Negyedik

Sziasztok! :) Igen, meg is érkeztem a következő résszel, amit már tegnap kitehettem volna, de nem tettem. Mert ma egy új hónap kezdete, és a mi Göndörünk szülinapja van. 21 éves.. HAPPY BIRTHDAY, HARRY! :)  Most nem akarok sokat mondani, viszont, mégis van mondandóm. (Esküszöm, mint az osztályfőnök osztályfőnöki előtt.. :D)
Szóval, az első, és a legfontosabb, hogy az oldalra kitett szavazás szerint szeretnétek Facebook csoportot. Így hát lett, mindenkit várok szeretettel benne, IDE kattintva érhetitek el.. :)
A második, hogy már túlléptük a 2500+ oldalmegjelenítést, ami nagyon, de nagyon jól esik, köszönöm! :)
A harmadik, hogy indultam pár blogversenyen, ahol két kategóriában is értem el helyezéseket, amikért borzasztó hálás vagyok, és az okleveleim is itt vannak. 
Mától névtelenül is lehet kommentelni, be van állítva. :) 
Valamint, egy kedves barátommal (akit nem rég óta ismerek) közös blogba fogunk fogni, ami szintén One Directionos lesz. Erről bővebb információkat osztok majd meg veletek a csoportban.
Azt hiszem, ennyi lett volna. Most jön az én személyes kedvenc részem, főleg, a vége, de nem árulok el titkokat, jó olvasást! :)

Ha így belegondolok a dolgokba, őszintén nem tudom, mire számítottam. Az idilli családi pillanat elmaradt, hiába szorongatom a telefonom, miközben a Göndör éppen ebédet készít, úgysem érkezik majd semmi válasz Aarontól. De erre számíthattam, már attól a pillanattól kezdve ott bujkál az agyamban, mióta elment. És bármennyire szeretném, a problémáim nem fognak egy pillanat alatt megoldódni.

Az egész már két teljes éve tart, és mindig, minden egyes nap ugyanoda jutunk el. Talán még maga Aaron sem látja be, hogy komoly problémái vannak, és itt kezdődik a baj. Amíg nem fogja elismerni, addig mi sem tudunk segíteni, pedig most a családja támogatására van szüksége. Félreértés ne essék, eleinte megpróbáltuk, de belefáradtunk a folytonos dolgokba.

Talán kicsit sokat elmélkedek egyes dolgokon, de mindig is sokat beszéltem.

Ahogy kinézek az ablakon, egy kövér esőcsepp gördül végig az ablakon. Kicsit sokat esik az eső, és én mindig azokban a pillanatokban nézek oda, amikor egy csepp legördül az ablakon. Talán a kedvemet akarja színleltetni az időjárás, vagy csak nyáron, mikor melegnek kéne lennie, kikaptam a legcsapadékosabb hetet.

Igazából próbálom elterelni a gondolataimat, és azért nem vágok nyíltan a mondandóm közepébe. Jó, ezt már százszor végig gondoltam, de úgy érzem, ha nem rágom át magam újra mindenen, beleőrülök a dolgokba. Idegességemben összefüggéstelenül beszélek, de egyszerűen minden lényeges dolgot le kell írnom, hogy összeálljon a kép. Mint valami rossz detektív, komolyan.

Szóval. Ugye, Aaron átjött, hogy hazavigyen. Hűvösen viselkedtem, és tudom, hogy tudtam, hogy ezzel fel fogom idegesíteni. Ennek tudatában továbbra is folytattam a gyerekes viselkedést, aminek az lett a következménye, hogy kaptam egy pofont. Illetve, kaptam volna, mert a Göndör beleavatkozott. De miért tette? Most egy szép nagy seb éktelenkedik az arcán, ráadásul miattam ez még napokig fog látszani. Vajon végig gondolta ezt? Mert akkor most más lenne a helyzet: rajtam lenne a csúnya piros folt. Egyel több seb, mit számít az már?

De neki igenis számít. Mert nem hagyta, hogy ez legyen, inkább magára vállalta.

De miért?

Nézzük, mik lehettek a szándékai.

Az a lehetőség az, hogy ösztönösen cselekedett. Hiszen minden fiúnál beugrik valami, mikor egy lányt akarnak bántani, és megvédik. Ez a legvalószínűbb, de reménykedek benne, hogy más oka volt. Igen, tudom, lehetetlen, hogy más lenne, biztosan ez volt, viszont reménykedni szabad, nem?

