2015. december 20., vasárnap

II.: Második

Nem várok senkit, így egy hatalmas sóhajjal, és az oldalamon lévő Hope-pal nyitom ki az ajtót, de amint meglátom, ki jött, egyből bezárom. Bezárnám, de az illető a lábával kitámasztja, így
lehetetlennek tűnik, hogy kizárjam. 
Sokat gondoltam erre a találkozásra. Voltak napok, hetek, mikor folyamatosan erről álmodtam, aztán, később felhagytam a reménnyel, miszerint valaha megtörténik. Az álmomban a nyakába ugrottan, megölelt, elmondta, mennyire szeret, és sajnálja, kezdjünk mindent elölről, hiszen ő a másfél év alatt senkivel nem csalt meg. Igen, egy tökéletes világban így történt volna ez az egész. De ez nem álom, ez a kőkemény valóság, melyben elhagyott egy gyerekkel együtt, és mikor ő úgy gondolta, másfél év után visszajött. Mégis mit keres itt? Kezdett az egész életem egyenesbe jönni, erre pont most toppan be, és rontja el az egészet? 
Pislogás nélkül meredek rá, ő csak elkerekedett szemekkel nézi a kezemben tartott csöppséget, aki kacagva néz vissza az apjára. A göndör fürtjei eléggé megnőttek, már nem is annyira göndören pompáznak, kezdenek egyenesedni, de talán meg jobban áll neki ez a felnőttesebb külső. Zöld szemei ugyanúgy világítanak, de most a szerelmes csillogás helyett értetlen szemekkel néz rám. A fehér póló kiemeli napbarnított bőrét, ami annyit jelenthet, hogy valami olyan helyre ment, ahol még novemberben is jó idő van. Egy gurulós bőröndöt tart a kezében, másikban egy pulcsit, és fél kézzel idegesen beletúr a hajába. 
Az agyam leblokkol, csak arra tudok gondolni, hogy itt áll az ajtómban. Másfél kínkeserves év után végre újra láthatom, még akkor is, ha számára a kislánya a legújabb dolog. Rám emeli tekintetét, hirtelen düh villan át szemein, és ez mozdulattal bent is terem a házban. Nem próbálkozik azzal, hogy megöleljen, puszit adjon, csak mereven áll, és figyel.Szemeit végigvezeti barna hullámos hajamon, ami lassan a hátam közepéig fog érni, a fehér pólómon, elidőzik tekintete a melleimen, amik valljuk be, a sok tejtől a kétszeresükre nőttek, fekete cicanadrágomon, majd újra a arcomnál áll meg. Szólásra nyitja a száját, de aztán becsukja, mint aki arra vár, hogy én kezdeményezzek beszélgetést. Ha, na még mit nem! Elmegy, és utána nem tud megszólalni? Akkor tessék csak, keresse a szavakat. 
Újra végigszánt göndör haján, majd megköszörüli a torkát, és újra a kislányunkra néz. 
- Mennyi idős? - csak ennyit kérdez, de én lesütöm a szemem. Szinte biztos, hogy meg fogja kérdőjelezni, hogy ő az apuka, de ha kell, csináljon apasági tesztet, akkor úgyis kiderül. 
- Hat hónapos - motyogom halkan, mire fejben számolni kezd. Összeadja a hónapokat, majd elborzad. 
- Van egy lányom, és nem szóltál róla? - emeli fel egy kicsit a hangját, de kihúzom magam, és leállítom. 
- Ne kiabálj velem, semmi jogod nincs hozzá. Mégis mikor kellett volna elmondanom? Amikor a leveledet olvasva bőgtem a sarokban, mikor te ki tudja hol voltál, mit csináltál, és kivel voltál? Igazad van, szerintem is - mondom mérgesen, a sírás határán állva, de nem hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Nem szabad gyengének tűnnöm előtte. 
- Nézd, Angel - sóhajt egy hatalmasat. - Még mindketten fiatalok voltunk, nem álltunk készen ekkora dolgokra - mondja szemrebbenés nélkül, mire hisztérikusan elröhögöm magam. Másfél év után komolyan csak ennyit tud kibökni? Hát ez kész. 
- Igen, igazad van, az alatt az egy év alatt tényleg felnőttünk - húzom szomorú mosolyra mosolyra a számat, és nyomok egy puszit Hope hajába, aki édesen kacagva nyúl Harry felé. 
- Ha tudom, hogy terhes vagy... - suttogja inkább magának, mint nekem, de csak megforgatom a szemem. 
- Akkor mi? Nem hagysz el, mert gyereked van? Kérlek, így legalább kiélted magad, és nem a lányodat pelenkáztad - mondom gúnyosan, mire látszólag elpattan benne valami. 
- Nem tetszik az új stílusod - morogja, mire csak felnevetek. Semmi joga elkönyvelni valakinek, mikor másfél évet kihagyott az életemből. 
- Nem tetszik, hogy elhagytál - válaszolok hasonlóan az iménti mondatához. 
- Nem tudnánk beszélni? Mondjuk a konyhában - dörzsöli meg az orrnyergét, mire kicsit megszánom. Bólintok, és Hope-pal együtt megindulok a konyha felé, majd mikor odaérek, lazán nekitámaszkodok a konyhapultnak, és várom Harry mit akar felhozni témának. 
