Kilencedik

Drága Olvasók! :)

Elérkeztünk egy újabb hétvégéhez, ami azt jelenti, hogy a rész is megjött! Egyszerűen, hihetetlenek vagytok! Egy nap alatt 2500 megtekintés érkezett, majd két újabb nap alatt már a 11000+ oldalmegjelenítésen is túl voltunk. Nagyon nagyon köszönöm annak a 43 embernek, akik feliratkoztak, és lesz egy meglepetésem, amit a Facebook csoportban  fogok közölni, valamint, elképzelhető, hogy ide is kiírom. :) Akik követnek Ask.fm-en , azok tudják, hogy a rejtett vágyam az, az 50 feliratkozó volt mindig is, és az, hogy hamarosan annyi lesz... Csodásak vagytok köszönöm nektek, hogy velem tartotok a történet során! :)

Ahogy a Göndör és a szőke hajú srác közelebb lépnek, egyre jobban fokozódik bennünk az izgalom. Sophia folyamatosan vigyorog, miközben a haját birizgálja. Kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért ennyire kicsíptük magunkat. Jó, csak nagyon kivételes alkalmakkor történik ez, általában eléggé visszafogott vagyok, de néha az ember lánya is megengedhetek magának egy-egy estét.

Mikor odaérnek mellénk, a Göndör mosolyogva néz végig rajtam, majd áttér Sophra is.

- Sziasztok! Mi még nem találkoztunk - szólal meg a szőke srác, Harry háta mögül, miközben előrébb lép.

- Ó, tényleg. Angel, ő itt Niall, Niall ő itt Angel. Ő pedig.. - néz rám segítségkérően, miközben Soph felé biccent.

- Sophia - segíti ki barátnőm.

- Örvendek a találkozásnak, már sokat hallottam rólad - mosolyog rám Niall, miközben megrázza a kezem. Aztán Sophival is megteszi ugyanezt, miközben egymásra mosolyognak.

- Én is örülök, Niall - mondjuk egyszerre Sophiaval. Harry mosolyogva hallgatja végig a szituációt, majd szorosan mellém áll. Kezével néha hozzáér a hátamhoz, majd a derekamon nyugtatja meg azt. Igazából, fogalmam sincs, mennyire vigyoroghattam, de a barátnőm miután meglátta a kezet, azonnal kapcsolt.

- Nem vagy szomjas? - kérdezi Soph a szőkeségtől, miközben karon fogva odavezeti a büfének felállított kis asztalhoz.

- Hát, ez jól ment - reagálom le a helyzetet, mikor kettesben maradunk.

A szobában teljes káosz uralkodik. Mindenki kezében egy-egy poharat láthat az ember, és a fele társaságot nem is ismerem. Jó, szinte a nyolcvan százalékát. Aaron a haverjaival ökörködik, és teljesen úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Az ő kezében szerencsére nem látok semmilyen poharat, ami jó hír. Soph és Niall közben a tánctérre mentek, ahol már most egymásba gabalyodtak. Mi lesz itt este?

- Azt hiszem, Niall és Sophia egymásra hangolódtak - biccent a göndör a táncoló párocskára.

Soph világéletében olyan fajta lány volt, aki képes belemenni pár egyéjszakás kalandba, csak hogy jól érezze magát. Na, rólam már ez nem mondható el. Eddig egy kapcsolatom volt, az is csúnyán végződött, de ezt már elmondtam párszor.

A göndör egy fehér pólót és fekete nadrágot visel tornacipővel. A gyér lámpafény megvilágítja arcát, még jobban kiemelve ezzel smaragdzöld szemét. Az az édes mosoly most is ott bujkál a szája szélén, ahogy a körülöttünk nyüzsgő tömeget figyeli. Ahogy rám néz, pillantásában van valami egészen más, amit eddig még nem láttam. Minden arcot alaposan megnéz, és ha valaki közelebb jön, mint az megengedett, izmai megfeszülnek, és támadóállásba helyezi magát. Egyszóval, törődik velem.

- Tudod - suttogja a fülembe. Leheletét megérezve azonnal egyfajta bizsergés fut át rajtam, szívverésem felgyorsul. Közben ujjával gyengéden megfogja a karom, és a táncparkettre vezet. Egy szimpatikus helyen megállva, kezeim nyaka köré fonja, miközben átöleli a csípőm. A DJ, mintha csak nekünk szólna, bekever egy lassabb számot, így a körülöttünk állók is ösztönösen felveszik a pózunkat. - Mikor tizennyolc voltam, imádtam a bulikat. Minden pénteken hivatalos voltam egybe, de ez mára elhalt. Nem értem a sok fiatalt, akik csak azért buliznak, hogy leigyák magukat, és aztán más ágyában ébredjenek reggel. Jó, én is ilyen voltam, de azért na - kuncog fel, miközben jobban magához húz. Érzem az eper illatát, ahogy keveredik a mentollal körülötte.

- Tényleg? - húzom fel a szemöldököm nevetve.

- Nem néznéd ki belőlem, mi? - kérdezi suttogva. Szemem behunyom, és a vállára hajtom a fejem.

- Őszintén? Nem.

- Miért? - hallom meg hangjában a félelmet.

- Mert mindig megfontolt és nyugodt vagy - vágom rá egyből.

- És ez rossz dolog? - kérdezi vigyorogva.

- Nem. Ez egy olyan dolog, ami csak megnyugtatja az embert, és tud hosszú távra tervezni.

- Tehát te hosszútávra tervezel? - mosolyodik el.

- Hé, nem ezt mondtam - nevetek fel.

- De céloztál rá - kacsint.

- Na jó, talán - vonom meg a vállam.

- És abból lesz több is?

- Még nem tudom. Lehet. Olyan gyorsan telik az idő - fújom ki a levegőt lassan, miközben ránézek.

- Mihez képest gyorsan? - kérdezi.

- Már majdnem két hónapja, hogy Aaron kidobott, és megismertelek. Mintha egy hét lett volna.

- Ilyen lassan telik velem az idő?  Ennyire unalmas vagyok? - kérdezi nevetve, de látom rajta, hogy kicsit feszült.

- Nem. Pont az, hogy gyorsan. Túl gyorsan - suttogom. Az idilli pillanatunkat a zeneváltás zavarja meg. A lassabbról újra áttértünk valami mixre, ezért kicsit kellemetlenül állunk ott.

- Kérsz valamit inni? - érdeklődik, miközben valakit keres a tömegben.

- Aha, jól jönne valami - vonom meg a vállam.

A kis büféasztalhoz sétálunk, miközben tekintete folyamatosan a tömeget szeli. Fogalmam sincs, kit, vagy mit látott, de ideges lett tőle.

- Mit iszunk? - érdeklődök, mikor odaérünk.

- Mit kérsz? - mosolyog rám.

- Bármit, csak piát ne - nevetek rá. Igen, kicsit érdekes emlékeim vannak arról, amikor utoljára berúgtam. Na jó, nincsenek emlékeim. Szerintem, el lehet képzelni, hogy milyen állapotban voltam, ha semmire sem emlékszem..

A kezembe ad egy pohár kólát, miközben ő is elvesz egyet.

- Nem megyünk egy kis friss levegőt szívni? - teszem fel a kérdést. - Nagyon meleg van itt - húzom el a számat.

- De, persze - megragadja kezem, és elkezd kifelé vezetni a tömegből. Félrelökünk pár embert, mire odaérünk az ajtó, ahol Sophiát és Niallt találjuk. Mindketten kabátban állnak, és nagyon úgy tűnik, hogy menni készülnek.

- Hát ti? - kérdezi Harry a szöszitől.

- Jaaj, sziasztok! - köszön Soph eléggé furán. Már megint ivott. Remek.

- Soph, részeg vagy? - teszem fel a kérdést karba tett kézzel.

- Neem.. Csak Nivel ittunk egy kicsit, de csak egy nagyon picit - kuncog, miközben megpróbálja megmutatni, mennyi is az a kicsi.

- Hova-hova? - kérdezi Harry is a barátjától, aki vigyorogva megrántja a vállát.

- Csak, gondoltuk, otthon folytatjuk tovább a bulit. Ha érted mire gondolok, haver - kacsint a barátjára, miközben átöleli Soph derekát.

- Nem érdekelnek a részletek - rázza meg a fejét a Göndör. - És szerintem az lenne a legjobb, ha nem mennétek sehova.

- Ne már, haver! Megyünk, és kész - komorodik el a szőkeség.

- Na jól van, de hívjatok egy taxit - sóhajt Harry, miközben közelebb lép hozzám.

- Már itt is van. Sziasztok! - köszön el Soph vigyorogva, és kisprintelnek a házból.

- Mi lesz itt? - csóválom meg a fejem nevetve.

- Vad éjszaka - röhög fel Harry.

Kimegyünk a házból, és a kertbe vesszük az irányt. Az eget csillagok borítják be, nyoma sincs egy felhőnek sem. A kis hintaágyba ülünk le, jó szorosan egymás mellé, és az innivalónkat szorongatjuk. Egyikünk se szól egy szót se, csak ülünk, és gondolkozunk.

- Így utólag nem bántam meg - töröm meg a csendet.

- Mit? - emeli rám tekintetét.

- Hogy nem futottam el egyből, mikor felkeltem - mondom ki halkan.

- Miért futottál volna? - ráncolja össze a szemöldökét.

- Mert akár egy pedofil állat is lehettél volna? - kérdezek vissza, mire elneveti magát. - Ez nem vicces! - háborodok fel. - És egyébként is! Miért nem vittél egyből kórházba? Úgy szokás - faggatom.

- Az ott egy játszótér? - néz az ellenkező irányba. Igen, valóban egy kis mini játszóteret lát.

- Nem válaszoltál a kérdésemre - húzom fel a szemöldököm gyanakvóan.

- Orvostanonc vagyok. Illetve, voltam. Amíg ott nem hagytam a sulit. Szóval, tudok egyet s mást. De most komolyan, nézzük már meg - áll fel, és húz fel engem is.

- Jaj, nem nagy szám! Még apa építette, mikor tízéves voltam - legyintek, miközben egyre gyorsabban lépkedünk.

- De klassz! Nekem sosem csinált az apám. Még a nevelő sem - gondolkozik el.

- Kit kerestél bent? - teszem fel a kérdést, ami a szívemet nyomja.

- Tessék? - kérdez vissza.

- Nagyon kerestél valakit bent - ismétlem meg. A cipőjére pillant, majd újra ám.

- Az exem. Lana is itt van. És őszintén, nincs sok kedvem találkozni vele - húzza el a száját.

- Az én exem fogalmam sincs, hol van - nevetek fel.

- Hogyhogy? - kérdezi.

- Dobott, aztán lelépett - vonom meg a vállam.

- Sajnálom.

- Nem kell. Amúgy sem voltam túl boldog akkor - legyintek. - Lanával mi lett?

- Megcsalt, aztán dobtam - von ő is vállat.

- Megcsalt? - kerekedik el a szemem.

- Ja. Miért? - néz rám.

- Hát, nem tudom. Ha nekem ilyen barátom lenne, eszemben sem lenne megcsalni - motyogom, de sajnos meghallotta. Arcom vörösbe burkolózik, miközben az övén megjelenik egy perverz vigyor.

- Tényleg?

- Aha - motyogom magam elé. Hirtelen felindulásból elkezdek futni a vár felé. - Kapj el, ha tudsz! - kiáltom vissza.

Egy pillanatig csak néz utánam, aztán ő is elkezd futni. Felszaladok a kis csúszdához, és még mielőtt elkapna, gyorsan lecsúszok. Néha, jól esik kijönni egy kicsit ide, és nosztalgiázni.

Vagy öt perce kergetőzünk, mikor kellően elfárad, és sikerül utolérnie, hirtelen megtoppanok, aminek következtében nekem jön, és mindketten elesünk. Csak olyan szerencsétlenül, hogy ráesek, arccal felé. Így ajkaink tökéletesen egy vonalba kerülnek, és csak pár centire vannak egymástól. Kicsit felemeli a fejét, miközben kezét felvezeti a derekamon egészen a hajamig, és kisimít egy tincset az arcomból.

- Harry, te vagy az? - hallok meg egy nyávogós hangot, mire odafordulok. Egy rózsaszín miniruhába öltözött szőke cicababát látok, táskával a kezén és olyan magas magassarkú cipőben, amit én sose vennék fel.

- Lana - suttogja nekem a Göndör, és felül. Gyorsan leszállok róla, és leporolom összegyűrődött ruhám. - Micsoda meglepetés, Lana! - kiállt fel, mint aki élvezi a dolgot, és egy műmosolyt erőltet az arcára.

- Régen láttalak, szívi. Máris felszedtél egy csajt? - húzza össze a szemöldökét a lány, miközben halálosan fenyegetően néz.

Harry segítségkérően pillant rám, majd odasétál mellém, és ujjait rákulcsolja a kezemre. Meglepetten pillantok rá, de van valami segítségkérő a pillantásában, ezért csak rámosolygok, és szorítok egyet a kezén.

- Igen, Lana, bemutatom Angelt, Angyalom, ő itt Lana, az exbarátnőm - mutat be minket egymásnak, miközben lefehéredik.

- Örülök, hogy megismerhetlek - nyújtom a szabad kezem a lány felé, de esze ágában sincs megrázni azt, így kelletlenül ejtem magam mellé vissza.

- Aha, persze. Nem gondolod, hogy kicsit gyorsan túltetted magad rajtam?- fordul Harry felé.