A b az, hogy meg akart védeni. Viszont ez badarság, hisz' egy napja ismer. Akkor miért tette? Azért legbelül, reménykedem, hogy ez történt. És akkor már nem csak ezer jótulajdonságot tudnék felsorolni róla, hanem ezeregyet.

Jó, megint ott tartok, mint ezelőtt egy perccel. Tehát, megint nem jutottam semmire. A fejemben kavargó gondolatok kusza hálójában elveszve bolyongok, és annyira bekavarodtam, hogy sose fogok kijönni belőlük.

- Merre jársz? - zökkent ki egy hang a kusza hálókból. Gyorsan feleszmélek, és meglátom magam előtt azt az óvatos mosolyt.

- Csak gondolkodtam - vonom meg a vállam, és érdeklődve figyelem minden mozdulatát. Otthonosan a hűtőhöz sétál, kinyitja, és kivesz belőle egy csomag jeget. Óvatosan az arcához emeli, ráteszi a fájó pontra, és egy kicsit ott tartja. Közben mosolyogva nézi, ahogy aggódva végigmérem, majd könnyedén felül a pultra.

- Oké, ne nézz úgy rám, mintha most támadtam volna fel - kuncog, és aranyos gödröcskéi megjelennek. - Csak egy ütés volt, ennyi. Volt már nagyobb bunyóm is, ne aggódj. Ez semmi - legyint, én pedig kicsit fellélegzek. Jó tudni, hogy annyira azért nem fájt neki, viszont kicsit zavar, hogy azt mondja, volt már ennél nagyobb bunyója. Csak álca ez a jófiúsdi? - Nyugi, az már régen volt. Még mikor tizenhat, tizenhét éves lehettem - emlékszik vissza. Mintha kitalálná a gondolataim, ami kicsit fura, és ijesztő, de valamiért tetszik. Nagyon is. - De három éve nem keveredtem bajba, szóval büszke vagyok magamra - vigyorodik el önelégülten. Megforgatom szemeimet, majd végig nézek rajta. Göndör fürtjei ugyanolyan kócosan állnak, mint tegnap. Férfias vonásai mintha kicsit erőteljesebbek lennének, mint tegnap voltak. Szemei alatt sötét karikák húzódnak végig, fekete egyszínű pólója kiemeli széles vállát, és szálkásan izmos testét. Ahogy ott ül, megnyugvást sugároz, és boldogságot. Bármilyen rossz dolog is történik, Ő nyugodt marad. És ezt csodálom benne.

- Jól vagy? - felállok az asztaltól, és szemügyre veszem a sebét. Minden hátsó szándék nélkül simítok végig a piros folton. Légzése kicsit felgyorsul, szíve hevesebben ver, majd felszisszen. Gyorsan elhúzom a kezem, hiszen persze, tudhattam volna, az érintéstől csak még jobban bizseregni kezd.

- Persze, nem fáj. Holnapra már kutya bajom lesz - mosolyogva leszáll a pultról, és megáll a hűtő előtt. Kinyitja, szemügyre veszi, mi van benne, majd a faliórára néz, végül becsapja az ajtót, és felém fordul. - Oké, mivel semmi ehető nincs itthon, elmegyünk kajálni - jelenti ki.

- A tegnapi ruhámat hova tetted? - kérdezem vigyorogva. Lehet, hogy nem nagyon látszik meg rajtam, de imádok enni. És szerencsére az a fajta vagyok, akin nem látszik meg semmi, így bármit összeehetek.

Követem a Göndört az emeltre, ahol megkapom a tegnapi ruháimat. Elvonulok a fürdőbe, felöltözök, majd a fésűért nyúlok. A tegnapi ábrázatom nem javult, csak annyit, hogy már nem látszanak a nagy, piros foltok. A hajam mindig is kezelhető volt, így most sem okozott nagy gondot, hogy a kelleténél kicsit kócosabb lett.

Miután kész vagyok, gyorsan levonulok a lépcsőn. Szokásomhoz híven majdnem elesek, és így is az utolsó lépcsőfok után majdnem nekimegyek a Göndörnek, de sebaj, a lényeg, hogy lejutok.

Kilépünk a házból, és az időt látva kedvem lenne azonnal visszafordulni. Oké, nem volt olyan brutális a helyzet, mint amilyennek tűnik, de az eget szép nagy felhők borítják. A nap próbál előtörni, hogy egy kis kedvet csaljon az emberek arcára, kevés sikerrel.

A Göndör megáll egy fekete autó előtt, ami egy kicsit ismerős, de a színén kívül másra nem emlékszem. Viszont most leesett állal bámulom a hatalmas autót.

- Hölgyem - nyitja ki udvariasan az anyósülés ajtaját.

