2016. január 3., vasárnap

II. Harmadik

Halihó:) 
Tudom, elég régen volt már rész, és sajnálom, hogy nem hoztam, de egyszerűen nem tudtam írni. De most, itt vagyok, remélem, vártátok már. Mindenkinek boldog új évet! :) 
Jó olvasást! 




A tegnapi nap eléggé kimerített. Na nem azért, mert Harry nem hagyott, és mindent egyedül kellett csinálnom, mert rengeteget segített. Ő fürdette Hope-ot, amíg én elmentem vacsorát csinálni neki és magamnak, aztán amíg szoptattam, evett, majd bevállalta, hogy elaltatja Hope-ot. Én egy fél órát szenvedek ezzel, ő meg két perc alatt megoldotta. Elég volt annyi, hogy lefeküdt a kis ágy melletti ágyra, magára húzta Hope-ot, és a lány már aludt is. Olvastam, hogy a szülők szívverését hallgatva a babák könnyebben alszanak, de ennyire? Mindenesetre imádtam Harrynek ezt az oldalát. 
Talán nem vette észre, de a tőle kapott nyakláncot még mindig hordom. Jó, tuti nem vette észre, hiszen akkor az orromra kötötte volna, vagy legalább elidőzött volna ott a tekintete. Így reggel eszembe jutott egy ötlet, amivel kikészíthetem Harryt. De végül, elvetettem, mert én nem tudok anélkül a nyaklánc nélkül elmenni bárhová. Annyira, de annyira hozzám nőtt, hogy már ha csak itthon vagyok, akkor is rajtam kell, hogy legyen. 
Sóhajtva kászálódok ki az ágyból, és nyitom ki az ajtót. Hope szobájához érve nyitva találom az ajtót, ezért óvatosan lépek be, mikor egy erős mellkasba ütközök. Kezeim ösztönösen siklanak oda, hogy felfogjam az esetleges összeütközést, Harry kezei pedig a derekamra, hogy megtartson, ha elesek. Ez nem történik meg, helyette elpirulva állunk olyan pózban amit a szerelmesek szoktak megengedni maguknak, mire én zavartan beharapom  számat, Harry pedig elvigyorodik. A szívem hevesebben ver, a lélegzetvételem felgyorsul, de mielőtt közelíthetne hozzám ajkaival, ellököm magamtól, és kikerülöm. Hangos sóhajjal lépek oda a kiságyhoz, és emelem ki a pislogó kisbabát, majd mosolyogva nyomok egy puszit az arcára. Azonnal tisztába teszem, a mögöttünk álló srác figyeli minden mozdulatunkat, majd miután végzünk, hárman indulunk le a lépcsőn. 
- Mikor keltél? - kérdezem Harryre sandítva, aki egy szál boxerben és kócos hajjal, álmosan mered rám. 
- Az előbb. Azt hittem, már fent vagy, de mikor benyitottam hozzád, még aludtál, szóval megnéztem Hope-ot, aki amúgy is fent volt - vonja meg a vállát egyszerűen, mire bólintok. 
- Általában felkelek rá. Sőt, mindig, de most valamiért elaludtam, vagy nem tudom - harapom be sóhajtva az alsó ajkam. 
- Mert nem sírt - mosolyodik el. - Vérbeli Styles, nem szokott sírni - a mosoly átvált vigyorba, én meg csak megforgatom a szemem. - Jut eszembe! Pénteken el kéne ugornunk anyuékhoz - vakarja meg a fejét, mire felszalad a szemöldököm. 
- Nekünk is?  Nekünk miért? - kérdezem értetlenül, mire csak elneveti magát. 
- Mert ti vagytok a családom? Jön hozzájuk az unokatesóm, és látni akarja Hope-ot - vallja be, mire biccentek egyet. Így már világos. Végülis, rengeteget járunk a szüleihez Hope-pal, ráadásul teljesen ráérek. Vagyis, várjunk... 
- A péntek nem jó! - kiáltok fel magamat is meglepve, nem csak Harryt. Idegesen száguldok le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, hol azonnal tápszert kezdek el csinálni a kicsinek, akit egy etetőszékbe belerakok. Harry értetlenül jön utánunk, és hangot is ad a nemtetszésének. 
- Mégis miért nem? 
- Mert.. Louisval találkozok - motyogom halkan, de meghallja, és meglepetten felhúzza a szemöldökét, majd düh villan át a szemén. 
- Komolyan egy randi miatt mondod le? Jézusom, Angel, felőlem egész héten találkozhatsz vele, de muszáj elmennünk anyuékhoz. Kérlek, tedd meg ezt értem, és utána, ha találkozol azzal a gyökérrel, még vigyázok Hope-ra is - forgatja meg a szemét, és látszólag nagyon ellene van a dolog, de belemegy. Sóhajtva sétálok oda a lányomhoz, és a szájába nyomom a cumisüveget, majd Harry felé fordulok. 
- Rendben, akkor lemondom - adom meg magam, és már nyúlok is a mobilomért. Telefonon lemondani.. Az olyan gáz.. Elrakom a mobilt egy bólintással, de a mellettem álló fiú megkérdőjelez. 
- Nem hívod fel? 
- Majd személyesen elmondom, úgyis mindjárt indulunk játszótérre - vonom meg a vállam, mire felcsillan a szeme. 