- Nem. Angel sokkal emberibb, mint te, és azt a tényt se felejtsük el, hogy te csaltál meg - kicsit közelebb húzódok hozzá, és kisimítok egy tincset az arcából. Igazán baráti gesztusnak szántam, de ha szemmel ölni lehetne, én már halott lennék. Lana úgy méreget, mint valami húscafatot, Harry viszont aranyosan rám mosolyog, és egy puszit nyom a fejemre.

- Jó, elég ebből - szól közbe a lány idegesen. - Nem gondolod azt, hogy köztünk még lehetne valami? Én még mindig szeretlek, tudom, hogy te is így érzel!

- Igen, még mindig szeretlek - mondja Harry rezzenéstelen arccal. - De csak mint barátot. Angelt viszont teljes szívemből, oké? - kérdezi.

Tudom, hogy csak eljátsszuk ezt az egészet, de akkor is, úgy érzem, ennél szebb szavakat még nem mondtak nekem.

- Tényleg? - fordulok felé.

- Igen - hagyja figyelmen kívül a toporzékoló Lanát. - És nem csak azért mondom, mert ez a hárpia itt van - biccent a szőke hajú csaj felé.

A szívem hevesebben ver, és kitudnék szaladni a világból. Ilyen az, amikor az ember szerelmes?

- Jól van, pancserek, én itt sem vagyok - dobja át a (pót) haját a válla fölött, majd felém fordul. - Ha azt hiszed, hogy valaha is a tiéd lesz, akkor tévednek kell. Harcolni fogok a szerelmünkért! - kiálltja, miközben eltipeg. Csak nézünk utána, aztán egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

Az, hogy most itt állunk, és kézen fogva nevetünk, az egyik legjobb dolog, amit így eltudok képzelni. Több van a levegőben, mint valami baráti nevetés, számomra már sokkal többet jelent. Nem tudom. Ilyen, mikor az ember kötődni kezd valakihez?

Miután kiröhögtük magunkat, visszamegyünk. Az emberek többsége már hazahúzott, szinte csak Aaron, a haverjai és mi maradtunk. Letelepszünk a kanapéra, a zenét halkabbra vesszük, és beszélgetni kezdünk. Illetve ők beszélgetnek, én meg hallgatom, miközben a Göndör mellett ülök, és figyelem az eseményeket. Ő is bekapcsolódik a csevegésbe, egész jól el van a srácokkal, még Aaron is. Ez azért érdekes, mert miután verekedtek, mindig úgy méregették egymást, mint az oroszlán a prédáját. Egyszer csak egy kezet érzek meg a derekamon, minek következtében ugrok egy kicsit, majd Harryre nézek, aki mosolyogva figyel engem.

Egy óra körül aztán fogják magukat a fiúk, és elmennek. Jellemző, hogy itt hagynak minket a sok takarítani valóval, míg ők hazamennek aludni.

Így nekiállunk. Hárman vagyunk, mindenki kap egy helyiséget. Illetve választ. Aaroné a kert, enyém a konyha, Harry pedig a nappalit kapta meg. És akármennyire is furán hangzik, a konyhában nagyobb rendetlenség van, mint a nappaliban, ahol mindenki ott volt.

Két óra fele már csak az utolsó simításokat végzem, mikor Harry besétál.

- A bátyád bejött, és elaludt a kanapén. Azt hiszem, lassan én is megyek - pillant az órára álmosan.

- Oké,várj kikísérlek.

Félbehagyom a dolgom, és kimegyek vele az előszobába. Ott aztán, megáll, lazán nekitámaszkodik az ajtónak, és mosolyogva néz rám.

- Köszönöm a meghívást, nagyon jól éreztem magam - mosolyog még mindig.

- Én. Izé.. Köszönöm.. Mármint.. Igazán jól esett. Mikor.. Mikor azt mondtad, hogy szeretsz - bököm ki pirosló fejjel.

- Csak az igazat mondtam - lép közel hozzám, és megfogja mindkét kezem. Bőre meleg, és ahogy hozzámér, bizsergés fut végig az egész karomon. - Nem szeretnék veled elsietni semmit. Most tényleg komolyan gondolom. Szóval, megkérdezem. Nagyon bánnád, ha megcsókolnálak? - teszi fel a kérdést, nekem pedig gyorsabban kezd verni a szívem.

- Nem. De nem ma, nem így, és nem most - nyomok egy puszit az arcára.

- Szóval, nem bánnád, de nem ma? - kérdez vissza, mosolyogva.

- Igen.

- Holnap ráérsz? - érdeklődik vigyorogva.

- Rá.

- Akkor tízre érted jövök - mondja, majd kisétál az ajtón.

Nyolcadik

Sziasztok, rózsácskák!
Tudom, három hete volt utoljára rész, de akik benne vannak a Facebook csoportban, tudják, hogy a tanulmányi kiránduláson voltam szombaton, vasárnap pedig tanultam, tanultam, tanultam. Viszont, vigasztalásképpen, egy extrahosszú fejezetet hoztam nektek, 2500+ szó lett, szóval, büszke vagyok magamra. Köszöntöm az új feliratkozókat, olvasókat, köszönöm a majdnem 8000 oldalmegjelenítést, ti vagytok a legjobbak. :)








Nem tudom, mikor jön el az ember életében az a pont, mikor úgy érzi, talán új életet kezdhet a családjával. Egyik reggel csak felkel, és jön az a bizonyos szívbemarkoló érzés? Mert nekem így történt. A tudat, hogy Aaron ma hazajön, kissé kiakaszt, viszont mégis örülök neki, mert a testvérem. Így történik az, hogy most, mikor a kávémat kortyolgatom, és nézek ki a fejemből, elgondolkozok a történteken. 