Miután Ő is beül, és valahogy elindulunk, unottan bámulok ki az ablakon.

- Nem hiszem el, hogy július közepén ilyen idő van. Mi van most, november? - kérdezem egy sóhaj kíséretében. Megajándékoz egy kedves mosollyal, majd félig az útra, félig rám koncentrálva elkezd beszélni.

- Pedig de. Jövőhétre már felmelegedést mondanak, szóval csak ez a hét ilyen. Egyébként te mindig ilyen negatív vagy? - nevet fel, miközben bekanyarodik egy étterem elé.

- Nagyjából mindig - nevetek vele együtt én is.

Kikászálódunk a kocsiból, majd az étterem felé vesszük az irányt. Oké, nem is egy étterem, inkább kajálda, de a szándék a fontos.

Leülünk egy viszonylag eldugott kis boxba az egyik sarokban, és böngészni kezdjük az étlapot.

- Hozhatok valamit? - áll meg előttünk egy körülbelül negyvenes nő. Az a tipikus kiszolgáló, akit szinte minden filmben lát az ember. Kedves, pozitív kisugárzás, kontyba kötött barna haj, vastag keretes szemüveg, piros fehér kockás kötény, kezében egy jegyzetfüzettel, aminek a sarkába valószínűleg éppen rajzolgat.

- Két kólát kérünk - válaszol helyettem a Göndör, még mielőtt kinyithatnám a számat.

- Más valamit? - kérdezi unottan rágózva az eladó, akinek a névtáblájára ez van írva: Margaret.

- Egyelőre nem, köszönjük - mondja Harry, majd visszafordul hozzám. - És egyébként, mire számítasz? Aaron mit fog válaszolni? - kérdezi, miközben Margaret elmegy, de a szemem sarkából látom, hogy mosolyog.

- Őszintén? Fogalmam sincs. Két évvel ezelőtt még kapásból rávágtam volna, hogy: 'Természetesen azt fogja mondani, hogy elmegy, hisz' Ő Aaron. De most már nem vagyok biztos semmiben - mondom neki, mire megértő fejjel bólint. Ezután különböző témákra terelődik el a beszélgetésünk, majd a Göndör hirtelen feláll.

- Bocsáss meg, elmegyek a mosdóba - azzal ott hagy. Egy kicsit nézelődök, szemügyre veszem a kockás terítőt, és a vázát az asztal közepén, mikor Margaret bukkan fel egy tálcával a kezében.

- A barátod hova ment? - kérdezi széles mosolyra húzva a száját, miközben leteszi elém a kólám.

- Ő nem a barátom - motyogom, mire, ha lehet, még szélesebb lesz a mosolya.

- Persze, hogyne - bólint még mindig vigyorogva. - Margerat vagyok - nyújtja a kezét, amit elfogadok, és kezet rázunk. Bevallom, eléggé szimpatikus, mintha a nagynéném lenne.

- Angel. Örülök, hogy megismerhetem - mosolygok rá.

- Tegezz nyugodtan, nem vagyok még olyan öreg - csóválja a fejét, mire felnevetek. - Ha erre jársz, nézz be hozzám. Szimpatikus lánynak tűnsz.

- Mindenképpen - őszinte mosollyal nézek a szemébe. Biztos vagyok benne, hogy párszor be fogok nézni ide, eléggé megkedveltem ezt a helyet. Igen, ezt simán kijelentem az első alkalommal, amikor itt vagyok.

- És kis göndör srác, aki az előbb itt volt? Kedvesnek tűnik - kezd el csevegni velem.

- Igen, az - bólintok.

- Hogy ismerkedtetek meg? - érdeklődik tovább.

- Tegnap éjszaka elütött az utcán, hazavitt magához, és így - igen, talán nem kellett volna megemlítenem ezt az apró tényezőt, mert furán néz rám.

- Érdekes történet. Ilyen megismerkedést sem hallottam még - nevet fel, és vele együtt én is.

- Lemaradtam valamiről? - jön vissza a Göndör. Leül az asztalhoz, és mosolyogva néz rám.

- Nem - felelek őszintén.

- Még valamit hozhatok? - néz felváltva rám, és a Göndörre Margaret.

- Öhm. Én egy hamburgert kérek sült krumplival - nézek újra az étlapra.

- Rendben. Neked? - firkantja fel a jegyzetfüzetébe, majd érdeklődve néz a Göndörre.

- Ugyanez jó lesz - mosolyog rá a nőre, aki vigyorogva elmegy.

- Megtaláltad a mosdót? - kérdezem meg az első kérdést, ami eszembe jut. Kicsit furán néz rám, de bólint.