Hope mocorog a kezemben, és Harry felé pillantgat, aki még mindig sokkos állapotban figyel. Mint aki nem tudja feldolgozni, hogy van egy lánya. 
Valamivel kedvesebben próbálom folytatni, hiszen ki tudja, mit akar. Ha esetleg itt marad, remélem, nem hozza ki belőlem a régi énem. Aki képtelen volt elviselni egy srác hiányát, napokig bőgött... Nem, soha nem térhet vissza ez az Angel. 
- Miről beszéljünk? - kérdezem sóhajtva, miközben odasétálok az asztalhoz, és lepattanok egy székre. Megáll előttem pár lépéssel, és sóhajtva beletúr a hajába. Oké, ezalatt az egy év alatt szinte semmit sem változott, mégis szembetűnő a változás. Ez egy egészen értelmes mondat lett, Angel, gratulálok...
- Mondjuk rólunk. Vagy a gyerekről - süti le a szemét, mire megszánom. Most tudja meg, hogy van egy lánya és semmit nem tud róla.
- Hope - javítom ki, mire felcsillan a szeme. 
- Hope? - kérdez vissza mosolyogva. 
- Igen. Május kilencedikén született, nagyon jó gyerek, végigalussza az éjszakát, egy rossz szavam nem lehet. Egyszerűen imádnivaló, mindenki odáig van érte. Anya tejet eszik, de már egyre többször adok neki tápszert és babaételt, bár azokat nagyon nem szereti. Imádja a férfiakat, a nevelőapádat, Gemmát, az egész családodat. Néha hisztis, igényli a napi két sétát, de amúgy nagyon jó gyerek - kezdek el fecsegni őszinte anyai büszkeséggel, amiért ilyen jó kislányom van. Harry félve lepillant rám, és remegő hangon szól hozzám. 
- Megfoghatom? - hangjában némi félelmet vélek felfedezni, de csak elnevetem magam, és odatartom hozzá. 
- A lányod - mosolygok az orrom alatt, mire elveszi a kislányunkat, és gyakorlott mozdulattal megfogja. Őszinte csodálattal néz végig a lányán, és akármennyire se szeretném, hasonlítanak egymásra. Jobban, mint kellene.
Hope, mintha megéreznél, hogy az apja tartja a kezében, azonnal édesen kacagni kezd, megfog a markában egy göndör tincset, és húzni kezdi, teljes babaerejéből. Harry arckifejezését látva halkan felkuncogok, majd beleharapok a számba, mikor Harry rosszalóan rám néz.
- Annyira gyönyörű - suttogja a srác teljes extázisban, mire hatalmas mosoly terül szét az arcomon.
- Mi hoztuk össze - motyogom halkan, mire csillogó szemekkel felém fordul. Oké, nem mondom azt, hogy nem haragszok rá, mert hazudnék. De együtt hoztuk össze egy a babát, a mi érdemünk, és bármennyire is nem szeretném, ez örökre össze fog kötni vele.
- Kételkedtem abban, hogy én vagyok az apa - szólal meg halkan, mire megrázom a fejem.
- Ha nem a tiéd lenne, már rég együtt nevelném az apával - közlöm szárazon, de rám se hederít, folytatja.
- De annyira hasonlít rám, hogy ha akarnám se tudnám letagadni - fejezi be még mindig halkan, majd Hope kacaja tölti be a teret. A kislány csillogó szemekkel nézi az apját, aki gügyögve beszél hozzá. - Hogy bírtad ki egyedül? Jézusom, annyira sajnálom... Egy barom voltam.. - mondja lesütött szemekkel, és elkezdi ringatni a kicsit. Megvonom a vállam, de összeszorul a torkom.
Erre a kérdésre egyetlen választ tudok mondani: Borzalmasan. Egyszerűen kibírhatatlan volt az első hónap egyedül egy gyerekkel, mert teljesen tapasztalatlanul kezdtem hozzá a dolgokhoz. Nem tudtam etetni, tisztába rakni, túl ügyetlen voltam hozzá. Aztán, mikor napi rutinom lett a koránkelés, hogy a picit etessem, a pelenkázás, az etetés, egyre jobban belejöttem. Rengeteg tejem volt, csak Hope nem használta ki, mert egyáltalán nem tudott szopizni. Vagy túl erősen harapott rá, és nem szívott jól, vagy egyáltalán nem szívott semmit. Aztán már ő is belejött, és alig vártam, hogy a reggelre összegyűlt tejet végre megigya, mert már borzasztóan fájtak a melleim. Mára szinte rutinos mozdulatokkal etetek, hozzászoktam a dolgokhoz, és minden rendben.
- Nem tagadom: nagyon nehéz volt. De mit kellett volna tennem? Egyszerűen beletörődtem mindenbe, és elfogadtam a helyzetet, majd belerázódtam - teljesen egyszerűen válaszolok, de akkor is pár könnycsepp gyűlik a szemembe. Harry szeme szomorúan siklik rám, majd egy hangos sóhaj hagyja el a száját. 
- Sajnálom. Ha tudtam volna... - szabadkozik újra. Csak szomorú mosolyra húzom a számat, és a kislányom után nyúlok. Harry szó nélkül adja vissza, mire a hajamat hátradobva fogom meg Hope-ot. 
- Már nem számít Harry. Legalább boldog voltál - kerülöm ki, és elindulok a nappali felé. 
