni kezdünk. Ugyanúgy beszélgetünk, mintha az az egy hónap meg sem történt volna, pedig mindketten érezzük, hogy mégis sok minden történt, amit meg kellene osztanunk a másikkal.
- És anyukád hogy van?  Hogy viseli ezt az egészet? - tér rá a témára. Sóhajtva beletúrok a hajamba, és mesélni kezdek.
- Hát, az biztos, hogy nem mutatja ki, mennyire rosszul viselte ezt az egészet - válaszolok.
- Ez érthető - bólint, miközben biztatóan rám mosolyog.
- De mióta Aaron nincs otthon, sokkal kiegyensúlyozottabb lett. Igaz, még így sem tudja, mit kellene mondania, vagy éppen csinálnia, hiszen sok volt ez a két év.
- Persze, gondolom, te is rosszul viseled - kicsit zavar, hogy mindig közbeszól, és nem engedi, hogy végigmondjam, amit akarok, de jól esik, hogy megért.
- Hát, ha az, hogy az elmúlt hónapban igyekeztem csak pihenni, és elfelejteni mindent, azt jelenti, akkor igen, rosszul viselem - nevetek fel.
- Hosszú az egy hónap - mondja komoran, miközben kisimít egy tincset a szeméből.
- Igen, tényleg hosszú volt - nézek mélyen a szemébe.
- Van már programod mára? - kérdezi hirtelen.
Esküszöm, semmi olyasmire nem gondolok, hogy randira akar hívni, vagy valami ilyesmi, mégis annyira boldog vagyok a szavai hallatán. Oké, kezdek meglepődni magamon, mert Angel Black sosem mondott még ilyeneket, és Angel Black sosem volt még ilyen, mint most. Angel Black a visszahúzódó, szomorkás, nehezen barátkozó típusba volt sorolható, aki sosem követte mások példáját. Erre most mi történik? Angel Black boldog, folyton nevet, mintha kicserélték volna. Olyan dolgokat tapasztal meg, amik eddig hidegen hagyták, és olyan érzéseket fedez fel, amiket eddig sosem élt át. kijelenthetem, hogy Angel Blacket teljesen kicserélték, és nagyon, de nagyon fura, hogy E/3-ban beszél magáról. szóval, most abbahagyja.
- Őszintén? Még semmi - nevetek fel, mire kissé zavart mosoly jelenik meg az arcán. Teljesen úgy néz ki, mint aki valami fontosat akar kérdezni, de vagy nem meri, vagy nem akarja.
- Nincs kedved sétálni egyet? Vagy moziba menni? - kérdezi, miközben lesüti a szemét. Oké, vonjunk vissza mindent, amit az előbb írtam. Már ezer százalék, hogy randira akar hívni. Engem. Ő. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy elcsépelt szappanopera főhőse...
- Jó ötlet - mosolygok rá, mire sóhajtva a hajába túr. Azt hiszem, hallom, ahogy egy kő gördül le a szívéről. Talán félt az elutasítástól, vagy valami teljesen más nyomja a lelkét.
- Akkor indulhatunk? - áll fel, miközben előhúzza a zsebéből a pénztárcáját.
- Persze, csak én is fizetek.
- Hagyd - mosolyog, miközben az én számlámat is kifizeti. Ellenkezni próbálok, de végül csak egy 'Köszönöm!'-öt mondok neki.
Kisétálunk a parkolóba, ahol kicsit értetlenül állunk, ugyanis mindketten kocsival jöttünk, és sétálni akarunk.
- Mi lenne, ha hazavinnénk a kocsikat? - jut eszembe az ötlet, aminek már az első pillanatban be kellett volna ugrania mindkettőnknek.
Végül mindketten beszállunk a saját kocsinkba, és elindulunk. Mivel teljesen másfele kell menni, ezért megbeszéljük, hogy a Göndör egy óra múlva eljön értem, addigra mindketten hazaérünk, és még vissza is tud jönni.
Az úton bekapcsolom a rádiót, valami jó zenét keresve, de sajnos mindenhol csak a híreket adják éppen.
Viszonylag hamar hazaérek, és miután leparkoltam, beszaladok a házba. Anya éppen a konyhában foglalja el magát azzal, hogy kipróbál egy új süti receptet, mikor betoppanok.
- Szia, Kicsim! Merre jártál? - hosszú, szőke haját egy copfba fogta, barna szemei csak úgy világítanak az arcán, miközben éppen a sütőből szed ki valamit.
- Csak elmentem ebédelni - vonom meg a vállam, miközben engedek magamnak egy pohár vizet.
- Mész valahová? - kérdezi, miközben egy villával szurkálja a serpenyőben lévő tésztát.
- Igen. Találkozok valakivel - motyogom, miközben a poharat tanulmányozom. Mennyire ciki, mikor az ember az anyjának akarja elmondani, hogy találkozik egy fiúval..
- Ó, egy randi? Mikor annyi éves voltam, mint te, minden héten más fiút hoztam haza - nevet fel a régi emlékekre visszagondolva.
- Valami olyasmi..
- És kivel? - olyan kíváncsian néz rám, hogy muszáj beavatnom a dolgokba.
- Tudod, van az a fiú, aki elütött. Ma összefutottam vele, és elhívott sétálni.
- Ó, az aki reggel hagyott itt neked egy csokor rózsát? - kap a fejéhez, mire elkerekedett szemekkel nézek rá.
- És nem szóltál? - hüledezek.
- Hagytam egy cetlit a pulton. Várj, betettem neked egy vázába - siet el, aztán megszólal a csengő.