Többször említettem már, hogy az egész két éve kezdődött, mikor egy reggel felkeltem, és apa nem volt ott. És igen, mindig ugyanaz a vége. De több dolog is történt.
Akkor, reggel Aaront nem láttam. Azt hittem, a szobájában gunnyaszt, és ő is hasonlóképpen érzi magát. Hozzá kell tennem, hogy akkor már tizennyolc éves volt, ezért mindig is azt hittem, hogy neki könnyebb. De nem, talán sokkal nehezebb volt. Anya a nappaliban sírt, és folyamatosan magát okolta a történtekért. Mert apának nem akkor kezdődött a kapcsolata. Akkor már egy ideje tartott.
Emlékszem, hogy halkan bekopogtam a bátyámhoz, de választ nem kaptam, így benyitottam. És persze, ő nem volt ott. Anyának nem szóltam, nem akartam rontani a helyzeten, de persze, neki nem tűnt fel semmi.
Aztán, este hazajött, teljesen részegen, és akkor vert először el minket. Senkinek nem szóltam a dolgokról, de másnap, a tanárom meglátta a lila foltokat. Nem akart hinni a szemének, de azt mondtam neki, elestem, és bevertem.
Aztán, Aaron egyre lentebb csúszott. Folyamatos verekedések, bántalmazások, és gyűltek az igazolatlan órái, pedig érettségi időszak előtt állt. Végül, az igazgató megelégelte a dolgokat, és kicsapás lett a vége.
Rossz társaság, drogügyek, még több bántalmazás, és nuku normális kapcsolat. Se barátai, se élete, semmije nem maradt. Anya sokszor leült vele beszélgetni, apánkat is folyamatosan hívogatta, hogy csináljon valamit a fiával, de nem lett jobb a helyzet, sőt. Talán, még rontottak is rajta.
Ezek folytatódtak, egészen máig. Talán, az az Aaron, aki belép majd azon az ajtón, egy teljesen másik lesz.
Anya egész reggel a szobáját pakolgatja, újjá rendezi, összeszedi a piásüvegeket, és az összes többi dolgot, amit most kidobunk az életéből. Nem tudom, jót tett-e neki, de az biztos, hogy nem lesznek problémái.
És, már ma egyből tesztelni fogjuk a dolgokat. A barátai (akik miután megtudták, mire szánta el magát) adnak neki még egy esélyt, így hatalmas bulit terveznek mára a visszatérése alkalmából. És, én is hivatalos vagyok erre, így nem mondhatom le. Sophianak már szóltam, és már csak egyetlen ember van, akit szívesen látnék itt, de elfelejtettem megkérdezni a dologról.
Tehát, pontosan két órakor átjönnek a srácok, és Matt elviszi Aaront vásárolni. Ezt azzal magyarázták neki, hogy ráfér a stílusváltás. Hát, nekem mindegy, amíg ők szétszedik majd a házat, én átugrom Sophhoz beszélgetni, és segíteni neki felöltözni. Igen, nála ez mindig nagy dilemma, muszáj tökéletesen kinéznie. Az már más kérdés, hogy általában rám is rám erőszakol valami undormányos miniruhát.
Bár, már tudom, mit fogok felvenni, azért hagyom neki, elvégre, ilyen szakmában szeretne elhelyezkedni.
- Kicsim, gyere, nézd meg a végeredményt! - hallom anya kiáltását. Gyorsan megiszom a maradék kávét, majd a mosogatóba helyezem, és a szoba felé veszem az irányt.
Az ajtón belépve, egyből egy teljesen más látvány fogad: tisztaság. Vége a folytonos kupinak, a mindenfelé heverő kajáknak, és pólóknak.
Az ágy szépen be van ágyazva, és ablak alá lett tolva. A könyvespolcon is rend lett, betűrendben a különböző kötelező olvasmányok, és szépirodalmi művek. Végre látszik a sötétkék tapéta, és a Tv, mert már nem hevernek rajta csokispapírok. Mintha, egy normális szobába léptem volna, a totális káosz után.
- Hű. Végre rend van - nevetek fel. Anya mosolyogva nézi a művét, mikor megcsörren a telefon.
- Ó, ez Aaron lesz! Azt mondta, Matt érte megy, hazajön, ledobja a cuccait, és elmegy vásárolgatni. Én négytől dolgozik, tudod, az éjszakai műszak, szóval tiétek a ház, viszont, kérlek, ne szedjétek szét, és ne hagyd, hogy Aaron igyon. Hányra is jönnek a vendégek? - néz rám összeráncolt szemöldökkel, mire a faliórára pillantok. Dél múlt két perccel.
- Ötre mondtuk nekik. Én kettőkor megyek át Sophhoz, a srácok is akkor jönnek. Tudod tartani a frontot négyig?
- Kicsim, két gyereket neveltem fel, és vigyáztam Sheila néni gyerekire. Ami nyolcat jelent. Igen, szerintem elbánok egy-két kamasz fiúval - mosolyog, mire kimegyek a szobából. Oké, azt nem mondtam, hogy összesen heten jönnek, de ha anya ezt mondta, biztos képes lesz figyelni rájuk. Remélem.
Gyorsan a szobába veszem az irányt, és előkotrok a szekrényből egy felsőt, meg egy nadrágot. Hajam összegumizom, és gondosan kiemelem a szekrényből a darabot, amit átviszek Sophhoz.
Az íróasztalomon lévő mobilom megcsörren, és gondolkodás nélkül veszem fel, tudva, hogy Sophia hív.
- Mindjárt indulok, Soph, de még csak dél van! - szólok bele köszönés gyanánt. Egy férfihang nevet fel a vonal végén, mire egy kicsit megugrok. Fülemtől elemelem a telefont, és látom, hogy a Göndör neve virít a kijelzőn. Francba.
- Én is örülök neked - hangján hallom, hogy nevet, de mégis zavartan csavargatom az egyik hajtincsemet.
- Bocsi, azt hittem Sophia lesz az. Mert kettőre megyek át hozzá, és szokása hamarabb hívni, hogy megkérdezze, hol vagyok - mondom még mindig pirultan.
- Semmi gond. Van valami programod mára? - teszi fel a kérdést, mire szívem egy pillanatra kihagy.
- Ami azt illeti, van. Aaron köszöntő bulija lesz, rengetegen jönnek. Nincs kedved eljönni? - ó, kérlek, csak mondj igent.
- Mikorra kell odaérnem?
- Hát, ötre jön mindenki, de jöhetsz hamarabb is. Már négytől itthon leszek.
- Ott leszek - mondja, mire vigyorogva bólintok. De ekkor eszembe jut, hogy lassan indulnom kell, muszáj hamarabb elindulnom, mert úgyis írni fog, hogy már egyre legyek ott.
- Most le kell tennem. Várlak. Szia! - köszönöm el, és teszem le a telefont. Hatalmas vigyorral a fejemen nyúlok a ruháért, és megyek ki a szobámból. Anya éppen a konyhában gyúrja be a pogácsának való tésztát, mikor benézek a konyhába.
- Indulok Sophhoz - jelentem be, miközben elveszek egy mandarint az étkezőasztalról.
- Máris? Még csak fél egy - néz rá az órára.
- Aha, de hamarabb megyek. Fél négykor jövünk, addig is, sok sikert! - búcsúzok el tőle.
Az utcára kiérve megcsap a lágy szellő illata, és ahogy elindulok a már megszokott úton, kizárom a külvilágot. Sophiaék háza teljesen otthonos számomra, bár nem nagy szám. Egy egyszerű kis kertes ház, amerikai stílusú konyhával, három szobával, ami nekik pontosan elég. Ugye, ott van a nappali, a szülei hálószobája, az ő szobája, a kistesója szobája, két fürdő, a konyha, és ennyi.
Mikor a dolgok történtek, sokszor aludtam náluk, így a szüleinek már családtagnak számítok. Persze, Adam, az öccse, azokban a napokban is próbált felvidítani a maga tizenhárom éves fejével. Jól esett, cserébe gépeztem vele egy kicsit. Igen, mondjuk nem lettem okosabb, maximum abban, hogy kell meggyilkolni egy játékban egy embert, és hogy az mennyi pénzt hoz.
Tehát, bekanyarodok a jól ismert utcába, ahol egyből megpillantom a kis házat, ami amúgy nem is olyan kicsi. A kapu nyitva van, gondolom, számítottak rá, hogy hamarabb jövök.
Az ajtónál állva halkan kopogok, mire pár másodperc múlva lábdobogást hallok, és Sophiaval találom szembe magam. Még pizsiben rohant ki, barna haja egy laza kontyba van fogva, és vastag keretes, fekete szemüveget visel, kontaklencse hiányában.
- Sziaa - köszönt, jól megnyomva az "á”-t a szó végén. A karomnál fogva beránt az előszobába, és a lábával becsapja az ajtót. A nappaliban ül Mr. Herron, éppen valami újságot olvasva, de érkezésemre felkapja a fejét. - Ne zavarjatok, a szobámba leszünk - kiált Soph, majd felhúz a lépcsőn.
- Csókolom! - köszönök a szüleinek, akik csak mosolyogva néznek minket.
- Mi is voltunk fiatalok - mondja Mrs. Herron, miközben keresztrejtvényt fejteget az asztalon.
Az emeltre felérve egyből belépünk Soph rózsaszín szobájába. És nem, nem a szülei erőltették rá ezt a szín, ő akarta azt, hogy az egész szobája rózsaszín színben pompázzon.
- Mennyi az idő? - kérdezi, miközben a telefonját keresi a nagy kupiban.
- Egy óra.
- És mikorra kell odaérünk?
- Hát, fél négyre jó lenne hazamenni - vonom meg a vállam.
- Oké, akkor kevés az időnk. Nézzük. A ruhák kiválasztása minimum fél óra - kezd el számolgatni, miközben idegesen rohangál a ruhásszekrényhez, majd vissza.
- Nekem már van ruhám - emelem fel a kezemben tartott kis csomagot.
- Szuper. Mutasd! - veszi el tőlem, majd szemügyre veszi a fekete költeményt.
Egy egyszerű. Kétpántos fekete ruha, mely deréktől lefele bővül. Fodros szoknyarésze térdig ér, ezért egy teljesen átlagos, hétköznapi viseletnek is bemondható.
Bevallom, ez az egyetlen ruhám van, ami alkalmas egy ilyen estélyre, mert nem igazán kedvelem a mini, alig takaró darabokat.
- Tökéletes, illik hozzád. Oké, akkor mínusz tíz perc. A hajunk is legyen egy fél óra, aztán ráncba szedni magunkat az is, és a maradék időnkben ráérünk sminkelni. Gyerünk, kezdjük, kevés az idő - tapsol.
Itt kezdődik az, amikor én leülök az ágyra, ő, pedig kidobálja az összes ruháját, és eszeveszett tempóban kezd válogatni, miközben nekem, illetve, a tükörképének magyaráz arról, ez miért nem, ez miért.
- Ez túl rövid. Ez túl hosszú. A combközépig érő ruhák jók lesznek. Ha te feketében vagy, akkor én fehérben leszek, vagy színesben. De ezeket nem, mert nem mennek a szememhez. Szerinted ez a fehér legyen, vagy ez? Jó, ez jobban tetszik, ez tökéletes lesz. - közben csak kapkodom a fejem, mert rekordsebességgel mutogatja a ruhákat. Végül, egy fehér mellett dönt. Rövidujjú, a derekánál egy masni van, és klasszikus ruha. Eléggé jól áll neki.
A következő lépése, hogy bevonul a fürdőbe, kihoz egy hajvasalót, és egy hajsütővasat, majd míg felmelegszenek, leültet egy székbe, és elkezdi fésülni a hajam.
- Milyen hajat szeretnél? Egyenes, nagyon göndör, vagy nem annyira göndör? - kérdezi.
- Egyenes. A göndörrel hagyj, még a végén leégeted a fülemet.
- Oké - mikor kellőképpen felmelegedett az említett eszköz, két oldalt leválasztja a hajam, és munkába kezd. - A szépfiú is jön? - faggat, miközben próbál egyenes tincseket varázsolni a hajamba.
- Aha, meghívtam - vonom meg a vállam.
- És Aaron mit fog szólni hozzá? - teszi fel azt a kérdést, amire mozgolódni kezdek.
- Hát, nem kedveli túlzottan - húzom el a számat, miközben Soph művét figyelem a tükörből.
- Csodálkozol? Ott volt veled a rosszabb pillanatokban, amiket ráadásul ő okozott! Én is utálnám, ha az öcsém jobban szeretné, mint engem - háborodik fel, miközben kihúzza a vasalót. Egészen jól áll nekem az egyenes haj, most már ezt is tudom.
- Ez az azért nem igaz.
- Dehogynem! - legyint. - Kész is vagy, menj be a fürdőbe átöltözni, addig én is megcsinálom a hajam - parancsol, mire átvonulok a fürdőbe.
Az átöltözéssel viszonylag hamar végzek, és mire kimegyek, barátnőm már göndör fürtökkel vigyorog rám. Egyből leültet egy székbe, és előhúzza a sminkes táskáját.
- Jó, milyen szeretnél lenni? Vad, lenyűgöző. - kezdi el sorolni, de félbeszakítom.
- Természetes - mondom halkan. Ez az a pillanat, amikor úgy néz rám, mint egy földönkívülire.
- Istenem, te sose tanulsz tőlem? Jó, akkor kapsz egy kis alapozót, korrektort, szempillaspirált, meg egy kis szájfényt. Elég természetes? - hunyja le a szemét a halántékát dörzsölve. Oké, néha kikészítem, de sebaj.
- Imádlak - vigyorgok rá.
- Ki nem? - kérdez vissza felhúzott szemöldökkel.
Végül azt kapom, amit ígért, semmi vörös rúzs, és egyéb figyelemfelkeltő dolog. A végeredmény eléggé természetes lett, mégis, szerintem jól nézek ki. És nagyon kevésszer mondok ilyet.
Amíg Soph is elkészül, az imént kapott SMS-t olvasgatom. Csak a Göndör írt, megkérdezte, magával hozhatja-e a haverját.
Most egy normális ember erre mit mond? Őszintén, fogalmam sincs.
- Min agyalsz? - kérdezi Soph a tükör előtt állva, miközben a szemét húzza ki.
- Csak Harry kérdezte, hozhat-e magával valakit - vonok vállat.
- Egy lányt? - húzza fel a gondosan megrajzolt szemöldökét.
- Nem, egy haverját.
- Akkor mit agyalsz? Mondj igent - fordul vissza a tükör felé.
- Csak, ha ott lesz még valaki, nem biztos, hogy tudunk kettesben beszélgetni - mondom ki ami a szívemet nyomja.
- Majd én elleszek vele. Ha olyan dögös, mint a srác, bajom nem lehet belőle - kacsint rám, mire nevetve válaszolok az üzenetre.
- Köszönöm - mosolygok meghatottan.
- Ugyan, ennyi kijár neked.
- De várj! És Alexszel mi lesz?
- Jaj, nem mentem el a találkozóra - legyint.
- Miért? - esik le az állam. Napok óta azt hallgattam, hogy Al így, Al úgy, most meg nem ment el..
- Nem látok esélyt a kapcsolatra. Nem illik hozzám! - nyafog.
Mikor végre elkészül ő is, elindulunk. Kapunk pár bókot a kinézetünkre Mr. Herrontól, majd beülünk Soph kocsijába.
Az út csöndben telik, valami ismeretlen banda förtelmes ének szól a rádióból. Az utcánkba kanyarodva egyből megpillantom a ház előtt lévő három kocsit. Oké, megértem, hogy heten jönnek, de három kocsival?
Soph leparkol, majd mindketten kiszállunk. A házból üvölt a zene, és az ajtón beérve anya kétségbeesett arcával találjuk szembe magunkat.
- De jó, hogy jöttetek! Azt hittem, még egy perc, és kiakadok. - néz ránk, miközben a szobából egy hangos ordibálás hallatszik.
- Nyugi, már itt vagyunk. Nagyon borzalmas volt? - nevetek fel.
- Igen. Nem hiszem, hogy jó ötlet volt ez a buli. - akad ki.
- Nyugalom, semmi baj nem lesz! Mi figyelünk rájuk, tessék menni nyugodtan! - ajánlja fel Soph a segítségünket.
- Köszönöm lányok! Jó szórakozást, ha bármi van, azonnal hívjatok! - búcsúz el tőlünk anya, és kisiet a házból.
A nappaliba érve az őrjöngő fiúkkal találjuk szembe magunkat. Egy egész asztalnyi alkohol van a szobában, a hangfalak felállítva, magyarul, totál káosz.
Soph a hangfalhoz lépve kihúzza belőle az erősítőt, mire a szobában tartózkodók egyszerre horkannak fel.
- Dugd már vissza! - ordít rá valaki.
- Na, ide figyeljetek! - emeli fel a hangját - Tudtommal, ti vagytok a normális barátai Aaronnak. Most jön ki az elvonóról, senki, ismétlem, senki nem próbál meg neki alkoholt adni! És nem lesz hatalmas buli, mert ti sem fogtok annyit inni! A visszatérését ünnepeljük, nem akarjuk még jobban visszajuttatni! - a szobában hirtelen csönd lesz, majd az egyik idióta, azt hiszem, David, ordibálni kezd.
- Úgy van! Halljuk! Éljen Aaron! - az egész szoba egyszerre röhög fel, a fiúk is előveszik a normális oldalukat, és mosolyogva bólogatnak.
- Tehát, értve vagyok? - ordít Soph csípőre tett kézzel.
- Igen! - óbégatják kórusban a srácok.
- Mi lesz itt ma? - kérdezi Soph suttogva, mikor odaér mellém.
- Őszintén? Káosz.

Este öt fele az emberek megérkeznek, beleértve Aaront is. Az ajtón belépve egyből végigpásztázza a tömeget, majd megakad a szeme rajta, és odajön hozzám. Mosolyogva megölelem, majd váltunk pár szót, illetve váltanánk, ha Matték nem ráncigálják arrébb.
- Később még beszélünk! - kacsint rám. - Melyik hülye hozott tortát? Nincs is szülinapom! - kérdezi Mattől, aki röhögve vállat von.
- Megjött már a szépfiú? - esik oda mellém Soph két pohárral a kezében. Az egyiket nekem nyújtja, de visszautasítóan rázom a fejem.
- Még nem - pillantok újra az ajtó felé.
Aztán, a következő pillanatban kinyílik, és ott van ő is. Egy szőke hajú fiúval az oldalán. Lazán besétálnak, egyenes felénk.
- Te, kik ezek? - hajol hirtelen be elém Matt, aki nem tudom, hogyan került ide, mikor az előbb még Aaronnal volt.
- Én hívtam őket - mosolygok rá, mire vállat vonva odébb megy.
Azt hiszem, ígéretes esténk lesz.

Zayn Malik - Te vagy a hősöm

Köszöntök minden olyan embert a blogon, akik eddig még nem jártak itt, és a régebbi olvasóimat is!


Tegnap, azaz 2015. 03. 25.-én, olyan dolog történt, ami örökre beírja magát a directionerek szívébe. Zayn Malik, a banda oszlopos tagja ott hagyta a bandát.
Több jel volt az orrunk előtt, mint hittük. De most nem ezt szeretném elmondani, ezt mindenki tudja.
Mi, kedves directioner testvéreim, siránkozunk. Normális reakció, de elég. Kétszáz ember lett öngyilkos amiatt, mert Zayn boldog akar lenni. Igen? Ő hányszor segített nekünk? Hányszor hallgattuk sírva a dalaikat? Ők ott álltak mellettünk, bármilyen nagy változás volt éppen körülöttünk. És ezt érdemli? Hogy #cut4Zayn? Részemről nagyon nem. Nem siránkoznunk kéne, hanem örülni, hogy boldog. Még mielőtt bárki jönne, igen, én is bömböltem egész este, de az mára átalakult fájdalommá. De emberek, komolyan? Annyi csapás fog érni még minket az életben, muszáj erősnek lennünk!
Gondoljatok Harryre, Louisra, Liamre és Niallre! Nekik lehet most a legrosszabb. Ők sokkal jobban össze vannak törve, mint te, én, vagy bárki más! Hagyjuk abba, könyörgöm. Ne hívjuk vissza, mert ha nem akar, úgyse fog. Talán időre van szüksége. És az, hogy normális életet akar. Megértem. Mindenkinek meg kellene értenie!
A Zaynes blogok folyamatosan bezárnak. Miért? Számodra meghalt az az ember? Mert nekem nem. És csak azért is, beveszem szereplőnek ide is! Ugyanúgy él és virul, fejezzük be, könyörgöm.
Gondoljatok bele, a négy srácnak milyen rossz lehet. 5 éve szinte testvérek, és most, az egyikük kiszállt. Vagy kirúgták.
Szóval. Kicsit mérges vagyok. Elnézést, ha valaki nagyon magára vette, de most nagyon kijött.
Támogassuk a srácokat! Mutassuk meg, hogy mellettük állunk! És fogadjuk el Zayn döntését. Ő is ezt szeretné.
Szóval, mindenki elismétli háromszor: Felállni. Koronát igazítani. Továbblépni.