- A mobilod nálad van? - kérdezi, mire bólintva a kezébe nyomom a készüléket. - Köszi - elkezd rajta nyomkodni valamit, majd előveszi a telefonját, ott is beír valamit, majd visszaadja - Tessék, itt a számom, ezen bármikor fel tudsz hívni.

- Rendben. Remélem, már nem leszek sokáig a terhedre, holnap hazajön a legjobb barátnőm a nyaralásukról, beköltözök majd oda - a szavaim hallatán kicsit megfeszül, és felsóhajt.

- Hányszor kell még mondanom, hogy addig maradsz nálam, amíg akarsz? - kérdezi idegesen.

- Nem akarok a terhedre lenni - motyogom szemlesütve.

- Istenem. Nem vagy a terhemre - sóhajt fel újra.

- Miért törődsz velem ennyire? - bukik ki a kérdés, és azonnal meg is bánom, hogy kimondtam.

- Mert fontos vagy nekem - mondja ki egyszerűen, és hátradől a székében.

Azt hiszem, ez az egy mondat kellett ahhoz, hogy megvilágosodjak. Mégis csak a b opció az igaz. Tényleg törődik velem. De miért érdekel ez annyira?!

- Itt is vannak a hamburgerek - jön vissza hozzánk Margaret, és leteszi elénk a hatalmas hamburgereket. - Jó étvágyat - kacsint ránk, majd mosolyogva elmegy.

Lassan enni kezdünk, egyikünk sem szól egy szót sem. A hamburger nagyon finom, csak kár, hogy telenyomták ketchuppel, így szinte csak az érződik.

Hirtelen pityeg egyet a telefonom, mire előkapom. A Göndör érdeklődve nézi, ahogy elolvasom a rövid, de lényegre törő üzenetet, és vigyorogva felé mutatom. Rövid, mégis minden benne van:

Hugi! 

Rendben, benne vagyok, elmehetünk az elvonóra. 

Nagyon sajnálom az elmúlt két év sérelmeit.

XxxX: Aaron

- Látod? Én mondtam - mosolyog rám, miután végig olvassa.

- Nem bánod, ha felhívom? Jaj, annyira boldog vagyok. És ezt neked köszönhetem! - lelkesedek be, és vigyorogva nézek rá. Mosolyogva figyel, szemében azonban van valami fura. - Mi az? - nevetek fel.

- Semmi, csak olyan jó rád nézni, mikor örülsz - legyint, én pedig felállok, és tárcsázom a bátyám számát.

- Szia! Pakolj össze, nemsokára megyünk érted! - mondom köszönés gyanánt.

- Szia, Hugi! Máris? Ó, oké - nevet fel.

- Persze. Örülök, hogy végül belementél - mosolyodok el.

- Csak maradt valami a régi Aaronból, igaz? - kérdez vissza.

- Igen.

- Sajnálom. Sajnálom az elmúlt két évet. Csak nehéz feldolgozni, hogy apa itt hagyott minket. És igazából sosem téged okoltalak, inkább magamra voltam dühös - vallja be halkan.

- Semmi baj. Ha újra a régi leszel, én leszek a legboldogabb. Na, de pakolj, nem tartalak fel - elköszönünk, és elégedetten nézek a telefon kijelzőjére. Talán újra a régi lesz minden, és soha többé nem kell átélnem ezeket a dolgokat.

Felnézek az égre. A nap is sikeresen áttörte a felhőket, és boldogan világít le rám. Mosolyogva beszívom a friss levegő illatát.

Hirtelen egy kezet érzek meg a derekamon, és odafordulok. A Göndör néz le rám mosolyogva, kezében egy zacskót tartva.

- Gondoltam, hogy egyből indulni akarsz majd, ezért becsomagoltattam neked - mutatja fel a zacskót, amit azonnal el is veszek tőle.

- Köszönöm. Köszönöm mindent - hirtelen felindulásból szorosan átölelem. Egy kicsit meg van lepődve, de végül Ő is a karjába zár. Érzem, hogy szívverése felgyorsul, és sóhajt egyet. Légzése egyre szaporább lesz, de most semmi sem érdekel. Csak tudatni akarom vele, hogy mindent köszönök neki. Hiszen ha Ő nem lenne, most én sem lennék ilyen boldog, és talán most is az utcán aludnék.

Mikor úgy érzem, sikerül mindent belesűrítenem az ölelésbe, eltávolodok tőle.

Beülünk a kocsiba, és némán elindulunk. Talán holnaptól minden más lesz.