- Nélküled sose voltam boldog - hallom meg az elgyötört hangot, de tuti, hogy képzelődtem. 
Amint beérek a nappaliba, Hope-ot azonnal lerakom a kis játszó ágyacskába, és szembe fordulok Harry-vel.
Lehuppan a kanapéra, és várakozó szemekkel pillant rám. Csak sóhajtva leülök mellé, felé fordulok, és várom, hogy miről akarna beszélni.
Talán lazának tűnök, de ez a váratlan találkozás belülről kikészít. Egyszerűen nem tudom hova tenni, fogalmam sincs, hogy viselkedjek, egyszerűen ez az egész egy nagy hülyeségnek tűnik. Mintha álmodnék, körülbelül úgy érzem most magam.
Annyit változott ezalatt az idő alatt. A haja kicsit megnőtt, szemei elvesztették azt a szokásos csillogást, amivel mindig rám nézett, sokkal felnőttesebb, férfiasabb lett, és talán egy kicsit meg is komolyodott, pedig csak egy év telt el. Talán én is ennyit változtam?
Mintha olvasna a gondolataimban, óvatos mosollyal végignéz rajtam.
- Tetszik az új hajad. A szőke a gyengém, de megbolondulok a barnáért - közli vigyorogva, de csak megeresztek egy apró mosolyt, miközben felhúzom a térdem.
- Hát, igen, kellett az újítás - vonom meg a vállam, mire elkomorodik és bólint. - Miről szeretnél beszélni? - kérdezem valamivel kedvesebben, és végre hangos sóhajjal belekezd.
- Rólunk - mondja ki, nekem meg összeszorul a torkom. Pont az a téma, amiről a legkevésbé se szeretnék beszélni soha senkiről. Harryt lezártnak tekintettem egy órával ezelőttig, egy olyan srácnak, aki csak ugyanúgy összetörte a szívem, minta többi. Mégis, ez a látogatás teljesen felzaklat, hirtelen minden érzés előtör, felerősödik, és megállíthatatlanná válik. Összeszorul a torkom, a szemembe könnyek gyűlnek, és látszólag Harry is észreveszi a bennem harcoló érzelmek kavalkádját, mert kezét a combomra simítja, és gyengéden megszorítja. Szinte azonnal ellököm onnan, légzésemet csillapítom, és kicsit összeszedem magam.
- Nincs olyan, hogy rólunk. nincs olyan, hogy mi. Vagy te, és vagyok én. Szóval nincs miről beszélni - mondom komoran, miközben folyamatosan a gyönyörű szemeibe nézek. Jézusom...
- Ne mondd ezt - kéri összezavarodva, és kétségbeesetten.
- Elhagytál. El sem köszöntél. Egy gyereket nélküled kellett megszülnöm. Tudod, egy normális apa fogja a anya kezét a szülőszobában, nem éppen valaki mást fektet meg - válaszolok gúnyosan, mire összeszorítja a szemét, és megfeszülnek az izmai. Talán könyörtelen vagyok? Na és? Minden vád igaz...
- Egy nővel sem voltam rajtad kívül - válaszol, de csak felnevetek. Na persze.
- És ezt higgyem is el? Kibírtad egy évig szex nélkül? - szomorú mosollyal nyugtázom szótlanságát. Remek. Ezek szerint, ha úgy vesszük, meg is csalt. Még egy dolog, amit felírhatok a bűneihez. - Teljesen mindegy, felesleges erőltetni ezt a beszélgetést, tökéletesen megértelek - hajtom le a fejem, majd eszembe jut, hogy én is féltékennyé tehetném, ha akarnám. És győz az akarat, így diadalittas mosollyal pillantok vissza rá. - És ne érezd magad emiatt rosszul, nekem is van valakim - az arckifejezéséért már megérte ezt elmondani. Azt a fajta döbbenetet, ami kiül az arcára, még sose láttam, és szinte azonnal fel is pattan. 
- Ki? - kérdezi idegesen, és fel-le sétálgat a szobában. 
- A neve Louis - vonom meg a vállam, mire felém kapja a fejét. 
- Akkor hamar továbbléptél rajtam - hanyatlik vissza szomorúan a kanapéra, mire hangos sóhajjal magyarázkodni kezdek. 
- Csak három hónapja kezdtünk el találkozgatni, egyelőre csak randizgatunk - látszólag megkönnyebbül, és ejti a témát. 
- Akkor ránk már semmi esély? - kérdezi szomorú mosollyal, mire beharapom az alsó ajkam, és megvonom a vállam. Hope pontosan ebben a pillanatban sír fel, így gyorsan odasietek a kiságyhoz. Harry követ, és megáll mellettem, miközben a kislányunkat nézi. 
- Figyelj. Nem mondom azt, hogy nulla százalék, mert azzal hazudnék. De mindenemmel az ellen leszek, hogy újra belédszeressek - mondom ki teljesen őszintén, mire elvigyorodik, és közelebb lép. 
- Én meg minden erőmmel azon leszek, hogy visszahódítsalak - hajol közelebb, és a fülembe suttog, miközben elindul mellettem. - Itt maradok addig, amíg akarod, segítek Hope-pal, és elalszok a kanapén - jelenti ki, és már ott is hagy. Csak elkerekedett szemekkel nézek magam elé, majd megrázom a fejem, és elindulok az emeletre, a lányommal a karomon. 