- Mehetek én is? - kérdezi vigyorogva, mire beharapom az alsó ajkam. Nem akarom, hogy velünk jöjjön, mert eléggé ciki lesz a két fiú társaságában lenni. De látva tekintetét, rájövök: nem foszthatom meg a lányával töltött időtől. 
- Ha normálisan fogsz viselkedni, jöhetsz - adom be a derekam, mire vigyorogva lepattan egy székre. 
- Nem vagyok öt éves, mindig normálisan viselkedek - túr bele a hajába. 
- A normális viselkedés alatt azt értem, hogy nem csajozol Hope-pal, mert nem egy tárgy - húzom össze a szemem, mire elröhögi magát.
- Féltékeny lennél? - húzza fel játékosan a szemöldökét, de megrázom a fejem. Na még mit nem!
- Én? Dehogy! Csak nem akarom, hogy valami festett szőke nyúlkáljon a gyerekemhez - borzongok meg, mire még hangosabban felnevet. 
- Inkább barnát szeretnél? - kérdezi még mindig nevetve, de csak bosszúsan megcsóválom a fejem, mire a tincseim az arcomba hullanak. 
- Azt hittem, csak a szőkékért vagy oda - nézek folyamatosan Hope szemébe, hogy még véletlenül se nézzek rá. 
- Én is. De mikor megláttam a szexi barna hajad, hirtelen ez lett a gyengém - mondja egyszerűen, mire csak megforgatom a szemem. 
- Nagyon nyomulós lettél - forgatom meg a szemem, és Hope is abbahagyja az evést. Felállok, és a mosogatóhoz sétálok, majd gyorsan elkezdek reggelit csinálni. 
- Csak vissza foglak hódítani. Nézd meg, egy hónap és már újra együtt leszünk - tálalja az információkat, de nem mondok semmit. Igazából, annyira tetszik, hogy így teper, de ezt még magamnak se akarom bevallani. És egy hónap? Az sok idő, bármi történhet. 
- Egy kapcsolathoz nem két ember kell? - nézek fel rá, mire felpattan a székből, és közelebb jön hozzám. 
- De igen. Bár mellékesen tudom, hogy még mindig szeretsz - duruzsolja a fülembe, mire a gerincemen átfut egy kisebb fajta borzongás. - Látod? - nevet fel, most már távolabbról. - Még mindig odáig vagy értem - villantja meg a csajozós mosolyát. 
- Én nem! - tiltakozok habogva, de csak legyint egyet. Igaza van. Még mindig szeretem, de nem tehetek róla. Ezalatt a másfél év alatt ugyanúgy szerettem, és tudtam is. Még Louis sem tudta feledtetni velem, pedig ő tényleg próbálkozik...
Harry sosem tudhatja meg ezt. Sosem. Egyszerűen úgy lehetünk mindketten boldogok, ha békén hagyjuk a másikat. Nem lehetünk együtt, mert akkor gyenge leszek, és bárki bánthat. Ott van Hope, felelősség van a vállunkon, nem lehetünk éjjel-nappal együtt, mert már nem csak egy szerelmespár lennénk, hanem egy család. Már hárman vagyunk, nem lehetünk egész nap ágyban, ha ő azt úgy akarja. Harry még egy nagy gyerek, hogy tudná, milyen nevelni egy igazi gyereket? Sehogy... Egyszerűen nem áll készen erre, neki nem volt hat hónapja beletanulni, alig egy napja tudta meg, hogy apa, ezalatt az idő alatt pedig mit csinált? Jó, rengeteget segített, teljesen oda van Hope-ért, de akkor is. Még nem áll készen erre. Én sem álltam..
És most itt vagyok huszonegy évesen, egy gyerekkel, és a gyerekem apjával, aki vissza akar hódítani, és akit még mindig szeretek. Hát nem csodás? Szerintem is...
- De-de. Egyetlen érintésemtől kiráz a hideg. Louis tud kiváltani belőled ilyeneket? - kérdezi még mindig a konyhapult mellett állva, tojással a kezében. Nem válaszolok, csak elnyúlok mellette, és kiveszek a szekrényből valami péksütit. Éppen egy kakaóscsiga esik a kezem közé, így sóhajtva beleharapok, és közben megtörlöm Hope száját, aki szokás szerint leette magát. Minden evését egy kis felső bánja...
- Mi lenne, ha ma játszótér helyett elvinnénk ezt a kis hercegnőt vásárolni? - emeli ki a kis székből Harry Hope-ot, aki nevetve belekap az apja hajába, és erőszakosan meghúzza a tincseket. - Van benne erő - nevet fel a srác, aki a haját igazítja. 
- Mit akarsz venni neki?  átveszem a reggelije sütését, és azonnal nekiállok rántottát csinálni. Kedves vagyok vele? Talán...
- Nem tudom. Bármit. Csak be akarom pótolni az elvesztegetett időt - vonja meg a vállát, és csillogó szemekkel figyeli a babánkat. Már nem csak az enyém, amióta itt van, már többes számot kell használnom...
- Hat hónapot? - nézek rá a vállam fölött. 
- Igen. Ha már nem mondtad el, hogy apa vagyok, és elhúztam a csíkot -  vonja meg a vállát megvetően, mire lesütöm a szemem. 
- Haragszol érte? - kérdezem beharapott ajkakkal. 
- Őszintén? Kicsit - válaszol egészen közel hozzám, de csak sóhajtva folytatom a reggeli készítését. Kínos csend uralkodik a szobán, majd úgy döntök, elmondom ami a szívemet nyomja. 