Inkább indítsunk twitteren egy trendet, miszerint mi a srácok mellett állunk!


És Zayn. Te vagy a hősöm a kitartásod miatt. Köszönöm ezt a csodás 5 évet, még akkor is, ha csak kettőt tudtam igazi directionerként kiélvezni belőle. Remélem, boldog leszel.. :)

Hetedik

Sziasztok, rózsácskák!  (Igen, elmondom, miért ez lesz a becenevetek.. Néztem Maris videóit, és ugye, ő Muffinkáknak hívja a feliratkozóit. Mondom, ez de jó, ilyen nekem is kell. Gondolj, gondolj, gondolj. Rosalya. [Tudtátok, hogy a legtöbb becenév C-vel kezdődik? Miért nem mondjuk Cassandra, vagy Cliare, vagy ClaireLettem? Mindegy, nem fontos] Ha rövidítjük, Rosa. Az már majdnem rose. Úgyhogy, rózsácskák lesztek ezentúl, szerintem tök aranyos becenév :3) Úgy nézett ki, hogy a hétvégén nuku energiám lesz, és nem fogok tudni kirakni részt. Dee, mikor megláttam, hogy 6000+ oldalmegjelenítés.. Oké, aki figyelte már az ask.-omat (Link, kérdezzetek nyugodtan a sztorival kapcsolatban, névtelenül is, nem muszáj askodnak lennie. :) Vagy, ha többet szeretnél tudni rólam. Mindenre őszintén válaszolok!), az tudhatja, hogy egyszer elmondtam, hogy ha 30 emberkéhez eljut a sztorim, már boldogan halok meg. És már túlléptük ezt a számot, szóval, ha holnap elüt egy autó, akkor is boldog leszek a síromban (na jó, azért nem biztos). Mindenesetre itt az új rész, csatlakozz a Facebook csoporthoz (link, csatlakozz, ha új infókat szeretnél szerezni, vagy csak érdekel a hülyeségem, amit összehordok ott nektek.. :D)
Igen, azt hiszem, ennyi.. 
Jó olvasást kívánok, sok puszi nektek!








Komótosan kisétálok az ajtóhoz, miközben anya össze-vissza rohangál a lakásban. Olyasmiket hallok, mint a "Máris itt van? Főznöm kell egy kávét!" vagy a "Hol van az a virág?!". Az előszobába érve arrébb rúgok néhány cipőt, és a tükörben gyors pillantást vetek magamra. Talán átkellett volna öltöznöm, de végül is teljesen mindegy. Még egy pillanatig habozok, miközben jobban szemügyre veszem az ajtót. Most valamiért sokkal érdekesebbnek tűnik, mint általában. Sajnos, akármennyi ürügyet sorolok fel, muszáj vagyok kinyitni az ajtót, hisz' igent mondtam a meghívásra, nem fogom visszautasítani.
Az ajtó kinyílik, és egyből a Göndörrel találom szemben magam. Tökéletes megjelenése most sem változott, haját a lágy szellő egy kicsit felborzolja. Kisfiús mosolyra húzza a száját, miközben végigmér.
- Azt hittem, már be sem engedsz - már nyitnám a számat, hogy válaszoljak, mikor Anya fut be a szobába. Szőke haja teljesen összeborzolódik, ezért kezével simítja ki az arcából a kósza tincseket.
- Bizonyára te vagy Harry, már nagyon sokat hallottunk rólad! Én Scarlett Hampson vagyok, de tegezz nyugodtan! - mutatkozik be, miközben a kezét nyújtja, és mosolyogva néz a Göndör szemébe.
- Harold vagyok, de a barátaimnak csak Harry. Nagyon szép lakás - jegyezi meg, miközben elfogadja a felé nyújtott kezet.
- Megkínálhatlak egy kávéval? - kérdezi Anya, miközben udvariasan beljebb invitálja a göndör hajú srácot..
Miközben a konyhába vesszük az irányt, Anyának be sem áll a szája.
- Annyira örülök, hogy Angel újra társasági életet él. A nyár elején lett vége egy kapcsolatának, és alig mozdult ki a házból. Még Sophia sem tudta kirángatni. És ugye, az Aaronnal történt dolgok sem tettek jót neki. Viszont, most pár hete újra boldog, ami nagy örömmel tölt el - mosolyog rám az utolsó mondatnál anya. Feszengve nézek rá, hiszen ki akarná, hogy az anyukája máris elmondjon róla mindent, egy teljesen idegen embernek. Jó, persze nem teljesen idegen, de akkor is.
- Hát igen. A legtöbb mai srác már csak ilyen - mondja a Göndör halál komolyan, miközben óvatosan rám pillant.
-És az azelőtti sem volt semmi.. Tele volt tetoválásokkal, és úgy összetörte a kicsikém szívét, hogy szegény napokig csak sírt - ingatja szomorúan a fejét. A Göndör mintegy megerősítést várva pillant rám, mire bólintok. Minek szépítsük a dolgokat, ha így történt?
- A tetoválások nem feltétlenül a rosszat jelentik - mosolyog sejtelmesen a Göndör.
- Neked is van? - belefolyok a beszélgetésbe, mert azért ezt nem lehet csak úgy átugorni.
- Persze. Még a lázadó korszakomból - nevet fel kisfiúsan.
Anya kiveszi a sütőből a sütit, majd felvágva egy tálcára teszi őket. Pár tányért is kivesz a szekrényből, majd leül egy székre.
- Öhm.. Nem indulunk lassan? - kérdezem feszengve, mert az oké, hogy ők elvannak az életem kivesézésével, de attól én még nagyon kínosan érzem magam.
- De, persze - mosolyog rám Harry. Gyorsan puszit nyomok anya arcára, és miután elköszönünk tőle, elhagyjuk a helyiséget.
A házból kilépve megcsap az émelyítő meleg, ami nálunk már-már lassan kánikulának számít, ha az eddigi hőmérsékletet vesszük figyelembe. A nap szokás szerint ezerrel süt, így még mielőtt elhagynánk a kertet, visszaugrok a napszemüvegemért. Mikor visszaérek, már a Göndör is ebben virít, és indulásra készen támaszkodik neki a kerítésnek.
- És merre megyünk? - kérdezem, mikor végre elindulunk az autója felé. Féloldalasan rám pillant, majd vigyorogva ránt egyet a vállán.
- Egyelőre legyen meglepetés - mondja, miközben kitárja nekem az autó ajtaját. A már jól ismert fekete kocsi makulátlan fekete bőrülése a szokásosnál is hidegebb, és jobban behuppan alattam, mikor leülök. Pár pillanat múlva nyitódik a másik ajtó, és a Göndör pattan be mellém. Elindítja az autót, és ezzel egy időben el is indulunk. Az út csendben teli,  csupán a rádióból szóló slágerek zaja tölti be az autót.
Igazából sosem tartoztam azok közé, akik követik a zenei divatot, ezért szinte egy olyan énekes sincs, akiért annyira nagyon rajonganék. Akár régebbi, akár mai zenéket is elhallgatok, de kedvencem sosincs.
- És mióta van tetoválásod? - töröm meg a kínos csendet. Valamiért, ha ebben az autóban vagyunk, mindig beáll közénk a csend.
- Tizennyolc éves korom óta. igazából szeretem őket, csak megbántam egy kicsit - mosolyog. - Neked van?
- Dehogy - röhögök fel. - Anya kinyírna, és amúgy is, annyira nem izgat. Másokon jó, meg minden, de a tudat, hogy örökre ott lesz, kiakaszt - csóválom a fejem.
- Vagyis nem szereted az állandó dolgokat - mondja ki, amit nekem kellett volna.
- Valahogy úgy - zárom le a témát.
- És a bátyáddal mi van? Mikor engedik haza? - érdeklődik, miközben letér az útról, egy kisebb mellékúton haladva tovább.
- Ha minden jól megy, akkor jövőhéten. Bár még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy minden rendben, mikor visszajön - húzom el a számat.
- Érthető. És az apukád? - faggat tovább.
- Mi van vele? - ráncolom össze a szemöldökömet.
- Sosem említetted. Csak annyit tudok róla, hogy elhagyott titeket, aztán elköltözött. Nem is próbálta ápolni a kapcsolatot veletek? - húzza fel a szemöldökét, miközben rám pillant.
- Dehogynem. Még mindig próbálja. De teljesen halott a dolog. Például, egy levelet is küldött, hogy örülne, ha meglátogatnánk! - válaszolok mérgesen.
- És? Ez tök jó! Ha velem tartaná apám a kapcsolatot, én lennék a legboldogabb ember a világon - néz rám, miközben mosolyra húzza a száját.
- Ó. De nem jártok közös családi vacsorákra? Azt mondtad, onnan jöttél, amikor elütöttél - mondom, mire izmai egy kicsit megfeszülnek. Talán nem ajánlatos azt a napot emlegetni előtte.
- Igen, de a nevelőapámmal. Még kiskoromban lépett le, azóta semmi életjelet nem hagyott. Szóval, nem is értem, miért nem rohansz egyből. Én azt tenném - vonja meg a vállát, majd kanyarodik egyet.
- Nem érted! Közös álmaink voltak! Megígérte, hogy elmegyünk egy közös családi nyaralásra, aztán másnap mikor felkeltem, már nem is volt ott! - csóválom a fejem, miközben mérgelődök egy sort magamban.
- Angyalom, igazán továbbléphetnél! Ideje megbocsátani neki, megérdemli. Nem lehet olyan rossz apa... - pillant rám mosolyogva. Annyira szeretem, hogy jót szórakozik a problémáimon.
- Nem tudom. Ha Aaron beleegyezik, még akkor sem biztos, hogy elmennék.. - motyogom, miközben egy tisztásra érünk. Leállítja a motort, kikapcsolja a biztonsági övet, majd felém fordul.
- Vigyél magaddal valakit - mondja sejtelmesen.
- Például? - húzom fel a szemöldököm.
- Hogy is hívják a barátnődet? Sophia, igaz? Például őt - egy pillanatra azt hittem, magát fogja mondani, és esküszöm, rá is bólintottam volna...
- Nem is tudom.. - hezitálok.
- Ugyan, jó lesz! És ha a tesód nincs benne, elkísérlek - talán a hülye hormonok teszik (még akkor is működnek, mikor az ember már majdnem húsz éves?) , de a szívem egy kicsit gyorsabban kalapál. Most felajánlotta, hogy eljön velem egy teljesen idegen országba, idegen emberekhez, csak hogy ne érezzem magam rosszul. Hű.
- Tényleg? - kérdezem visszafojtott lélegzettel.
- Persze - mosolyog.
Én is kiszállok a kocsiból, majd követem őt a kis úton, ami továbbvezet a tisztásra. A nap belesüt a szemünkbe, a csöndben csak a bogarak ciripelése hallatszik. A táj annyira gyönyörű, hogy szinte egész nap nézhetném, akkor sem tudnék betelni vele. Pár fa van elszórva, ezenkívül csak a kopár táj látható.
- Mit fogunk itt csinálni? - nézek rá érdeklődve a napszemüvegem felől.
- Piknikezünk . feleli, miközben gyorsan visszasétál a kocsihoz, és kiemel egy kosarat belőle.
- És hol? - vonom fel a szemöldököm.
- Jaj, Angyalom, nézz körül! Miénk az egész rét! - fordul körbe megerősítve mondandóját.
Lassan elindulunk, és pár perc séta után megállapodunk egy helynél, ahova lecuccolunk. A Göndör leteríti a plédet, majd leül rá.
- Na, gyere már - nevet fel, mire kissé feszengve leülök mellé. Hátradől a pokrócon, haja szétterül körülötte, miközben a naptól hunyorogva néz rám. - Játszunk valamit! - jut eszébe hirtelen, mire nevetve megrázom a fejem.
- Mit? - mosolygok még mindig gyerekes viselkedésén. Húsz évesen az embernek már nem jut eszébe csak úgy játszani. Mondjuk nem tudom pontosan, hány éves, sosem kérdeztem. Jó lenne már kideríteni...
- Egyszerű. Te kérdezel valamit, és nekem tíz másodpercem van válaszolni, így nem gondolkozhatok kamudolgon. Utána csere - könyököl fel. Térdeimet felhúzom, kezeimmel átkulcsolom őket.
- Oké. Kezdesz? - vonom meg a vállam, miközben felül törökülésbe.
- Aha. Mikor születtél? Tíz, kilenc... - kezd el számolni, úgyhogy kapásból rávágom a választ.
- Augusztus másodikán - válaszolok kapásból.
- Az két hét múlva van - néz rám, mire bólintok. - Te jössz! - kacsint.
- Hány éves vagy?
- Huszonegy - mosolyog olyan aranyosan, ahogyan senki más nem tud. Te jó ég, miről beszélek?
- Te jössz.