11 megjegyzés:

  1. Úristen *o*
    Bocsi, de nem tudok mit mondani. Ez most tényleg sok... #kínoskacaj Elképesztő!

    RS xx

    VálaszTörlés
  2. Jézusom*O* Nem bírok várni:(❤

    VálaszTörlés
  3. Uristen vegree*-*
    Annyira imadom fhu❤

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Huha nen semmi! :)
    Kivancsian varom a folytatást!
    Szia

    VálaszTörlés
  5. De aranyosak:)))))imádom ♡♥

    Niki xx

    VálaszTörlés
  6. Aaaa. Nagyon siess a kövivel ♥
    All the love, M

    VálaszTörlés
  7. Anyám :D nagyon siess légysziiiii :D

    VálaszTörlés
  8. Szia!
    Kicsit megkésve,de írom a véleményt.:*
    Te szent isten,ez hihetetlen,nem tudom mi lesz ebből,de,hgy izgalom lesz az biztos,nagyon jó lett,megint csak ismételni tudnám magamat.Harry és Angel története újra magába szippantott.Várom a folytatást sok sikert,az erő legyen veled.És Merry Christmas to you!*-* Remélem neked megjött a karácsonyi hangulatod,mert nekem nem nagyon.
    xx
    KK

    VálaszTörlés