- Azon a napon akartam elmondani. Úgy terveztem, hogy hazajövök, és mindent elmondok, elmegyünk házat nézni, s boldogok leszünk - kezdem mosolyogva, de könnyek gyűlnek a szemembe. Olyan nehéz erről beszélni, még Harry előtt is. - De hazajöttem, és te már nem voltál itt - fejezem be nagyon halkan, és nem is nézek rá, mikor tányérra szedem a kajáját, és lerakom az asztalra. Elveszem tőle Hope-ot, és szipogva indulok el a lépcsőn fel, erősen azzal a szándékkal, hogy felöltözzek, és a kicsit is felöltöztessem. De mikor beérek a gyerekszobába, leülök az ágyra, és végre utat engedek a könnyeknek, amik tegnap óta ki akarnak csordulni. Bármennyire is próbálom tagadni, vagy az ellenkezőjét mutatni Harry előtt, egyszerűen gyűlölöm a helyzetet. Kezdem elfelejteni, erre visszajön, és mindent romba dönt. Az érzéseimet visszahozza, egyszerűen nem tudom tagadni, hogy túlságosan is szeretem, és mennyire fáj most látni, mikor nem is szakítottunk, de tuti, hogy megcsalt, aztán gondol egyet, és visszasétál a nyugodt életembe. Komolyan Harry Styles lesz a végzetem? Bármennyiszer próbálom majd elfelejteni, mindig talán majd módot arra, hogy visszatérjen?
Hope érzékeli a feszültségemet, mert nagy, szomorú bociszemekkel néz rám. 
- Semmi baj, csak.. - törlöm l a könnyeimet Hope-nak beszélve, de nem tudok mit mondani. Csak mi? - Csak apu - fejezem be magam elé suttogva, de közben a kicsinek beszélve. 
Megrázom a fejem, és öltöztetni kezdem a babát. Nagyokat sóhajtva aggatom rá a meleg holmikat, mert ha Harry tényleg vásárolni akar menni, akkor bizony nem fázhat meg. Miután végzünk, átsétálunk az én szobámba, ahol magamra kapok egy fekete cicanadrágot, kék  hosszított felsőt, és kicsit megfésülködök. Miután végzünk, a babával a kezemben szaladok le a lépcsőn, ahol szinte beleütközünk Harrybe, aki fekete farmert és fekete pólót vett fel . 
- Mehetünk? - néz végig rajtunk, majd megakad a szeme  rajtam. - Te sírtál? - kérdezi ledöbbenve, mire megrázom a fejem, és inkább a zoknimat kezdek el tanulmányozni, majd gyorsan az előszoba felé veszem az irányt. 
- Mehetünk - adok rá Hope-ra egy kis kabátkát, beleteszem a kis hordozóba, és én is felveszem a bőrkabátomat. Harry követ minket, de még mindig eléggé furán méreget, majd felkapja a hordóval együtt a lányunkat is, és kinyitja az ajtót, majd előre enged. Igazán udvarias lett, vagy csak be akar vágódni... Az utóbbira tippelnék. 
Az ő kocsijával megyünk, Hope-ot berakja hátra, nekem kinyitja az anyósülés ajtaját, így én oda ülök. Benyomja a rádiót, majd szép lassan elindulunk a közeli áruházba. 
- És mégis mit akarsz venni? - fordulok felé, és benyomja a fűtést. 
- Játékot - vigyorodik el, de csak megforgatom a szemem. 
- Még jó, hogy egy szobányi játékot vesz neki Gemma - mosolyodok el, mire felhúzza a szemöldökét. 
- Te jóban vagy Gemmával? - kérdezi ledöbbenve. 
- Persze. Miért ne lennék? - kérdezek vissza, de csak megcsóválja a fejét. 
- Minden barátnőmet utálta eddig - adja meg a szerinte logikus választ. 
- Még szerencse, hogy én nem vagyok a barátnőd - vágom oda érdekesen, mert furán méreget. Talán néha kicsit gondolkozás nélkül beszélek, de nem tehetek róla...
- Nem, igazad van. Te a gyerekem anyja van, az nem ugyanaz - ingatja a fejét gúnyosan, de csak megvonom a vállam. 
- Határozottan nem. Ha a barátnőd lennék, egy szobában aludnánk, foghatnád a kezem, megcsókolhatnál - kezdem el sorolni, de csak kacéran néz rám. 
- Miért, ezeket most nem tehetem meg? 
- Nem - rázom meg a fejem. 
- Pedig régen megtehettem ezeket. Sőt, még többet. Elvégre Hope-ot nem a gólya hozta - kacsint egyet, én pedig elvörösödök. 
- Nem. Hope amiatt lett, hogy elfelejtettél gumit venni. - Válaszomra felnevet, és abba is hagyja a csevegést. 
Oké, eléggé érdekes beszélgetés zajlott le a kocsiban, de akkor is tetszik Harry kacér oldala. Egyszerűen ilyenkor mindig megnevetett, és bármennyire is az ellenkezőét mutatom, egészen jól esnek ezek a próbálkozások a visszahódításomra. Az ablak felé fordulok, és elfolytok egy nevetést. Harry keze akaratlanul is a combomra siklik, de csak egy vigyor kíséretben leemelem magamról, és visszateszem a kormányra. Lebiggyesztett ajkakkal néz rám, de látva vigyorgásom, egyből ő is elmosolyodik. Az idilli pillanatot Hope sírása zavarja meg, mire egyszerre fordulunk hátra. Ő is tud időzíteni...