***

Miután befejeztük a nem túl felnőttes játékot, elfogyasztjuk a szendvicseket, amiket a Göndör csomagolt. Bevallom, isteni finomak lettek, nem csoda, hogy azt mondta, imád főzni, és a barátai állítása szerint jól is tud. Igazat adok nekik.
Az eleinte beálló feszültség szép lassan feloldódott, és nem hazudok, ha azt mondom, életemben nem nevettem ennyit. Nem úgy viselkedett, mint a legtöbb fiú a randikon, udvarias volt, vicces, és tényleg olyan volt az egész, mintha ezer éve ismerném. a köztünk lévő fal lassan leomlott, és elfeledkeztünk a problémáinkról. Pedig, ha csak az enyémeket vesszük figyelembe, elég sok van..
Kezdve azzal, hogy Aaron holnap érkezik haza, és őszintén, még eléggé vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Mikor meglátogattam, teljesen olyan volt, mintha kicserélték volna, és egész jól elcsevegett a szobatársával, Emilyvel, akit szintén a héten engedtek haza. Állítása szerint jól kijöttek, már telefonszámot is cseréltek, és valószínű találkozni is fognak, de szigorúan, mint barátok. Bár én lennék a legboldogabb, ha a bátyám végre összejönne egy aranyos lánnyal, és ez az Emily eléggé normálisnak tűnik. Hosszú, szőke haja szép hullámokban omlik le a vállára, kék szeme csak úgy világít az arcáról, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint akinek komoly alkoholproblémái vannak. Pedig de.
Miután a barátja megcsalta, féktelen bulizásba kezdett, olyannyira, hogy egy este alkoholmérgezéssel a kórházban kötött ki. A családja itt meghúzta a csíkot, vége az egésznek, és bedobták ide.
Szóval, visszatérve Aaronra. Holnap jön haza, anya már most teljesen be van lelkesedve,a barátai bulit akarnak csapni, ahova természetesen engem is meghívtak, de egyelőre még nem mondtam rá semmit. Ismerem Aaron barátait, akikkel az utóbbi időben nagyon rosszban volt, de az igazi barátok mégiscsak örökre mellette állnak. Egyébként normális srácok, csak, mint minden húszéves fiú, imádnak bulizni, de persze, csak mértékkel. Náluk egy bulin a puncsos tálon kívül semmi alkohol nincs, de mégis mindenki őrjöng. Egyszerűen ilyen jófej társaság..
És a másik problémám apa levele. Igazából már hiányzik egy kicsit, de köszönés nélkül lépett le. Ha azt mondja, hogy "Szia kicsim, most elmegyek, de majd felhívlak" talán nem lett volna ilyen nehéz elviselni azokat az időket. Mert mikor az embert magára hagyja az az ember, akiben bízik, eléggé nehéz felállni.
És bevallom, mennék is, meg nem is. Mennék, mert kíváncsi vagyok rá, és egy kicsit az új családjára is, de viszont nem mennék, mert így itt hagyni az ember lányát..
Anya mostanában egyre többet beszél arról, hogy mennünk kéne, nyilván, apa felhívta, és elújságolta az ötletét. Egyébként ők már jóban vannak, anya ezért sem érti, én miért nem tudom túltenni magam rajta..
De visszatérve a délutáni programra.
Már kezd besötétedni, de minket ez egyáltalán nem zavar, nyíltan fecsegünk mindenféléről.
Más első randira számítottam, de rosszabb értelemben. Azt hittem, majd valami unalmas helyre megyünk, ahol csókolózó párokba futunk, miközben valami romantikus undormányt nézünk. Igen, most a mozira gondoltam. És kellemesen csalódnom kellett, mert szó sem volt ilyesmiről.
- Lassan indulnunk kellene, kezd sötétedni, nem akarok anyukádnak rossz benyomást tenni, hogy már az első randin éjszaka viszlek haza - áll fel mosolyogva, és a kezemnél fogva felránt engem is.
- Ha úgy vesszük, nem is ez az első. Már voltunk együtt kajálni - mondom vigyorogva, miközben elkezdjük összeszedni a szétdobált cuccokat.
- Akkor az első hivatalos randink - mosolyog.
Mikor végre összeszedelőzködünk, az idevezető úton visszamegyünk a kocsihoz.
Az út csendben telik, most a rádiót sem kapcsoljuk be, csupán egymás lélegzetvételét hallgatjuk.
Mikor végre az utcánkba kanyarodunk, kikapcsolom a biztonsági övet, és moslyogva nézek ki az ablakon, miközben a kocsi megáll.
- Köszönöm a mai napot. Nagyon jól éreztem magam - mondom mosolyogva, miközben összeszedelőzködöm.
- Én is. Megismételhetnénk valamikor - kacsint rám.
- Mindenképpen - válaszolok a fel nem tett kérdésre, miközben kiszállok a kocsiból.

Hatodik

Sziasztok! :) Igen, elérkeztünk egy újabb részhez, amit remélem, vártatok már. :) Mi is történt az előző rész óta? 
Majdnem 5000 oldalmegjelenítés, versenyre való meghívások, új olvasók, rengeteg, de tényleg, rengeteg aranyos ember, akik helyettem is linkelik a blogot néhány poszt alá. 
Azt hiszem, nincs több mondanivalóm, a következő rész két hét múlva érkezik! :) Sok sikert az újabb sulis héthez, csatlakozzatok a csoporthoz (Link), olvassátok sok szeretettel a részt! :)






Az, hogy itt ülök abban az étteremben, amibe még a Göndör hozott el, és éppen egy hatalmas adag forrócsokit kortyolgatok, miközben Margarettel beszélgetek, nem is tudom, hogy jött. Reggel kipattant a szemem, és rájöttem, hogy abba kell hagynom az önsajnálatot, és kezdeni valamit az életemmel. Csak jött a bökkenő. Mihez is kezdjek, mikor Anya dolgozik, Sopha meg elérhetetlen? De tényleg. Na jó, igazából tudom, hogy a nagymamájánál tölti a hétvégét, ahol elmereng a természet szépségeiben, így sosincs nála a mobilja. Az már a másik ok, hogy inkább a szomszéd fiúban szeret gyönyörködni a természet helyett, de neki ez tökéletes elfoglaltság. Így, egyedül maradtam a szobámban, és miközben a plafont tanulmányoztam, beugrott, hogy miért is ne öntsem ki valakinek a szívem. És miután felsorakoztattam a pro és kontra érveimet, rájöttem, hogy a tökéletes ember csak is Margaret lehet, akit bár nem nagyon ismerek még, egészen biztosan segíteni fog. Vagy, ha nincs is tanácsa, legalább elmondhatom valakinek, mi is történt, mi nyomja a szívem. És miután felöltöztem, felvettem a kocsikulcsot, beindítottam az autót, és indultam is. Igen, van jogsim, még anno apuval gyakorolgattam, és sikeresen letettem egy nyár alatt. De mégis utálok vezetni, mert az azt követő nyáron, mikor megszereztem a jogosítványomat, apa bejelentette, hogy szeretője van, és hogy boldog akar lenni vele. Azt természetesen hozzátette, hogy anyagilag támogat minket a menő fizujából, amit a cége bevétele ad, majd lelépett. 

És igen, valahogy megtaláltam az odavezető utat. A kis kajáldába belépve szomorúan vettem tudomásul, hogy a hely majdnem üres, bár titkon boldog voltam, amiért így legalább tudok majd beszélni Margarettel. 

Szóval, rendeltem egy forrócsokit, leültem a pult elé, és most itt vagyok. A piros-fehér kockás terítőt bámulva várom, hogy a nő visszatérjen, ami pár percen belül meg is történik. Mosolyogva áll be a pultba, vastag, keretes szemüvegét feltolja a feje tetejére, és vörös rúzsos szája hatalmas mosolyra húzódik. 

- Téged is látni errefelé? - kérdezi mosolyogva, miközben a tálcában szemügyre veszi a kontyát. 

- Gondoltam benézek - vonom meg a vállam mosolyogva, és egy újabbat kortyoltam a meleg finomságba. Szerintem, ezentúl ide fogok járni forrócsokiért. 

- Mi újság veled, mostanság? - érdeklődik kedvesen. 

- Semmi különös.. - motyogom, mire szeme felcsillan, és azonnal átvált érdeklődő stílusba. 

- Mesélj - mosolyodik el. 

- Csak a szokásos. Emlékszel arra, mikor először voltam itt, azzal a.. - kezdek bele mondandómba, de nem hagyja befejezni, mert legyintve közbeszól. 

- Azzal a göndör hajú sráccal, aki azóta minden  nap idejár? - oké, ez az a pillanat, mikor az állam leesik a barna padlóig. 

- Mi? Azt mondta, hogy csak párszor szokott idejárni - kérdezem teljesen döbbenten. Oké, letudok ezeken az apró részleteken eléggé döbbenni, de sajnos ilyen a természetem. 

- Hát, minden délben eljön, eszik egy hamburgert, közben sorban fürkészi az embereket, mintha keresne valakit, aztán egy fél óra múlva sóhajtva fizet, és elmegy - hadarja vállvonogatva. 

- Hű - mondom teljes extázisban. Jó, lehet, hogy ez semmit nem jelent, mégis, mélyen, reménykedek benne, hogy azért jár ide, hogy találkozzon velem. Bár, kétlem, hisz tegnap a telefonban azt sem tudta hirtelen, ki vagyok. 

- Bár tegnap, és azelőtt egy idősebb lány is eljött vele - és talán ez az a pillanat, amikor lehervad a mosoly az arcomról. Szóval, akkor ő volt az a lány, akinek tegnap hallottam a nevetését a telefonban. Szóval, akkor Ő a barátnője. És most jött el az a perc, mikor eldöntöm, hogy már nem gondolok rá többet. 

Nem is tudom, talán csak rosszkor jött ez az egész, vagy még én nem állok készen a tudatra, ami napok óta növekszik bennem. És most jött el a felismerés. 

Tehát, ha nem akarom teljesen lejáratni magam bárki előtt, mindent ki kell törölnöm az elmémből, amiben szerepel Ő. Sajnos, nem tudok túlzottan sokáig gondolkozni, mert Margaret fürkésző pillantása zökkent ki a gondolatmenetemből. 

- Ó, értem - motyogom szomorúan, és egy újabbat kortyolok a forrócsokimba. 

- Hé, ez nem jelent még semmit - mosolyog biztatóan, miközben az órára pillant. Tíz perc múlva dél lesz. 

- Azt hiszem, lassan megyek - szólalok meg halkan, folyamatosan az időt számolgatva, hogy körülbelül mennyi időm marad még, mielőtt idejön. Sajnos, egyre kevesebb...

- Miatta? Tehát Ő az oka annak, hogy szomorú vagy - rakja össze kis kirakódarabokat, és lassan össze áll neki a kép. 

- Hát, részben - mondom szomorú mosollyal az arcomon. 

- Ó, hát, úgy látom, már itt is van..nak - süti le a szemét, és az ajtóra néz. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy hátranézzek, de sajnos nem tudom megállítani magam időben. 

Azonnal megbánom, hogy egyáltalán idejöttem, vagy hogy nem mentem már el. Mert ott volt Ő. A szokásos szerelésétől csak egy kicsit tér el, a fekete nadrág maradt, de most fehér felső járul hozzá. Haja kócosan keretezi arcát, miközben lazán végignéz az asztalokon. 

Mellette egy gyönyörű, szőkés-barna hajú lány sétál a borzasztóan magas sarkú magassarkújában. Egy fekete cicanadrágot visel, valami együttespólóval. Miközben követi a Göndört az asztalukhoz, magabiztosan mosolyog, a telefonját szorongatva. 

A Göndör odafordul a pult felé, és egy pillanatra elidőzik a tekintete rajtam. Illetve, időzne, ha nem fordulnék gyorsan vissza a forrócsokimhoz, hogy egy újabbat kortyoljak belőle. Ezután, fogalmam sincs, hogy mit tesz, mivel túlságosan félek odafordulni. Csak remélni tudom, hogy nem ismer fel, de sajnos késő. Már meglátott, és valószínű, hogy sikerült beazonosítania. 

- És most mi lesz? - kérdezi suttogva Margaret, akit úgy tűnik, nagyon felcsigázott a szituáció. 

- Fogalmam sincs. De nem kéne felvenned a rendeléseket? - vonom fel a szemöldököm, mire észbe kap, felveszi a jegyzetfüzetét, és odasétál. Egy ideig követem a tekintetemmel, majd újra a faliórára nézek. Dél múlt öt perccel. Talán nem késő még elindulni. 

Úgy döntök, megvárom, míg visszajön, aztán fizetek, és meg sem állok hazáig. Tervem majdnem be is válik, és fellélegzek, mikor a mellettem lévő ülésre lehuppan valaki. Azt hiszem, Margaret lesz az, de helyette göndör fürtöket pillantok meg. Azt hiszem, sokkos állapotba kerülök, lélegzetem is kihagy egy pillanatra. Zöld tekintetében kíváncsiság ül, miközben engem fürkész. Próbálok nem tudomást venni róla, de egyszerűen nem tud hidegen hagyni, hogy érzem magamon a tekintetét. 

- Angel? - kérdezi bizonytalanul, miközben a hajába túr. 

- Még emlékszel rám? - kérdezem gúnyosan, miközben az utolsó kortyot is kiiszom a poharamból. 

- Persze! Hogy is felejthetnélek el? - teszi fel a költői kérdést, melyet minden második romantikus filmben elsüt a menő srác. 

- Tegnap, a telefonban máshogy hangzott.. - motyogom az orrom alatt, miközben a kezeimet tanulmányozom. 

- Igen, tudod, Gemmával este borozgattunk egy kicsit, és részegen össze-vissza beszélek - kuncog fel. 

Nekem viszont teljesen máshol járnak a gondolataim. Szóval, Gemmának hívják.. 

- Gemmával? - kérdezem, miközben a lányra nézek, aki éppen a telefonját nyomkodja.