6 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Imádtam! Bár Angel túl könnyen felejti el mit tett Harry. Nem szabadna ilyen hamar visszaengednie az életébe. Persze neki szurkolok, de küzdjön csak meg érte.

      A gumis beszólás nagy volt, mint Harry khm khmje (muszály volt xd). Taps taps. Hope annyira cuki baba és remek az időzítésben.

      Puszi FS

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon remek részt alkottál megint,nagyon tetszik ahogy Harold próbálkozik,Angelnél,de én azt mondom küzdjön csak,küzdjön,na és a beszólások.:D
    Várom a következő részt,izgatottan.
    xx
    Kk
    BUÉK!Sikerekben gazdag új évet.

    VálaszTörlés
  3. Istenem de vártam már ezt a fejezetet :3
    Hát mint ne mondjak, mint egy család, olyanok. Leszámítva azt a picike kis bökkenőt hogy nincsenek együtt. De remélem, ez meg fog változni :)
    Mint minden fejezet, ez is egy csoda volt, egyszerűen fantasztikus amit csinálsz, és hihetetlenül imádom ahogy írsz! Ha ez egy könyv lenne újra és újra és újra olvasnám, egészen addig amíg a könyv rongyos nem lesz a sok lapozástól! (Bár nincs kizárva, hogy így is újraolvasom majd :D)
    Nagyon jó volt és nagyon hamar hozd a kövit :)
    All the love M
    Ui.: Boldog újévet neked is!

    VálaszTörlés
  4. wow meg mindig imadom a blogodat

    VálaszTörlés