- A nővérem - mosolyog. Oké, összeállt a kép. Tehát, a nővére van nála, akiről mesélt. Sőt, lehet, hogy még a nevét is említette. Te jó ég, hol járt az eszem?! - Mi olyan vicces? - kérdezi, miközben rámutat arra, hogy éppen ezerrel vigyorgok. 

- Ja, semmi.

- És a bátyád hogy van?- kérdezi. 

- Jövőhéten hazajöhet végre - mosolygok.

A következő percben a lány feláll, odatipeg hozzánk, majd a telefonjával a kezében megáll. 

- Bocsi, Harry, de mennem kell, Anyu írt - mondja, miközben rám mosolyog. 

- Oké. Bemutatom neked Angel Blacket - vigyorog rám, miközben ad két puszit a nővérének. 

- Ó, igen, már sokat hallottam rólad. Gemma vagyok - nyújtja ki a kezét, amit mosolyogva elfogadok. Sokat hallott rólam?

- Örülök, hogy megismerhetlek - mondom mosolyogva. 

- Én is. De most mennem kell. Sziasztok! - köszönöm el, majd gyorsan kitipeg.
Így tehát, ott maradok a Göndör társaságában, aki sokkal közvetlenebbül viselkedik velem, miután a nővére elmegy. Kérek én is egy hamburgert, majd miután Margaret kihozza, enni kezdünk. Ugyanúgy beszélgetünk, mintha az az egy hónap meg sem történt volna, pedig mindketten érezzük, hogy mégis sok minden történt, amit meg kellene osztanunk a másikkal.
- És anyukád hogy van?  Hogy viseli ezt az egészet? - tér rá a témára. Sóhajtva beletúrok a hajamba, és mesélni kezdek.
- Hát, az biztos, hogy nem mutatja ki, mennyire rosszul viselte ezt az egészet - válaszolok.
- Ez érthető - bólint, miközben biztatóan rám mosolyog.
- De mióta Aaron nincs otthon, sokkal kiegyensúlyozottabb lett. Igaz, még így sem tudja, mit kellene mondania, vagy éppen csinálnia, hiszen sok volt ez a két év.
- Persze, gondolom, te is rosszul viseled - kicsit zavar, hogy mindig közbeszól, és nem engedi, hogy végigmondjam, amit akarok, de jól esik, hogy megért.
- Hát, ha az, hogy az elmúlt hónapban igyekeztem csak pihenni, és elfelejteni mindent, azt jelenti, akkor igen, rosszul viselem - nevetek fel.
- Hosszú az egy hónap - mondja komoran, miközben kisimít egy tincset a szeméből.
- Igen, tényleg hosszú volt - nézek mélyen a szemébe.
- Van már programod mára? - kérdezi hirtelen.
Esküszöm, semmi olyasmire nem gondolok, hogy randira akar hívni, vagy valami ilyesmi, mégis annyira boldog vagyok a szavai hallatán. Oké, kezdek meglepődni magamon, mert Angel Black sosem mondott még ilyeneket, és Angel Black sosem volt még ilyen, mint most. Angel Black a visszahúzódó, szomorkás, nehezen barátkozó típusba volt sorolható, aki sosem követte mások példáját. Erre most mi történik? Angel Black boldog, folyton nevet, mintha kicserélték volna. Olyan dolgokat tapasztal meg, amik eddig hidegen hagyták, és olyan érzéseket fedez fel, amiket eddig sosem élt át. kijelenthetem, hogy Angel Blacket teljesen kicserélték, és nagyon, de nagyon fura, hogy E/3-ban beszél magáról. szóval, most abbahagyja.
- Őszintén? Még semmi - nevetek fel, mire kissé zavart mosoly jelenik meg az arcán. Teljesen úgy néz ki, mint aki valami fontosat akar kérdezni, de vagy nem meri, vagy nem akarja.
- Nincs kedved sétálni egyet? Vagy moziba menni? - kérdezi, miközben lesüti a szemét. Oké, vonjunk vissza mindent, amit az előbb írtam. Már ezer százalék, hogy randira akar hívni. Engem. Ő. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy elcsépelt szappanopera főhőse...
- Jó ötlet - mosolygok rá, mire sóhajtva a hajába túr. Azt hiszem, hallom, ahogy egy kő gördül le a szívéről. Talán félt az elutasítástól, vagy valami teljesen más nyomja a lelkét.
- Akkor indulhatunk? - áll fel, miközben előhúzza a zsebéből a pénztárcáját.
- Persze, csak én is fizetek.
- Hagyd - mosolyog, miközben az én számlámat is kifizeti. Ellenkezni próbálok, de végül csak egy 'Köszönöm!'-öt mondok neki.
Kisétálunk a parkolóba, ahol kicsit értetlenül állunk, ugyanis mindketten kocsival jöttünk, és sétálni akarunk.
- Mi lenne, ha hazavinnénk a kocsikat? - jut eszembe az ötlet, aminek már az első pillanatban be kellett volna ugrania mindkettőnknek.
Végül mindketten beszállunk a saját kocsinkba, és elindulunk. Mivel teljesen másfele kell menni, ezért megbeszéljük, hogy a Göndör egy óra múlva eljön értem, addigra mindketten hazaérünk, és még vissza is tud jönni.
Az úton bekapcsolom a rádiót, valami jó zenét keresve, de sajnos mindenhol csak a híreket adják éppen.
Viszonylag hamar hazaérek, és miután leparkoltam, beszaladok a házba. Anya éppen a konyhában foglalja el magát azzal, hogy kipróbál egy új süti receptet, mikor betoppanok.
- Szia, Kicsim! Merre jártál? - hosszú, szőke haját egy copfba fogta, barna szemei csak úgy világítanak az arcán, miközben éppen a sütőből szed ki valamit.
- Csak elmentem ebédelni - vonom meg a vállam, miközben engedek magamnak egy pohár vizet.
- Mész valahová? - kérdezi, miközben egy villával szurkálja a serpenyőben lévő tésztát.
- Igen. Találkozok valakivel - motyogom, miközben a poharat tanulmányozom. Mennyire ciki, mikor az ember az anyjának akarja elmondani, hogy találkozik egy fiúval..
- Ó, egy randi? Mikor annyi éves voltam, mint te, minden héten más fiút hoztam haza - nevet fel a régi emlékekre visszagondolva.
- Valami olyasmi..
- És kivel? - olyan kíváncsian néz rám, hogy muszáj beavatnom a dolgokba.
- Tudod, van az a fiú, aki elütött. Ma összefutottam vele, és elhívott sétálni.
- Ó, az aki reggel hagyott itt neked egy csokor rózsát? - kap a fejéhez, mire elkerekedett szemekkel nézek rá.
- És nem szóltál? - hüledezek.
- Hagytam egy cetlit a pulton. Várj, betettem neked egy vázába - siet el, aztán megszólal a csengő.

Ötödik

Sziasztok! 

Igen, két hét telt el az előző rész kitétele óta, ami nagyon sok idő, de a blog tervezése előtt is így gondoltam, és hát szerintem ezentúl így is lesz. Köszöntöm az új feliratkozókat nagy szeretettel. Az előző bejegyzésben (ha jól tudom) még a majdnem 2500+ oldalmegjelenítést köszöntem, most viszont a 3500+ kattintásért vagyok iszonyú hálás. Mit hagytam még ki? Jut eszembe, elfelejtettem eddig szólni, hogy a drága Barby elkészítette a blog trailerét, amit megtekinthettek a menüpontban. És hamarosan egy új bloggal is szolgálhatok nektek, akik benne vannak a Facebook csoportban (link) azok egy órára betekintést nyerhettek. :) Csatlakozzatok, ha szeretnétek értesülni néhány infóról. Például, minden pénteken megosztok egy kis részletet az epilógusnak szánt levélből, és már most agyalok a második évad történésein, amiben lesz minden. De erről később.. 
Most, tehát, jó olvasást! :)


Lassan egy hónap telt el, azóta a bizonyos nap óta. Egyből kocsiba ültünk, és elindultunk. Igazából eddig nem tudtam, hogyan működnek ezek a dolgok, és most sem lettem okosabb, mert az egészet Anya és a Göndör intézte, míg én kint álltam Aaronnal. Megbeszéltünk mindent, és őszintén, nagyon örülök, amiért bele ment, és végre a régi lesz. Jó, persze ezt semmi sem garantálja, de elmondása szerint most komolyan gondolja. És én hiszek neki.

Tehát, miután ők elintézték az egész dolgot, Aaront körbevezették, mi pedig hazamentünk. Már aznap délután hazacuccoltam, és végre, minden reggel a saját ágyamban kelek fel. Kicsit fájó szívvel búcsúztam el aznap délután a Göndörtől, aki persze segítette nekünk mindenben. De rá inkább később térnék ki.
Anya kivett egy hét szabadságot, és megpróbáltuk bepótolni az elmúlt heteket. Mindig is jó kapcsolatunk volt, mindkettőnket nagyon bántott, hogy az utóbbi időben egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Így például tegnap elmentünk bevásárolni, aztán beültünk a cukrászdába csak úgy a semmiről beszélgetni. És bevallom, ez sokkal jobban esett, mint az, ha mindent megbeszéltünk volna. Pontosan ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
Sophie is hazaért végre a nyaralásukról, és ameddig a hajamat festették, a srácról beszélt, akit megismert, és ha jól tudom, most távkapcsolatban élnek. Hát, ha egy hét ismeretség után képesek erre, akkor hatalmas gratuláció nekik. Apropó, igen, egy kicsit befestettük a hajam. Anya elmondása szerint rám fért, így bejelentett a fodrászhoz, és kaptam egy kicsit sötétebb melír csíkokat az amúgy szőke hajamba. Éppen hogy észrevehető, de nekem nagyon tetszik. Elmondása szerint lezártunk egy korszakot, és csak egy küldő újítással tudunk újat kezdeni. Hát, kicsit máshogy gondolkodunk pár dologról, de rendben, belementem.
Amit talán még muszáj megemlítenem, az az apától kapott levél. Összeráncolt szemöldökkel fogtam a kezem közé a kis borítékot, amin az én nevem virított, és titokban reménykedtem benne, hogy a Göndörtől jött. De nem.
A levél rövid volt, és lényegre törő, de az állt benne, hogy szeretne látni minket a nyáron, és örülne, ha elmennék hozzá, és a barátnőjéhez egy hétre, hogy jobban megismerjük, találkozzunk a fiával - akinek most nem ugrik be a neve, pedig említette - és végre lásson minket. Egyelőre nem írtam semmit vissza, de nem is nagyon tervezem. Őszintén, mit válaszoljak, ha teljesen furán érint a gondolat is, hogy mi ott legyünk. Aaron tuti, hogy belemenne, én viszont még gondolkozok egy kicsit.
És a legfontosabbat hagytam utoljára. Vagyis, ha úgy vesszük, nem ez a legfontosabb, mert ebben a témában semmi fejlemény nincs, ami borzasztóan dühít. Akkor, mikor kiszálltunk a kocsiból, azt mondta, hogy hívni fog, de persze, mit tett? Semmit. Nem írt, nem hívott, nem keresett. Semmi életjelet nem hagyott, és őszintén, mélyen belül sejtettem. Hogy csak púp voltam a hátán, és soha nem fog többé keresni. Viszont nekem még meg kell köszönnöm mindent, amit értem tett. De tényleg, csak egy SMS-t írhatott volna. Feltéve, ha ugye, mindenben hazudott, és barátnője van a kezdetektől, mert akkor megértek mindent. Nyilván, ha lenne barátom, én sem keresném annyira a társaságát, mint így, hogy szingli vagyok. Oké, eddigi életemben nagy részében csak szingli voltam, leszámítva azt az egy srácot, akivel jártam. Igen, Angel Blacknek volt valaha barátja. Aaron egyik akkori haverjával, akinek Jeremy volt a neve. Csak azért múlt idő, mert elköltözött az anyukájával, és az óta semmi hír nincs róla. Oké, annyira azért nem hiányzik, mert csúnyán dobott egy másik lány miatt, de jó lenne néha hallani róla. Igen, az, hogy csúnyán dobott egy lány miatt, azt takarja, hogy megcsalt. De az már a múlté, igaz? Jó, kicsit nagyon ki voltam borulva. Oké, egy hónapba telt, mire feldolgoztam. És talán ez az oka annak, hogy nem bízok a férfiakban.
És lehet, hogy ezért érint olyan rosszul, hogy a Göndör átvágott. De csak lehet.
Valaki beront a szobámba, megzavarva ezzel gondolatmenetemet. Bosszúsan fordulok a személy felé, aki legnagyobb meglepetésemre barna hajú barátnőm, Sophie. Vigyorogva jön oda hozzám, és ráugrik az ágyamra, leterítve ezzel engem is.
- Helóka! - köszön, miközben elkezdi legkedveltebb elfoglaltságát, vagyis, hogy elkezd csikizni. Persze, ezt hangos visítással, és rúgkaplással díjazom. Miután egy szépen ívelt rúgással leszállítom magamról, visszaül az ágyra. Arcán látom, hogy ezer mondandója van, így hagyom, hadd beszéljen.
- Szia. Mesélj - dőlök hátra, és a szoba mennyezetét kezdem el csodálni. Őszintén, semmi érdekeset nem találok a kékre festett falban, de hirtelen ez tűnik a legjobb dolognak, amit tehetek, amíg Sophie mesél.
- Tudod, van az a fiú. - kezd bele a történetbe, amit már annyiszor hallottam.
- Hogy is hívják? Alejandro? - kérdezem összeráncolt szemöldökkel, mert hirtelen nem ugrik be a név, amit szerintem többször hallottam az utóbbi napokban, mint a sajátomat. Eddigi életemben.
- Dehogy! Alexander! De a barátainak csak Alex, nekem pedig csak Al - mondja, miközben rágóját csattogtatja. Rengetegszer kérdezték már meg, hogyan lehetünk mi barátok. Elvégre Sophie mindig vidám, mindig mosolyog, egy nagyon pozitív lány. Én pedig? Hát, messze nem ezekről vagyok híres. Csendes, nyugodt, visszafogott, és sohasem tudnék valakibe egy hét ismeretség után beleszeretni. Elvégre, a Göndörbe se szerettem bele, csupán hiányzik. Ez még nem jelent semmit. Igaz?
- A lényeg? - sóhajtok fel, mert a végén még elkezdi magyarázni, honnan származik, hány éves, hogy ismerkedtek meg, stb..
- Na, szóval. A nagynénje történetesen itt lakik, a városban, és ma fognak jönni, és látni akar - kezd vigyorogva beleavatni a nagyon fontos dolgokba. - Hát nem szuper? - kérdezi visítva.
- De, szuper - próbálok egy kis örömöt belecsempészni a hangomba, nagyon nehezen. Persze, örülök neki, meg minden, de nem tudom, nekem ehhez mi közöm. Ráadásul pont akkor jön Soph is, mikor éppen az élet nagy dolgain gondolkozok, így például nem tudtam végig gondolni mindent, a Göndörrel kapcsolatban.
- Na, ennyire ne legyél lelkes - nevet fel. - Mi a baj? - néz rám nagy, barna szemeivel, amikben kíváncsiság rejtőzik. Nyilván, érdekli, mit hallgatok el előle, hisz' nem hülye, egyből rájött, hogy a baleset estéjén nem azért hívtam, hogy megkérdezzem, hogy van.
- Semmi - vonom meg a vállam, de természetesen nem dől be nekem, mert világéletemben rosszul hazudtam.
- Naa! Ne akard, hogy anyudat faggassam ki! - emeli fel fenyegetően a mutatóujját.
- Ő sem tud semmiről - mondom ki azt, ami leghamarabb eszembe jut, de azonnal szám elé teszem a kezem. Én, meg a nagy szám, megint alkottunk.
- Tudtam! Angel Black, kötelessége elmondani, mi történt azon a héten! Azt már tudom, hogy Aaron elküldött itthonról, de azt nem mondtad, hogy hol aludtál! Tudtam, hogy fiú-ügy van a dolog háta mögött! - nevet fel tipikus tinilányosan, ahogy a filmbeli főszereplő legjobb barátnője szokott.
- Nincs semmi - mondom, és érzem, hogy az arcom egy picit vörösebb lesz. Gratulálok, Angel! Gyakorolj még hazudni!
- Persze, persze! Mikor találkoztatok, hol, hogy néz ki, milyen? - zúdítja rám egyszerre az összes kérdését.
- Addig nem nyugszol, amíg be nem avatlak? - kérdezem sóhajtva, és idegesen a hajamba túrok.
- Tudod a választ - vigyorodik el újra.
Belekezdek az egész elmesélésébe. Soph figyelmesen hallgat, néhányszor felnevet, majd elkomorodik, a szája elé kapja a kezét, vagy esetleg mosolyog. Minden apró részletbe beleavatom, és őszintén, jólesik valakink kiönteni a szívem. Mikor végzek, felvonom a szemöldököm, és várom a reakcióját.
- Azta - csak ennyit tud mondani a döbbenettől, és megértően bólintok.
- Tudom - vonom meg a vállam mosolyogva, de mikor elmondja, valójában miért is akadt ki, mosolyom lehervad. Nagyon nem ugyanarra gondolunk.
- Te szerelmes vagy - három szóval fejezi ki azt, ami képtelenség, hülyeség, és ezeknek a szinonimái. Persze, hogy nem leszek szerelmes valakibe, akit alig ismerek. Azt sem tudom, mi az, hogy szerelem.
- Mi? Te teljesen hülye vagy - csóválom meg a fejem nevetve, de elképedt fejét látva nagyon komolyan gondolja.
- Ne izélj már! Gondolj bele! Olyan átéléssel, és csodálattal beszéltél, amivel még sose hallottalak beszélni senkiről. Felcsillan a szemed, ha kimondod a nevét. Hogy is hívják? - kérdezi töprengve, mire szemforgatva válaszolok.
- Harry.
- Na, látod? Elvarázsoltak a smaragdzöld szemei, a göndör fürtjei, amik olyan aranyosan keretezik be az arcát - idéz engem, mire lesütöm a szemem. Jó, talán egy kicsit többet beszéltem róla, mint kellett volna, de.. De ez még nem bizonyít semmit!
- Ez még nem bizonyít semmit! - ismétlem meg hangosan azt, amit gondolok. Sophie legyint egyet, majd agyalni kezd.
- Van róla képed? - csillan fel a szeme.
- Persze hogy nincs! - ahogy belegondolok, rá kell döbbennem, hogy van. Mikor elkérte a telefonom, készített magáról egy képet, amit be is állított a telefonszámához, hívó képnek. - Na jó, lehet, hogy van egy.
- Mutasd! - kéri azonnal. Leveszem az íróasztalomról a telefonom, gyorsan megkeresem a képet, majd felé fordítom a készüléket. Először csak leesett állal nézi, aztán rám néz, majd vissza a képre. - Váóó! Miért nem engem ütött el? - töpreng ámuldozva.
- De hülye vagy! - csóválom meg nevetve a fejem.
- Most miért? Ez egy isten! - nézi még mindig nyálcsorgatva az amúgy egyszerű képet.
- És? Mi van akkor? Azóta sem keresett - nevetek fel.
- Tényleg? Ez egy szemét - változik meg egy pillanat alatt a véleménye.
- Nem szemét! Lehet, hogy komoly oka vannak, miért nem hív! - védem meg azonnal.
- Ahha! Most elbuktál! Angelnek tetszik egy fiú - dől hátra az ágyra, és gondolkozva mered maga elé.
- Nem igaz!
Itt abba is marad a beszélgetésünk, mert Soph kap egy hívást, és haza kell rohannia. Így egyedül maradok a kis szobámban, a kis gondolataimmal. Mennyire lenne a gáz, ha bevallanám magamnak az amúgy is nyilvánvalót? Igen, talán egy fura érzés kerít hatalmába, mikor a Göndörre nézek. Talán kicsit szaporábban veszem a levegőt. Talán kicsit kellemetlenül érzem magam. Talán szerelmes vagyok. De csak talán.
Oké, biztos vagyok benne. Ki vagyok én, és hova tettem Angel Blacket? Én még soha, de soha nem voltam szerelmes úgy igazából. Nem is értem, mi ez pontosan, de egy biztos: a Göndör nem viszonozná.
Éppen ezen gondolkozom, és hirtelen felindulásból előkapom a telefonom, és tárcsázom a számot. Kicseng.
Már azt hiszem, sohasem veszi fel, mikor végre beleszól egy hang.
- Haló? - el sem hiszem. A hang, melyet már egy hónapja várok, végre felcsendül. Oké, álmaimban ez a jelenet teljesen máshogy zajlott. Felhív, én felveszem, randira hív. Aha, majdnem.
- Öhm. Szia. Angel vagyok - hadarom, de semmi válasz.
- Ja, igen. Szia - látom lelki szemeim előtt, ahogy a fejéhez kap. De ez a "Ja, tényleg" szörnyen fáj. Ezek szerint nem hiányoztam neki semennyire sem. Szuper.- Mit szeretnél? - kérdezi nem túl kedvesen. Ez annyira szíven üt, hogy megszólalni sem tudok hirtelen. Egészen addig, amíg meg nem hallok egy nevetést. Egy női hang nevetését. Szóval ott van nála a barátnője.
- Öhm. Nem akarok zavarni, szia - gyorsan lecsapom a telefont, és az ajkamba harapok. Gondolhattam volna. A rendes fiúk általában becsapják az embert. Azt mondja, nincs barátnője, de ha azt mondja, akkor az biztos hazugság.
És én mennyire hülye voltam! Bedőltem ennek az aranyos kinézetnek, amihez egy kedves modor is hozzájárult, és máris szerelembe esek! Hülye hormonok.
Ránézek az órára, és már fél tizet mutat. Nem akarom tudni, pontosan mit zavartam meg a telefonhívásommal, bár a nevetgélő hangokból következtetve tudom.
Angel, Black, gratulálok. Életedben egyszer vagy szerelmes úgy igazából, azt is mindössze egy nap ismeretség után szerezted, ráadásul egy olyan srácba zúgtál bele, aki átvert, otthagyott, és még barátnője is van. Természetesen nem is te lennél. Szóval, ajánlom, hogy mondj le arról a fiúról, akinek göndör fürtjei vannak, smaragdzöld íriszei, és a világ legaranyosabb mosolya.
Ezekkel a gondolatokkal kell magam álomba ringatnom, ami bevallom, most az egyszer nagyon nehezen megy.

Negyedik

Sziasztok! :) Igen, meg is érkeztem a következő résszel, amit már tegnap kitehettem volna, de nem tettem. Mert ma egy új hónap kezdete, és a mi Göndörünk szülinapja van. 21 éves.. HAPPY BIRTHDAY, HARRY! :)  Most nem akarok sokat mondani, viszont, mégis van mondandóm. (Esküszöm, mint az osztályfőnök osztályfőnöki előtt.. :D)
Szóval, az első, és a legfontosabb, hogy az oldalra kitett szavazás szerint szeretnétek Facebook csoportot. Így hát lett, mindenkit várok szeretettel benne, IDE kattintva érhetitek el.. :)
A második, hogy már túlléptük a 2500+ oldalmegjelenítést, ami nagyon, de nagyon jól esik, köszönöm! :)
A harmadik, hogy indultam pár blogversenyen, ahol két kategóriában is értem el helyezéseket, amikért borzasztó hálás vagyok, és az okleveleim is itt vannak. 
Mától névtelenül is lehet kommentelni, be van állítva. :) 
Valamint, egy kedves barátommal (akit nem rég óta ismerek) közös blogba fogunk fogni, ami szintén One Directionos lesz. Erről bővebb információkat osztok majd meg veletek a csoportban.
Azt hiszem, ennyi lett volna. Most jön az én személyes kedvenc részem, főleg, a vége, de nem árulok el titkokat, jó olvasást! :)

Ha így belegondolok a dolgokba, őszintén nem tudom, mire számítottam. Az idilli családi pillanat elmaradt, hiába szorongatom a telefonom, miközben a Göndör éppen ebédet készít, úgysem érkezik majd semmi válasz Aarontól. De erre számíthattam, már attól a pillanattól kezdve ott bujkál az agyamban, mióta elment. És bármennyire szeretném, a problémáim nem fognak egy pillanat alatt megoldódni.

Az egész már két teljes éve tart, és mindig, minden egyes nap ugyanoda jutunk el. Talán még maga Aaron sem látja be, hogy komoly problémái vannak, és itt kezdődik a baj. Amíg nem fogja elismerni, addig mi sem tudunk segíteni, pedig most a családja támogatására van szüksége. Félreértés ne essék, eleinte megpróbáltuk, de belefáradtunk a folytonos dolgokba.

Talán kicsit sokat elmélkedek egyes dolgokon, de mindig is sokat beszéltem.

Ahogy kinézek az ablakon, egy kövér esőcsepp gördül végig az ablakon. Kicsit sokat esik az eső, és én mindig azokban a pillanatokban nézek oda, amikor egy csepp legördül az ablakon. Talán a kedvemet akarja színleltetni az időjárás, vagy csak nyáron, mikor melegnek kéne lennie, kikaptam a legcsapadékosabb hetet.

Igazából próbálom elterelni a gondolataimat, és azért nem vágok nyíltan a mondandóm közepébe. Jó, ezt már százszor végig gondoltam, de úgy érzem, ha nem rágom át magam újra mindenen, beleőrülök a dolgokba. Idegességemben összefüggéstelenül beszélek, de egyszerűen minden lényeges dolgot le kell írnom, hogy összeálljon a kép. Mint valami rossz detektív, komolyan.

Szóval. Ugye, Aaron átjött, hogy hazavigyen. Hűvösen viselkedtem, és tudom, hogy tudtam, hogy ezzel fel fogom idegesíteni. Ennek tudatában továbbra is folytattam a gyerekes viselkedést, aminek az lett a következménye, hogy kaptam egy pofont. Illetve, kaptam volna, mert a Göndör beleavatkozott. De miért tette? Most egy szép nagy seb éktelenkedik az arcán, ráadásul miattam ez még napokig fog látszani. Vajon végig gondolta ezt? Mert akkor most más lenne a helyzet: rajtam lenne a csúnya piros folt. Egyel több seb, mit számít az már?

De neki igenis számít. Mert nem hagyta, hogy ez legyen, inkább magára vállalta.

De miért?

Nézzük, mik lehettek a szándékai.

Az a lehetőség az, hogy ösztönösen cselekedett. Hiszen minden fiúnál beugrik valami, mikor egy lányt akarnak bántani, és megvédik. Ez a legvalószínűbb, de reménykedek benne, hogy más oka volt. Igen, tudom, lehetetlen, hogy más lenne, biztosan ez volt, viszont reménykedni szabad, nem?

A b az, hogy meg akart védeni. Viszont ez badarság, hisz' egy napja ismer. Akkor miért tette? Azért legbelül, reménykedem, hogy ez történt. És akkor már nem csak ezer jótulajdonságot tudnék felsorolni róla, hanem ezeregyet.

Jó, megint ott tartok, mint ezelőtt egy perccel. Tehát, megint nem jutottam semmire. A fejemben kavargó gondolatok kusza hálójában elveszve bolyongok, és annyira bekavarodtam, hogy sose fogok kijönni belőlük.

- Merre jársz? - zökkent ki egy hang a kusza hálókból. Gyorsan feleszmélek, és meglátom magam előtt azt az óvatos mosolyt.

- Csak gondolkodtam - vonom meg a vállam, és érdeklődve figyelem minden mozdulatát. Otthonosan a hűtőhöz sétál, kinyitja, és kivesz belőle egy csomag jeget. Óvatosan az arcához emeli, ráteszi a fájó pontra, és egy kicsit ott tartja. Közben mosolyogva nézi, ahogy aggódva végigmérem, majd könnyedén felül a pultra.

- Oké, ne nézz úgy rám, mintha most támadtam volna fel - kuncog, és aranyos gödröcskéi megjelennek. - Csak egy ütés volt, ennyi. Volt már nagyobb bunyóm is, ne aggódj. Ez semmi - legyint, én pedig kicsit fellélegzek. Jó tudni, hogy annyira azért nem fájt neki, viszont kicsit zavar, hogy azt mondja, volt már ennél nagyobb bunyója. Csak álca ez a jófiúsdi? - Nyugi, az már régen volt. Még mikor tizenhat, tizenhét éves lehettem - emlékszik vissza. Mintha kitalálná a gondolataim, ami kicsit fura, és ijesztő, de valamiért tetszik. Nagyon is. - De három éve nem keveredtem bajba, szóval büszke vagyok magamra - vigyorodik el önelégülten. Megforgatom szemeimet, majd végig nézek rajta. Göndör fürtjei ugyanolyan kócosan állnak, mint tegnap. Férfias vonásai mintha kicsit erőteljesebbek lennének, mint tegnap voltak. Szemei alatt sötét karikák húzódnak végig, fekete egyszínű pólója kiemeli széles vállát, és szálkásan izmos testét. Ahogy ott ül, megnyugvást sugároz, és boldogságot. Bármilyen rossz dolog is történik, Ő nyugodt marad. És ezt csodálom benne.

- Jól vagy? - felállok az asztaltól, és szemügyre veszem a sebét. Minden hátsó szándék nélkül simítok végig a piros folton. Légzése kicsit felgyorsul, szíve hevesebben ver, majd felszisszen. Gyorsan elhúzom a kezem, hiszen persze, tudhattam volna, az érintéstől csak még jobban bizseregni kezd.

- Persze, nem fáj. Holnapra már kutya bajom lesz - mosolyogva leszáll a pultról, és megáll a hűtő előtt. Kinyitja, szemügyre veszi, mi van benne, majd a faliórára néz, végül becsapja az ajtót, és felém fordul. - Oké, mivel semmi ehető nincs itthon, elmegyünk kajálni - jelenti ki.

- A tegnapi ruhámat hova tetted? - kérdezem vigyorogva. Lehet, hogy nem nagyon látszik meg rajtam, de imádok enni. És szerencsére az a fajta vagyok, akin nem látszik meg semmi, így bármit összeehetek.

Követem a Göndört az emeltre, ahol megkapom a tegnapi ruháimat. Elvonulok a fürdőbe, felöltözök, majd a fésűért nyúlok. A tegnapi ábrázatom nem javult, csak annyit, hogy már nem látszanak a nagy, piros foltok. A hajam mindig is kezelhető volt, így most sem okozott nagy gondot, hogy a kelleténél kicsit kócosabb lett.

Miután kész vagyok, gyorsan levonulok a lépcsőn. Szokásomhoz híven majdnem elesek, és így is az utolsó lépcsőfok után majdnem nekimegyek a Göndörnek, de sebaj, a lényeg, hogy lejutok.

Kilépünk a házból, és az időt látva kedvem lenne azonnal visszafordulni. Oké, nem volt olyan brutális a helyzet, mint amilyennek tűnik, de az eget szép nagy felhők borítják. A nap próbál előtörni, hogy egy kis kedvet csaljon az emberek arcára, kevés sikerrel.

A Göndör megáll egy fekete autó előtt, ami egy kicsit ismerős, de a színén kívül másra nem emlékszem. Viszont most leesett állal bámulom a hatalmas autót.

- Hölgyem - nyitja ki udvariasan az anyósülés ajtaját.

Miután Ő is beül, és valahogy elindulunk, unottan bámulok ki az ablakon.

- Nem hiszem el, hogy július közepén ilyen idő van. Mi van most, november? - kérdezem egy sóhaj kíséretében. Megajándékoz egy kedves mosollyal, majd félig az útra, félig rám koncentrálva elkezd beszélni.

- Pedig de. Jövőhétre már felmelegedést mondanak, szóval csak ez a hét ilyen. Egyébként te mindig ilyen negatív vagy? - nevet fel, miközben bekanyarodik egy étterem elé.

- Nagyjából mindig - nevetek vele együtt én is.

Kikászálódunk a kocsiból, majd az étterem felé vesszük az irányt. Oké, nem is egy étterem, inkább kajálda, de a szándék a fontos.

Leülünk egy viszonylag eldugott kis boxba az egyik sarokban, és böngészni kezdjük az étlapot.

- Hozhatok valamit? - áll meg előttünk egy körülbelül negyvenes nő. Az a tipikus kiszolgáló, akit szinte minden filmben lát az ember. Kedves, pozitív kisugárzás, kontyba kötött barna haj, vastag keretes szemüveg, piros fehér kockás kötény, kezében egy jegyzetfüzettel, aminek a sarkába valószínűleg éppen rajzolgat.

- Két kólát kérünk - válaszol helyettem a Göndör, még mielőtt kinyithatnám a számat.

- Más valamit? - kérdezi unottan rágózva az eladó, akinek a névtáblájára ez van írva: Margaret.

- Egyelőre nem, köszönjük - mondja Harry, majd visszafordul hozzám. - És egyébként, mire számítasz? Aaron mit fog válaszolni? - kérdezi, miközben Margaret elmegy, de a szemem sarkából látom, hogy mosolyog.

- Őszintén? Fogalmam sincs. Két évvel ezelőtt még kapásból rávágtam volna, hogy: 'Természetesen azt fogja mondani, hogy elmegy, hisz' Ő Aaron. De most már nem vagyok biztos semmiben - mondom neki, mire megértő fejjel bólint. Ezután különböző témákra terelődik el a beszélgetésünk, majd a Göndör hirtelen feláll.

- Bocsáss meg, elmegyek a mosdóba - azzal ott hagy. Egy kicsit nézelődök, szemügyre veszem a kockás terítőt, és a vázát az asztal közepén, mikor Margaret bukkan fel egy tálcával a kezében.

- A barátod hova ment? - kérdezi széles mosolyra húzva a száját, miközben leteszi elém a kólám.

- Ő nem a barátom - motyogom, mire, ha lehet, még szélesebb lesz a mosolya.

- Persze, hogyne - bólint még mindig vigyorogva. - Margerat vagyok - nyújtja a kezét, amit elfogadok, és kezet rázunk. Bevallom, eléggé szimpatikus, mintha a nagynéném lenne.

- Angel. Örülök, hogy megismerhetem - mosolygok rá.

- Tegezz nyugodtan, nem vagyok még olyan öreg - csóválja a fejét, mire felnevetek. - Ha erre jársz, nézz be hozzám. Szimpatikus lánynak tűnsz.

- Mindenképpen - őszinte mosollyal nézek a szemébe. Biztos vagyok benne, hogy párszor be fogok nézni ide, eléggé megkedveltem ezt a helyet. Igen, ezt simán kijelentem az első alkalommal, amikor itt vagyok.

- És kis göndör srác, aki az előbb itt volt? Kedvesnek tűnik - kezd el csevegni velem.

- Igen, az - bólintok.

- Hogy ismerkedtetek meg? - érdeklődik tovább.

- Tegnap éjszaka elütött az utcán, hazavitt magához, és így - igen, talán nem kellett volna megemlítenem ezt az apró tényezőt, mert furán néz rám.

- Érdekes történet. Ilyen megismerkedést sem hallottam még - nevet fel, és vele együtt én is.

- Lemaradtam valamiről? - jön vissza a Göndör. Leül az asztalhoz, és mosolyogva néz rám.

- Nem - felelek őszintén.

- Még valamit hozhatok? - néz felváltva rám, és a Göndörre Margaret.

- Öhm. Én egy hamburgert kérek sült krumplival - nézek újra az étlapra.

- Rendben. Neked? - firkantja fel a jegyzetfüzetébe, majd érdeklődve néz a Göndörre.

- Ugyanez jó lesz - mosolyog rá a nőre, aki vigyorogva elmegy.

- Megtaláltad a mosdót? - kérdezem meg az első kérdést, ami eszembe jut. Kicsit furán néz rám, de bólint.

- A mobilod nálad van? - kérdezi, mire bólintva a kezébe nyomom a készüléket. - Köszi - elkezd rajta nyomkodni valamit, majd előveszi a telefonját, ott is beír valamit, majd visszaadja - Tessék, itt a számom, ezen bármikor fel tudsz hívni.

- Rendben. Remélem, már nem leszek sokáig a terhedre, holnap hazajön a legjobb barátnőm a nyaralásukról, beköltözök majd oda - a szavaim hallatán kicsit megfeszül, és felsóhajt.

- Hányszor kell még mondanom, hogy addig maradsz nálam, amíg akarsz? - kérdezi idegesen.

- Nem akarok a terhedre lenni - motyogom szemlesütve.

- Istenem. Nem vagy a terhemre - sóhajt fel újra.

- Miért törődsz velem ennyire? - bukik ki a kérdés, és azonnal meg is bánom, hogy kimondtam.

- Mert fontos vagy nekem - mondja ki egyszerűen, és hátradől a székében.

Azt hiszem, ez az egy mondat kellett ahhoz, hogy megvilágosodjak. Mégis csak a b opció az igaz. Tényleg törődik velem. De miért érdekel ez annyira?!

- Itt is vannak a hamburgerek - jön vissza hozzánk Margaret, és leteszi elénk a hatalmas hamburgereket. - Jó étvágyat - kacsint ránk, majd mosolyogva elmegy.

Lassan enni kezdünk, egyikünk sem szól egy szót sem. A hamburger nagyon finom, csak kár, hogy telenyomták ketchuppel, így szinte csak az érződik.

Hirtelen pityeg egyet a telefonom, mire előkapom. A Göndör érdeklődve nézi, ahogy elolvasom a rövid, de lényegre törő üzenetet, és vigyorogva felé mutatom. Rövid, mégis minden benne van:

Hugi! 

Rendben, benne vagyok, elmehetünk az elvonóra. 

Nagyon sajnálom az elmúlt két év sérelmeit.

XxxX: Aaron

- Látod? Én mondtam - mosolyog rám, miután végig olvassa.

- Nem bánod, ha felhívom? Jaj, annyira boldog vagyok. És ezt neked köszönhetem! - lelkesedek be, és vigyorogva nézek rá. Mosolyogva figyel, szemében azonban van valami fura. - Mi az? - nevetek fel.

- Semmi, csak olyan jó rád nézni, mikor örülsz - legyint, én pedig felállok, és tárcsázom a bátyám számát.

- Szia! Pakolj össze, nemsokára megyünk érted! - mondom köszönés gyanánt.

- Szia, Hugi! Máris? Ó, oké - nevet fel.

- Persze. Örülök, hogy végül belementél - mosolyodok el.

- Csak maradt valami a régi Aaronból, igaz? - kérdez vissza.

- Igen.

- Sajnálom. Sajnálom az elmúlt két évet. Csak nehéz feldolgozni, hogy apa itt hagyott minket. És igazából sosem téged okoltalak, inkább magamra voltam dühös - vallja be halkan.

- Semmi baj. Ha újra a régi leszel, én leszek a legboldogabb. Na, de pakolj, nem tartalak fel - elköszönünk, és elégedetten nézek a telefon kijelzőjére. Talán újra a régi lesz minden, és soha többé nem kell átélnem ezeket a dolgokat.

Felnézek az égre. A nap is sikeresen áttörte a felhőket, és boldogan világít le rám. Mosolyogva beszívom a friss levegő illatát.

Hirtelen egy kezet érzek meg a derekamon, és odafordulok. A Göndör néz le rám mosolyogva, kezében egy zacskót tartva.

- Gondoltam, hogy egyből indulni akarsz majd, ezért becsomagoltattam neked - mutatja fel a zacskót, amit azonnal el is veszek tőle.

- Köszönöm. Köszönöm mindent - hirtelen felindulásból szorosan átölelem. Egy kicsit meg van lepődve, de végül Ő is a karjába zár. Érzem, hogy szívverése felgyorsul, és sóhajt egyet. Légzése egyre szaporább lesz, de most semmi sem érdekel. Csak tudatni akarom vele, hogy mindent köszönök neki. Hiszen ha Ő nem lenne, most én sem lennék ilyen boldog, és talán most is az utcán aludnék.

Mikor úgy érzem, sikerül mindent belesűrítenem az ölelésbe, eltávolodok tőle.

Beülünk a kocsiba, és némán elindulunk. Talán holnaptól minden más lesz.